AZ ARANYHAL

Volt egyszer egy öreg halász. Annak volt egy felesége meg egy kisfia, akivel az isten öregségére megajándékozta. Egy napon az öregember súlyos betegségbe esett. Elhívták hozzá az orvost, de már nem volt segítség. Pár nap múlva meg is halt az öreg halász; kevéske pénzükből szegényesen eltemették. Az asszony magára maradt kicsiny fiával. A nehéz munkát nem bírta a szegény asszony, és nem volt, aki kenyeret keressen. Alig telt el két hét, hogy az ember meghalt, de már semmi ennivaló nem volt a háznál. Petit-Jean - mert így hívták a fiút - látta, hogy édesanyja restell a szomszédoktól kérni, és egy nap ezzel állt eléje: - Édesanyám! Ha segítene nékem a bárkát a vízre ereszteni, elmennék én halászni. - Fiatal vagy te még ahhoz, édes fiam - felelte az anyja. - Meg aztán elkaphat a déli szél, gyenge karoddal hogyan is bírnál akkor a partra evezni? - Ne féltsen engem, édesanyám! Nem megyek messzire, és nagyon fogok vigyázni - ígérte a fiú. Az anyja nem akarta kedvét szegni, segített hát levinni a csónakot. Petit-Jean meg elindult a tengerre. A parttól nem messzire lehorgonyzott, és nekifogott horgászni. Alighogy a horgot bedobta a vízbe, már akadt is rá egy hal. Mikor kivette, a halacska megszólalt: - Eressz engem vissza a vízbe! - Tudod jól, hogy nem tehetem, hisz anyám meg én már három napja nem ettünk. - Ha nem dobsz vissza, legalább vigyázz, hogy élve jussak ki a partra - kérte a hal. Petit-Jean erre levetette a mellényét, és - gondolta, ezzel segít rajta - jól bebugyolálta a halacskát. Gyürkőzött az evezővel, hogy mielőbb kiérjen. De ahogy kibontotta a mellényt, látta, hogy a hal bizony elpusztult. Keserves sírásra fakadt Petit-Jean. Csak ült nagy zokogva a parton, mikor édesanyja rátalált. Kérdi tőle, mi bántja. A fiú elmesélte, mekkora baj érte. Szegény anyja vigasztalta, ahogy csak tudta. Petit-Jeannak később az is eszébe ötlött: hátha a királyé volt a hal, és akkor börtönbe is vethetik. Tán még halállal is lakol, hogy nem hozta ki élve a partra. Az öregasszony gondolt egyet, fogta a halat, megmosta, szépen becsomagolta, és elindult vele a palotába. Mikor odaért, a király így köszöntötte: - Kedves öreganyám! De régen nem láttalak mifelénk! Mondd csak bátran, mi járatban vagy! - Felséges királyom, a fiam halászni volt, és ezt a halat fogta. Elhoztam: gondoltam, talán megvenné felséged. Azzal kinyitja a csomagot, és mutatja a királynak. Az csak nézi, nézi, aztán megkérdi az öregasszonyt, mennyit kér a halért. - Uram királyom, adj érte, amennyit jónak látsz. - Kedves néném! Ha annyit adnék érte, amennyit gondolok, sose tudnám kifizetni ezt a halat. Tudod, mennyit ér ez? Százszor többet, mint a koronám meg az egész birodalmam. Elcsodálkozott a szegény asszony, de a király így folytatta: - Nem akármilyen hal ez: színaranyból van! Ha itt hagyod, nem jársz rosszul. Küldetek azonnal élelmet meg mindent, ami kell. A többit majd elrendezzük a fiúval. Mondd meg neki, hogy jöjjön tüstént a palotába. Hazamegy az öregasszony, mondja a fiának, mit üzent a király. - Megmondtam én, édesanyám, hogy a király megbüntet majd. Mi egyébért hívatna a palotába? - kesergett Petit-Jean. - Ne hidd, fiam - mondta az anyja -, meglátod, semmi bántódásod nem lesz. A király gazdagon akar megfizetni a halért. “Lesz, ahogy lesz” - gondolta Petit-Jean, és elindult a palotába. A király örömmel fogadta. - Szép halat fogtál, te Petit-Jean! - mondja neki. - Tudod-e, mennyit ér? Hétszer annyit, mint a koronám meg az egész királyságom. Olyan jutalmat adok érte, hogy nem lesz okod panaszra. Ha te is úgy akarod, itt maradhatsz a palotában, fiamnak fogadlak, kitaníttatlak, és igazi herceget faragok belőled. Anyád is itt élhet veled; szolgálók lesnék minden kívánságát. De ha inkább otthon maradna, palotát emeltetek a viskója helyébe. Küldök mellé szolgálókat, nem lesz hiánya semmiben. Petit-Jean boldogan elfogadta a király ajánlatát; sietett haza, és elmesélte az anyjának, milyen szerencsével járt. - Adjunk hálát, fiam, a szerencsének, hogy ilyen jóra fordult a sorsod. A királynak pedig köszönd meg még egyszer a jóságát. Ami engem illet, én már csak jobban szeretnék itt maradni ebben az öreg házban, nyugodtabban leszek én itt magamban, mint a palotában. Meg aztán a fényes urak társasága sem való nekem. Petit-Jean így hát egyedül tért vissza anyja válaszával a király udvarába. A király pedig, ahogy ígérte, elküldte a szolgálókat az öregasszony házába. Petit-Jean ott maradt a palotában. Szép ruhákba öltöztették, kiszolgálták, mint egy igazi herceget. Aztán messzi iskolába küldték, hogy elkezdje a tanulást; a király a legjobb tudósokat tette meg Petit-Jean tanítóinak. De mint tudjuk, a mesében az idő gyorsan halad, s Petit-Jean betöltötte huszadik évét, mire befejezte az iskoláit. Akkor aztán visszatért a palotába, hogy kipihenje magát. Volt a királynak egy szépséges szép leánya, nem élt nála soha szebb a nap alatt. Hét lakat alatt őrizték a toronyszobában, nehogy valaki megszöktesse. Ha reggelenként sétálni ment, két komorna kísérte; ilyenkor az arcát mindig sűrű fátyol borította, hogy senki se láthassa szépségét. Történt egy reggelen, hogy Petit-Jean jókor felkelt, és kiült a kertbe. Éppen a történelemkönyvét lapozgatta, amikor a szépséges királylány elsétált előtte. A királykisasszony picit föllibbentette a fátylát, úgy nézte a legényt. Az ámult-bámult a lány szépségén, de senkinek se szólt róla, csak megemelte sapkáját a szép lány előtt. Másnap reggel ugyanúgy történt minden. A szépséges királylány most már a feje búbjáig emelte fel a fátylát, és még jobban megnézte Petit-Jeant. Neki is nagyon megtetszett a fiú. Mikor aztán felment a szobájába, úgy jajgatott és zokogott fájdalmában, hogy senki sem tudta megvigasztalni. Szaladtak a szolgák, s jelentették a királynak, hogy mi történt a szépséges királykisasszonnyal. Ment a király fölfelé a toronyszobába, ahogy csak a lába bírta. Kérdi a lányát, mi bántja a szívét. - Ó, én királyi édesapám - felelte a szépséges királykisasszony -, még kérdi, mi bajom, mikor itt vagyok bezárva, és senki emberfiát nem láthatok? Megtudtam, hogy van egy bátyám, és annyi örömöm sem lehet, hogy láthatnám. - Hagyd el, lányom - felelte a király -, ez a fiú nem a bátyád, ez csak Petit-Jean, egy nyomorult halászfiú, akiből én csináltam embert. - Ha ez így igaz, apám, és Petit-Jean nem a testvérem, ne legyek többé királylány, ha nem az ő felesége leszek. Petit-Jean kicsi gyerek kora óta soha le nem vette fejéről a halászsipkát. Ezt még öreg édesapja tanácsolta neki, nehogy az embereket megigézze gyönyörű szép hajával. És lám: igaza lett, mert a szépséges királykisasszony mindjárt belészeretett, ahogy sapkát emelt előtte. A király igencsak megijedt a lánya beszédétől. Féltette azt a kedvére való királyfit, akit már régen kiszemelt a lányának. Mivelhogy maga nem tudott semmi okosat kieszelni, összehívatta a tanácsosait. Ott volt Petit-Jean meg a királykisasszony is. A tanácsosok hajnalig vitatkoztak, végül úgy határoztak, hogy Petit-Jean nem veheti el a királylányt, mert nem folyik benne királyi vér. Mikor a szépséges leány meghallotta, hogy el akarják tőle tiltani a kedvesét, apja lába elé vetette magát, és kegyelemért könyörgött. - Édes lányom - szólt a király -, tiéd lehet még a fiú, ha bizonyságát adja, hogy arra érdemes. - Én kigondoltam már a próbát is, apám. Ha felséged beleegyezne, a te választott királyfid és Petit-Jean együtt indulhatnának szerencsét próbálni. Egy esztendő és egy nap elmúltával azé leszek, aki addig több kincset gyűjt össze. - Jól van, lányom - felelte a király. - Elfogadom az ajánlatodat. - Magában pedig örvendezett, mert azt hitte, hogy a királykisasszony kezét csakis a gazdag királyfi nyerheti el. Petit-Jean üres zsebbel indul, hogyan is tudna kincsre szert tenni? Az udvari tanács a vita után szétszéledt, a szépséges királylány meg futott Petit-Jeanhoz, hogy búcsút vegyen tőle. Adott neki egy zsebkendőt, amelyikre rá volt festve az apja, az anyja és a maga képmása. Még ötszáz ezüstöt is csúsztatott a fiú zsebébe. - Szépséges szerelmem, köszönöm a nagy jóságodat, és nem tagadom, hogy nehéz szívvel indulok útnak. Mit kezdjek ezzel az ötszáz ezüsttel, mikor még hajóm sincsen, a királyfi pedig gazdagon megrakta az övéit. Egy év múlva még több kinccsel jön vissza érted, és elvesz tőlem. - Ne búsulj, Petit-Jean - vigasztalta a királykisasszony. - Meglásd, jóra fordul minden, csak bízzál! Én minden pillanatban gondolok rád. Petit-Jean megölelte a kedvesét, és elindult szerencsét próbálni. Mehetett vagy három óra hosszat, amikor egy elhagyott házhoz ért. Bement, és már indult volna kifelé, hanem ekkor hirtelen egy szellem jelent meg előtte. Közelebb lépett Petit-Jean, hogy jobban lássa. Még a fátylát is fölemelte. Alig akart hinni a szemének: az édesanyja állt előtte. Petit-Jean nagyot kiáltott a csodálkozástól örömében: - Édesanyám! Hát maga hogyan kerül ide? - Látod, fiam, meghaltam a fájdalomtól, amikor hírét vettem, hogy messzi földre indultál, s tán sose látlak többé. De most eljöttem hozzád, és nagy az én boldogságom. Segíteni akarok neked, hogy sikerrel járj utadon. Megérdemled, mert jó szándék vezérel. Fogadd el ezt a pálcát, édes fiam, hasznodra lehet, de igaz hitedre esküdj, hogy becsülettel használod. Ezeket mondta az édesanyja, és átadta Petit-Jeannak a csodatévő pálcát. A fiú így felelt: - Megfogadom, édesanyám, s meglátja: nem fog bennem csalódni. Ezt a pálcát csak akkor használom, ha jót tehetek vele. Amint ezt kimondta, az anyja eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Búsult is, igen búsult Petit-Jean, de erőt vett magán, és indult tovább. Már régóta vándorolt, amikor egy nagy városhoz érkezett. Messziről látta a szép tengeri kikötőt, igyekezett hát arrafelé. Elsőnek egy jókora hajót pillantott meg a távolban: éppen a kikötőbe tartott. De amint a hajó közelebb ért, Petit-Jean nagy kiáltozást, jajveszékelést hallott a fedélzetről. “Nagy bajuk eshetett” - gondolta magában, és szerette volna megtudni az okát. Mikor a hajó elérte a sziklás partot, egy ember ugrott ki belőle, és úgy futott a kikötő felé, mint akit kergetnek. Elébe siet Petit-Jean, hátha ez tudja, mi baj érte a nagy hajót. De az ember csak annyit mondott: - Enyém az a hajó, uram, de sose lássam többet. Kevés pénzért is eladnám, csak lenne, aki megvenné. - Én szívesen odaadnám érte az összes vagyonomat, de nem több az ötszáz ezüstnél. Még megsértem vele, ha fölajánlom. De az ember nyomban ráállt. S hamar megkötötték a vásárt. Petit-Jean aztán nagy üggyel-bajjal eljutott a hajójáig. Rögtön látta, mi oka volt a nagy kiáltozásnak: az éles sziklák olyan léket vágtak a hajón, mint egy jókora hordó. Nem sok híja volt már, hogy elsüllyedjen. De akkor Petit-Jean elővette a csodapálcáját. Megérintette vele az egyik sziklát, és azt kívánta, hogy a kőből egy hordó ízes bor fakadjon. Abban a szempillantásban ott volt előtte a teli hordó. Petit-Jean elkezdte görgetni a hajó felé, hogy betömje vele a léket. Mikor odaért, egy hatalmas termetű ember szállt ki éppen a hajóból, s kérdi tőle, mit akar azzal a hordóval. - A hajómhoz igyekszem. Épp az imént vettem meg - felelte neki Petit-Jean. - A hordóban meg bor van, de olyan ízes, amilyent ember még sose ivott. Gondoltam, jó lesz a legényeimnek. Ez majd megmelegíti őket, ha a csípős hideg szélben dolgoznak a hajón. Olyan ital ez, amitől erős lesz a gyenge, és fürge, aki fáradt, de még a beteget is meggyógyítja. - No, ha így van, örülnek majd a legények - szólt az erős ember -, jó gazdánk leszel, azt hiszem. Nem olyan, mint az a gazfickó, aki az előbb megfutott. Szerencséje, hogy elinalt, különben a tengerbe dobtam volna. A termetes embert Erős Péternek hívták, ő volt a hajó másodkapitánya. Könnyedén vállára kapta a teli hordót, s Petit-Jeannal együtt fölmentek a fedélzetre. A hordót mindjárt csapra verték. Mindenki jót ivott a finom borból, aztán szorgosan nekiláttak, hogy a hajót rendbe tegyék az útra. Erős Pétert tette meg Petit-Jean kapitánynak, és azt mondta neki: - Amit te csinálsz, az úgy lesz jó. Ha látod, hogy itt az ideje, kiadod a parancsot az indulásra. Nem vesztegelhetünk itt sokáig, mert nagy út áll még előttünk. A nagy hajó hamarosan kifutott a tengerre. Már harmadik hónapja hányódtak a vízen, mikor egy nap Erős Péter így szólt a gazdájához: - Idáig csak elértünk volna, jó gazdám, de mi lesz ezután? Nem mutatja a térkép a helyet, ahol járunk. - Azért meg nem állhatunk - felelte Petit-Jean. - Menjünk csak egyenesen, aztán ha valami veszélyt észlelünk, majd fordítunk a kormányon. Egyik este, amikor a hold olyan szép fényesen sütött, mint a nap, éppen Erős Péter állt a kormánynál, és figyelte a széles tengert. Hirtelen a távolban hatalmas tüzet pillantott meg. Életében se látott ekkora lángokat. Szaladt Petit-Jeanért. - Azt mondom én, gazdám, ha a pokol a földön van, hát éppen arra tartunk. Akkora tüzet látok, hogy tán vége sincs. És ahogy közelítjük, nőttön-nő. Hajónkat meg egy tengeráram úgy röpíti, hogy egykettőre odaérünk. Fut a hajóhídra Petit-Jean, és látja a tüzet. De csak azt mondja Péternek: - Nem kerüljük meg, amíg a meleg nem süti a bőrünket. Két óra se telt el, amikor nagy ámulatukra azt látják, hogy amit ők rettentő tűznek gondoltak, város az, nem más. De színaranyból, s az tündökölt úgy a holdfényben, mint a tűz. Betértek a kikötőbe, ahol minden csupa arany volt. Másnap kora hajnalban két ember jött feléjük a parton. Szolgálók voltak a király palotájából. Erős Péter megszólította őket: - Hé, emberek! Ki az ura ennek a temérdek kincsnek? - kérdezte tőlük. - A felséges királyé mindez a sok gazdagság - felelték a szolgák. - De nincsen annak egy csepp öröme se benne. Harmincéves se volt, amikor elvesztette a szeme világát. - No, akkor épp jó helyre vetődtünk - mondta Péter. - Mondjátok meg a királynak, hogy az én gazdám szent ember. Csodát is tud tenni. Ha maga elé hívatja, nem bánja meg. Nosza, futottak is a szolgák a hírrel a királyhoz! Az meg mindjárt megparancsolta, hogy fogassanak be a legszebb hintóba, és hozzák elébe azt a kapitányt. A hintóval aztán visszamentek a szolgák Petit-Jeanért. - Azt üzeni a felséges király - mondták a szolgák -, hogy udvarába várja a kapitányt, és gazdagon megjutalmazza, ha megszabadítja vakságától. Erős Péter azonban féltette a gazdáját, és azt mondta neki: - Ne menjen oda egyedül, jó gazdám. Idegen földön sose tudja az ember, mi érheti. Hadd menjek magával én is a palotába! - kérte Erős Péter. Petit-Jean beleegyezett, és elindultak a királyhoz. A király elmesélte Petit-Jeannak a szomorú sorsát, és rimánkodott neki, segítsen rajta. Kiküldött mindenkit a szobából, Petit-Jean meg elővette a varázspálcáját, és megérintette a király bal szemét. Az egyszeriben olyan tisztán látott vele, hogy gyerekkorában se jobban. Kiáltott is akkorát nagy örömében, hogy Erős Péter, aki az ajtó előtt őrködött - azt gondolta, ölik a gazdáját. Erre - mint a megdühödött oroszlán - fölugrott, áttörte a falat, és berontott a szobába. Petit-Jean alig tudta lecsitítani a hűséges szolgát, hogy semmi baja sincs, csak a király rikoltott az örömtől. Mikor Erős Péter megint magukra hagyta őket, Petit-Jean a király másik szemét is ugyanúgy meggyógyította. A király majd eszét vesztette a boldogságtól. Elhívta Petit-Jeant és Erős Pétert a palota legszebb termébe, és ünnepélyesen így szólt hozzájuk: - Nagy jót tettél velem, derék Petit-Jean. Harmincéves vakság után úgy látok a két szememmel, mint fiatal koromban. Most rajtad a sor, hogy megmondjad, mennyi fizetséget kérsz a szolgálatodért! De mielőtt még Petit-Jean szólhatott volna, mondja neki Erős Péter: - Már megbocsásson, kis gazdám, de fiatal maga még ahhoz, hogy tudja, mi jár ezért. Bízza csak rám, majd én elintézem a királlyal. - Felséges királyom! A legdrágább kincsét adta vissza az én gazdám: a szeme világát. Nem nagy árat kérek ezért a gazdám nevében: csináltasson minékünk egy hétmérföldes hadihajót színaranyból. Kristály legyen az árboca, selyem a vitorlája. A parancsnoki hidat hét sor ágyú övezze. A király sokallotta ezt az árat, de Erős Péter felelt neki: - Boldog volt-e felséged, mikor újra meglátta a napot? Bizony mondom, ha nem fizet tisztességgel, nem lesz benne sokáig öröme. Megijedt erre a király, és tüstént elfogadott minden feltételt. A munkásoknak pedig megparancsolta, hogy azonnal lássanak hozzá a hajó építéséhez. Mire a kiszabott három hónap eltelt, a gyönyörű hajó indulásra készen állt. Éppen csak a nehezék hiányzott róla. Erős Péter a királyhoz ment, hogy azt is elkérje tőle. - Aztán mivel akarják megrakni? - kérdezte a király. - Hát arannyal, felség - felelte Péter. A király - mit tehetett mást - megparancsolta a szolgáinak, hogy rakják meg a hajót arannyal. Egy hónapig hordták a sok aranykincset, míg az teljesen meg nem telt. Indulás előtt Petit-Jean kitűzte az árbocra azt a zsebkendőt, amit a királykisasszonytól kapott a három képmással. Petit-Jean még egyszer körüljárta a vitorlást, hogy minden rendben van-e. Aranyból és ezüstből volt azon minden: az edények, a tányérok és még a kések is. Az árbocok és a kötelek csak úgy csillogtak-ragyogtak a szép napsütésben. Gyönyörűség volt ránézni arra a csodahajóra. Végre felvonták a vitorlákat, és elindultak Petit-Jean hazája felé. Haladtak is szépen: megtettek vagy száz kilométert óránként, de jó szélben még kétszázat is. De hagyjuk is el őket, míg hazaérnek, és lássuk, mi lett a herceggel, akit az öreg király a lányának szánt. Tudjuk, hogy a herceg is hajóra szállt ugyanaznap, mikor a szegény Petit-Jean, a halászlegény gyalogszerrel nekiindult a világnak. A herceg hajója már jó messze volt a parttól, mikor rettentő nagy viharba keveredtek. De az a vihar olyan félelmetes volt, hogy a kapitány - sokat próbált öreg tengeri medve volt pedig - életében nem látott hozzá hasonlatosat. “No, ha ez így megy tovább, meg nem menekülünk” - mormogta magában, s alighogy ezt gondolta, egy óriási hullám elkapta a főárbocot. A kapitány ekkor utoljára összehívatta a legényeit, és azt mondta nekik, hogy készüljenek el a halálra: nincs remény a menekvésre. A következő percben a hajó hatalmasat rázkódott, és nagy robajjal darabokra tört. Mindenki ott pusztult a tengerben. Egyedül a hercegnek sikerült megkapaszkodnia egy deszkában. Három éjjel és három nap dobálták a hullámok, ő meg csak szorította görcsösen a fadarabot. A negyedik nap végre kivetődött a partra. Majd meghalt az éhségtől és a fáradtságtól, s maradék erejével elindult, hogy segítség után nézzen. Pár nap múlva összeszedte magát annyira, hogy visszaindulhatott a palotába. De tudjátok, a mesében gyorsabban repül az idő, mint a sas. Már nem sok volt hátra az egy év és egy napból, amit a szépséges királykisasszony kijelölt. A palotában készülődtek a lakodalomra. Hiába járt pórul a herceg az úton, mégis ő ért vissza hamarabb - gondolták -, meg kincse is maradt elég, hogy ő nyerje el a királykisasszony kezét. Pedig a királykisasszony még mindig Petit-Jeanért imádkozott szüntelen. Szegény, mikor látta, hogy már csak két nap van hátra, és a fiú még mindig nem jött meg - nem maradt reménye, hogy viszontláthatja valaha a kedvesét. Épp egy nappal a határidő letelte előtt különös vitorlás horgonyzott le a király kikötőjében. Meglátták a király szolgái, és azt hitték, tűz ütött ki a kikötőben. Csak amikor közelebb értek, vették észre, hogy a hajótól volt az a nagy fényesség. Vitték a hírt azonnal a királynak. A király megüzente a hajósoknak, hogy tüstént hagyják el a várost, különben rájuk lövet, és ott helyben süllyednek el. Még jókor reggel megérkeztek a szolgák a király parancsával. Felmentek a fedélzetre, és elsőnek egy matrózzal találkoztak. Pompás ruhája után őt gondolták a gazdának, és megszólították: - Hé, gazda! A király azt parancsolta... - Nem én vagyok a gazda - felelte a matróz -, őt még hátrább találják. Mentek a szolgák még vagy két mérföldet, mikor egy emberre akadtak, aki az előbbinél is drágább ruhát viselt. “No - gondolták -, ez már bizonyosan a hajó gazdája.” - Gazda! A felséges király... - Jó emberek - mondta a másik matróz -, a gazda még messzebb van, a hajó végénél. Odaérnek a szolgák, de csak Erős Péterre találnak. - Jó napot, uram! Maga ennek a hajónak a gazdája? - kérdezték tőle most már óvatosan. - Nem én! - felelte Erős Péter. - A gazdám még a szobájában pihen. Ne zavarják a nyugalmát, nekem is megmondhatják, ha valami dolguk van vele. - Azt üzeni urunk, a király - jelentették a küldöncök -, hogy hagyják el tüstént a kikötőt, különben bajba kerülnek: ágyúival szétlöveti a hajót, és itt süllyednek el! - Ejha! De harcias egy uratok van! Mondjátok meg neki: jó lesz, ha kétszer is meggondolja, amit mond, mert megeshet, hogy a palotája tornyai földön hálnak az éjszaka. Hét sor ágyúnk van tűzre töltve, s ha nem fogadja illendően a vendégeket, porrá lőjük a várost. Jobban tenné a király, ha inkább megtisztelné hajónkat a királynéval, a lányával és a herceggel együtt. Visszatérvén a palotába, mondják a szolgák a királynak, mit üzentek a hajóról. A király nem mert többé huzakodni, befogatott a hintójába, és mentek valamennyien a hajóhoz. Mikor messziről meglátta, hogy jönnek, Petit-Jean megparancsolta az embereinek, hogy ezüstlétrát eresszenek le a királynak, a királynénak és a hercegnek, de aranylétrát a szépséges királykisasszonynak. Az ebédnél szintúgy: ezüsttel terítsenek hármuknak, a királykisasszony és ő maga aranytányérból esznek majd. A király csónakja ezalatt elérte a hajót, s látják ám, amint engedik le nekik a gyönyörű ezüstlétrát. A királynak dagadt a melle a büszkeségtől, hogy őt így megtisztelik. Hanem amikor a király, a királyné meg a herceg fölértek, a matrózok bevonták a létrát. A király mondja nekik, hogy a lánya még hátravan. - Sose aggódjék miatta, felség - felelték a matrózok, és már eresztették is le az aranylétrát a királykisasszonynak. Petit-Jean a hajókorlátnál várta kedvesét, és nyújtotta a kezét, hogy fölsegítse. Egyedül a szépséges leány ismerte fel Petit-Jeant, láttára öröm gyúlt a szemében, de nem szólt róla senkinek. Később Petit-Jean félrevonta a királykisasszonyt, és átadta a gyönyörűséges menyasszonyi ruhát, amit mátkájának hozott a lakodalomra. Aztán így szólt halkan kedveséhez: - Holnap hajnalban, pontban négy órakor ott leszek az ablakod alatt, és egy hintóban várok rád. Borítsd be arcodat sűrű fátyollal, hogy senki fel ne ismerjen. Azzal Petit-Jean visszament a vendégekért, és bekísérte őket az ebédlőterembe. Itt is úgy történt minden, ahogy Petit-Jean előre eltervelte: a királynak, a királynénak meg a hercegnek ezüsttányérokban szolgálták fel az ebédet. Petit-Jean és a királykisasszony aranytányérból ettek, aranykanállal. Az ebéd végén a király már nem bírta szó nélkül: - Kapitány uram, ha meg nem sértelek a kérdésemmel: mivégre tiszteled meg jobban a lányomat, mint engem, a királynét vagy a herceget? Így tettél velünk a hajóra jövet is: minékünk csak ezüstlétrát eresztettél, a lányom meg aranylétrán jöhetett. - Felséges királyom - felelte Petit-Jean -, kár volna ilyenre szót is vesztegetni. Lám, jómagam észre se vettem, hisz van itt annyi arany meg ezüst, hogy az ember nem tudja számon tartani, kinek mi jut. Hanem azt tudja-e felséged, miért hívtam ide a hajóra? Ennek egy oka van: holnap házasodom, és felségedet akarnám szép mátkám násznagyának, a herceget meg vőfélyemnek gondoltam. - Kapitány uram! Megtenném neked ezt a szívességet, de igen rosszkor kéred. Éppen holnap adom lányomat a herceghez. - Felség - szólt Petit-Jean -, az én esküvőm reggel öt órakor lesz. Ilyen korai időben még bizonyára ráérnek mindketten. Erre már nem tudtak mit szólni, és megegyeztek Petit-Jeannal, hogy másnap reggel ott lesznek a templomban. Miután a vendégek elmentek, a hajón nagy sürgés-forgás kezdődött, hogy a lakodalomra minden készen álljon. Másnap reggel pontban négy órakor Petit-Jean hintója ott állt a királykisasszony ablaka alatt. Az már felöltözve várta kedvesét, és mindketten sietve beszálltak a kocsiba. Megkerülték a palotát, és behajtattak az udvarba. Ott felvették még a királyt meg a herceget, és indultak a templomba. Az úton mondja Petit-Jean a királykisasszonynak, hogy emelje fel a fátylát. Kérdi akkor a királyt, hogy nem lát-e hasonlatosságot a királykisasszony és az ő mátkája között. - Ha ikertestvérek lennének, se hasonlíthatnának jobban - mondta a király is, a herceg is. És nyugtalanul bámulták tovább a szépséges leányt. Petit-Jean egyszerre csak hátrafordult, és rájuk szögezte a puskáját. A herceg ettől úgy megrémült, hogy nyomban kiugrott a kocsiból, és elfutott. Szökött volna a király is, de Petit-Jean nem engedte. - Maga velünk jön a templomba, és tanúja lesz a lánya esküvésének - mondta Petit-Jean, azzal lerántotta a fejéről a parókát, megmutatván a királynak igazi szép haját. - Király uram, én nem feledtem, hogy te engem el akartál tiltani a hercegkisasszonytól. Most a sok kinccsel visszajöttem érte, néked meg soha meg nem bocsátok - mondta Petit-Jean. A templomban Petit-Jean és a szépséges királykisasszony örök hűséget fogadtak egymásnak. Mikor véget ért a ceremónia, a királyt visszavitték a palotába, de ők maguk egy percig se maradtak. Petit-Jean és szép felesége egyenest a hajóhoz mentek. Felvonták a vitorlákat, és távoli országba indultak. Senki se tudja, hol kötöttek ki, mert a vitorlás soha többé nem tért vissza onnan.