Hun vót, hun nem vót, hetedhét országon is túnan, az ópërëncziás
tengërën, de még az üveghëgyekenn is túnan vót, kidőt-bedőt kemënczének
ëgy csëpp ódala së vót, mégis mëgsült benne hetvenhét tepsi bogácsa!
Azon vót ëgy rinczi-ránczos szoknya, az tele vót bóhával. Mind elugrott
vóna, ha ott nem maradt vóna ëgy, a ki ezt a mesét nekëm elmonta. A ki
ezt elhiszi, az nem üdvezű, a ki nem hiszi mëg, elkárhozik.
Hát hun vót, hun nem vót, de vót a világonn ëgy pár cseléd, annak vót
két lyánya mëg ëgy fia. A gyerëk vót a legfiatalabb. Nagyon szëgényëk
vótak, betévő falattyok is allyig vót. Az embër eljárt dógoznyi
napszámra, hétrű-hétre odavót. Ëcczër csak hogy hazagyön, a feleségit
halva tanálja. Nagyon szomorú lëtt, de az Isten akarattyán muszaj vót
mëggyőzőnnyi. El is temették az asszont.
Az embër másnap újfënt dologra mënt, az árvákot otthon hatta magokra. De
azé hazanézëtt minden nap.
Két három nap, ëgy hét is elmút, az árvák má nagyon piszkosak vótak mëg
rongyosak. Áthítta őköt a szomszédasszony, a ki özvegy vót, mëgmosdatta,
mëgfésűte őköt, szépen kitisztogatta, azután ráparancsolt mindnyájokra,
hogy »mongyátok mëg apátoknak, vëgyën el engëm, maj mëllássátok, minő jó
sorotok lëssz!« Mikor hazagyön a gyerekek apja, mongyák neki, mit
mondott az asszony, hogy »vëgye el, minő jó sorunk lëssz akkor nekünk!«
De az apjok csak annyit mondott nekik: »Hej! gyerëkeim, gyerëkeim! tik
keserülyitëk azt mëg, ha én őt elvëszem!«
Az embër oszt hogy mindég dologra járt, a gyerëkëkët az asszony csak
megmosdatta, kitisztította, de nem hagyott fël avval, hogy az embër
vëgye el őtet. A gyerëkëk má rimánkodtak is apjoknak, az oszt
aggyig-aggyig, hogy ráatta a fejit, elvëszi az asszont.
Hát ëgy-két napig csak mëgvótak, de két-három hét múva mindég durvább,
durvább lett. Verte a gyerëkëkët, nem adott nekik ënnyi, szitta,
piszkolta őköt mindég. Az apjok nem tehetett sëmmit, mer egész nap a
dologba vót.
Ëcczër má mëgúnták a sok verést, zsémbëlést, ëgy rëggel a letnagyobb
lyány beköt egy marék hamut a kendőjibe, összeátak mind a háromann,
mëntek. Beértek ëgy erdőbe. Ott kerestek vadkörtét, vadalmát mëg
fagyükeret, avval tőtötték a hast. De rëggel a lyány mind elszórta a
hamut az uton, hogy hazatanállyonak estére. Mikor oszt beestelëdëtt, a
mére a hamu mutatta, azon az úton mëntek, ballókáztak hazafele. Otthon
az ablak alatt mëgállottak, benéztek a házba: otthonn van-ë má az apjok?
Otthon vót.
A mostohájok ép az ételt vitte be neki. Az apának nagyon fájt a szívi,
sohajtozott, hogy mit ér ő neki ez az étel, ha a gyerëkei mind odavan,
ha azoknak nem adhat belűlle! A kis gyerëk ezt mëghallja odaki, bekiát,
hogy »isz itt vagyunk, édës apám!« Felugrik az ember, beviszi őköt a
házba, jótartya mind. Avval lëfeküdtek.
Az embër még jókor elmënt hazúrú, a mostoha elkezte a szidást, verést
azonnal. »Nem bánom én, akarhova mëntëk, ha el is ësz ar rossz
bennetëkët, ide vissza në gyertëk!« A letnagyobb lyány bekötött ëgy
kendő babot, elindútak mëgint, a babot szórta mindenütt, a mére mëntek,
újfënt elérnek az erdőbe. Gyükeret, mi egymást ettek, az árváknak jó
esëtt az is. Este mëgint hazamentek. De má csak ketten, mer má
másogyikszor a kisebb lyánt elvitte egy farkas. Ríttak, zokogtak
keservesen, mint a záporeső. Otthon mëgának az ablak alatt, az apjok
mëgint nem akart ënnyi, de hogy a kis gyerëk megszólalt, bemëntek;
jólaktak most is, azután csendësségbe, békébe lëfeküttek.
Rëggel csak úgy magokra marattak, a mostoha még rosszabbú bánt velëk.
Nem is akartak ők otthon marannyi, a lyány ëgy kendő búzával a zsebibe
magával vitte a kis öcscsit most is, a buzát mëg elszórta az útonn.
Mëntek az erdőbe. De má este nem tanáták mëg a hazafele vezető utat, mer
a buzát a kis madarak mind fëlszëtték.
Mit vót mit tënnyi, a lyány mëg a kis fiú bolyongani indút. Mënnek,
mënnek nagy szomorúvan, az ág mëghúzta őköt, a gyükerekbe majd elestek,
má nagyon soká mëntek a sík fődönn is, a kis gyereknek má nagyon
ihatnája vót. Tanának ëgy farkasnyomot, a gyerek lehajlyik, hogy majd
iszik belűlle. De a lyány, hogy »ne igyá, kedves testvérëm! farkasé
vátozol, oszt szétszaggatsz engem!« A gyerek szót fogadott, nem itt
belülle. Pegyig nagyon szomjas vót má. Mëgint, a hogy mënnek,
panaszolkogyik a kis gyerëk, hát ëgy tigrisnyomot tanának, akkor má a
térgyire ereszkëdëtt, erővel innya akart a kis fiú, de a nénnyi csak,
hogy »ne igyá! kis testvérem! mer tigrisé vátozol, engëm széttépsz, oszt
mi lëssz akkor én velem!?« A kis fiú engedëtt, nem itt, de má nagyon
odavót. Csak bukdosott a sok rögbe, má azt hitte, hogy el këll vesznyi
gonoszú, mikor mëgpillant ëgy őzecskenyomot. Akkor së szó, së beszéd,
csak a fődre vágja magát, oszt a nyombú az utóssó csëpp vizet is
kiszopta. A hogy lënyelte, mingyá ëgy gyönyörű szép őzecskéjé vát. Monta
oszt a nényi: »Ládd-ë, lelkëm! kár nem vót a szavamra hallgatynyi! ëhun
van ë, most má őzecske lëtt belűlled!«
Mënnek osztan, mëndëgélnek, nagyon sokára beérnek ëgy uradalomba. Az
uradalom ëgy gazdag kiráé vót. Mit csinállyonak? hova mënnyënek? a lyány
is rongyos vót má nagyon, a testyi kivót a ruhábú, a kis őzecskével a
lyány bebújtak ëgy szalmakazalba.
Ott étek ők ëgy darabig.
Ëcczër, mikor a kiráfi vadásznyi mënt, a kutyája szagot érzëtt, a szag
után a szalmakazalho ért, ott a lyukon benézëtt, látta, hogy ëgy őzecske
van odabe, mëg ëgy rongyos, de nagyon rongyos lyány. Ugatott nagyon, de
a kiráfi rá së hederítëtt.
Allyig ëgy hétre, hogy ez az eset mëgtörtint, vëszi eszre a kiráfi, hogy
a kutyája nagyon lërosszút. Mit csiná a szakács, hogy ez a kutya olyan
sovány? Ő kiadatja az ebédët mindég a kutyának, mégis minő! »No, majd
mëglesem«, mondja magába.
Hát másnap má défele nézi a kutyát. A szakács a konyhába kiaggya az ő
rendës porczióját, a kutya mëg csak szalad a szalmáho, az ételt ott
hagyja, oszt szalad vissza a szakácsho, hogy aggyék még neki.
Ekkor a kiráfi odamegy a szalmalyukho a puskával, elkiáttya magát, hogy
»szó, ki vagy mer belövök!« De nem szót sënki. Másogyikszor is
fenëgette, hogy ha nem szónak, hát belő. Arra oszt a lyány mëgszólalt,
hogy »én vagyok, ëgy szëgény lyány, de nem merëk kimënnyi, mer nagyon
rongyos vagyok!« De a kiráfi csak erősködött. »Gyere ki akarhogy!« »Nem
mënëk«, mongya a lyány, »inkább lő kërësztű, mer olyan rongyos vagyok,
hogy a testëmët is kilácczik.«
A kiráfi lëakasztotta nyakábú a köpönyegët, rátëtte a puska végire, oszt
benyútotta neki. »No hát! itt a köpönyegëm! védd rád, oszt gyere ki, de
hamar!«
A lyány fëlőtötte, oszt kibújt az őzecskével ëgyütt. Gyönyörűség vót
ránéznyi. Szép gömbölyű piros arca olyan këgyes vót, mint a kinyít
rózsa! A kiráfi csak elbámút, hogy mëglátta. Akkor az ölibe vëtte,
bevitte a palotájába, megmosdatta, fëlőtöztette, azután feleségül vëtte.
A lyány el is mënt hozzá, de kikötte, hogy csak úgy, hogy az őzecskét
sohsë bántyák, mer az az ő testvéri. A kiráfi mëg is igírte.
Éltek boldogan, mint ëgy pár galamb, nagyon boldogok vótak. Nemsokára
lëtt is ëgy fiúgyerëkik.
Ëcczër, hogy? hogy nem? de úgy gyött ki a sora, hogy a kiráfi elmënt
vadásznyi. A szomszédba mëg vót ëgy vén boszorkányasszony, a kinek
iszontató csúnya lyánya vót. Ez a vén boszorkány fëltëtte, hogy
mëllátogattya má az asszont! »Mënnézëm má«, aszongya, »minő kiráné lehet
a, a ki a szalmalyikbú kerűt!« El is mëgy, valahogy be is jutott.
Valahogy beér, aszongya a kiránénak: »Hüm! kiráné asszonyom! nálunk az
ám a szokás, hogy a gyerëkágyas asszony is elmëgy a kútra! Nem
kényeskëgyik itt az ágyba!«
A kiráné is rëstëlte, hogy őt alpáribbnak nézik, fëlugrott az ágybú,
karjára vëtte a kossót, oszt mënt vizé. A vénasszony is velemënt, de
mihent a kútho értek, fogta a kiránét, belelökte a kútba.
Akkor elvitte a maga ricskës lyányát, befektette az ágyba, a kis gyerëk
mellé.
Mikor hazagyött a kirá, mëgy ëgënyest a feleségihë, az ágyho, hát látja,
de mëvvátozott az ő feleségi! mi lelte? Nem tutta elgondolnyi, hogy mé
lëtt olyan csunya!
»Jaj! jaj! jaj! jajaj!« jajgatott a ricskës lyány az ágyba, »jaj! mingyá
mëhhalok, ha az őzecske májábú nem ëhetëk!« A kirá csak nagyot nézëtt.
»Mi lelte ezt? iszën, mikor elvëttem, aszonta, hogy az őzecskét ne
bántsa soha sënki, oszt most mëg a májábú akar ënnyi!« Nem tutta, mi
lehet a dologba. De csak várt, nem akart elhamarkonnyi sëmmit.
A kis gyerëk mëg rítt nagyon, az a meddő vén lyány nem tutta
mëgszoptatnyi, a csak jajgatnyi vót jó.
A kirá pegyig elmënt másnap is vadásznyi.
Écczaka, sëtét vót nagyon, mikor a kirá kis fia mëgint nagyon éhenn vót,
rítt, majd kiadta a lelkit. Ëccër csak bezörget az ablakon ëgy gyönyörű
fejir galamb, oszt így szól: »Őzedëm! aranyom! rí-ë a kirá fia,
Miklóska!?« Kiszól az őzecske: »Rí bizon, rí bizon! Nekëm pegyig
testëmnek kést fenyik, vérëmnek mëg az aranybëdënczét mossák!« Az ablak
kinyít, a galamb beszát, mëgrázkódott, hát ëgy szép asszonyé vát.
Odamënt a bőcsőhö, kivëtte a kis gyerëkët, mëgcsókolta, mëgszoptatta.
Azután az őzecskét csókolta, simogatta mëg, azután újra galambé vát,
oszt elrepűt.
A másik écczaka szintazonszerint gyött a galamb, bezörgetett, beszát,
asszony lett belűlle, mëgszoptatta a kis gyerëkët, az őzecskét
mëgcsókolta, elmënt. De a szakács eszrevëtte, mi történt, elmonta ám a
kirának úgy, a hogy vót, végig.
Másnap a kiráfi nem mënt el vadásznyi, otthon maratt, hogy majd mëglesi
ő, hogy csakugyan úgy van-ë? De a hogy várt a setétbe, elalutt. A galamb
ott vót mëgint, de ő nem láthatta mëg. A szakács ébrent vót, hallotta,
mint mongya az asszony az őzecskének, hogy még ëcczër gyöhet el, azután
má nem, mer a tengeren az arankacsák közt këll neki úszkányi!
A kiráfi mérges lëtt, hogy mé alutt ő el? de most má mëgfogatta, hogy
nem alszik, akarhogy is lëssz!
Este lett mëgint, leült a kiráfi, oszt várt. De a szakács a hátáná
állott, hogy ha elalszik, hát fëlrángatja. De nem vót rá szükség, mer
nem alutt el.
Zörgetnek az ablakonn, gyön a galamb. »Őzedëm, aranyom! rí-ë a kirá fia,
Miklóska!?« »Rí bizon, rí bizon! Nekëm pegyig testëmnek kést fenyik,
vérëmnek mëg az aranbëdënczét mossák!« Akkor berepűt, mëgrázkódott,
gyönyörűséges szép asszony lëtt belűlle.
A kirá mëgösmerte, az ő feleségi vót.
Odaszalatt, ölibe kapta, mëgölelte, megcsókolta. Az őzecske is odasímút
az asszonho, oszt nyalogatta szilidenn, alázatosann.
Vót oszt nagy öröm, hetedhét országon së vót olyan vigasság, mint annak
az örömire, hogy a kirá mëttanáta a feleségit!
A kiráfi ezután vasszöggel veretett ki ëgy ucczát, a vén boszorkány
lyányát lófarkára köttette, úgy tépette szét.
Ők mëg nagy boldogságokba még most is élnek, ha mëg nem haltak.
Lejegyeztem Besenyőteleken, Hevesvárm., Szabó Julcsa nevű 35 éves
parasztasszonytól, idegen nyelvet nem tud. 1903. nov.
