Hun vót, hun nem vót, nem mernék rá mëgeskünnyi, hogy hun vót, de arra
së, hogy vót, de má akar vót, akar nem vót, hát hal lëgyék, hogy: vót –
a világonn ëgy asszony, annak születëtt ëgy kis fia. Olyan csëpp vót,
hogy elnevezték Borszëm Jankónak.
Ez a gyerëk, má a születési napján úgy élett, mint ëgy kis kirá,
henczëgëtt, mindenkivel csak úgy beszét, mint a kondás a disznóval.
Másnap mëg má odakiátott az annyáho, hogy »hallya-ë ke!? mënynyék el a
kiráho! oszt mongya mëg neki, hogy ha nekëm aggya a lyányát, visszahozom
azt neki, a mit má tíz esztendeji elvesztëtt: az aranszőrű paripát!
Sebësenn járjék, ëgyik lába itt, a másik ott!«
Elmënt az annya, de rá së fityítëttek az ő beszégygyire, úgy kellett
neki hazamennyi, a hogy elmënt.
Jankó mëh haragudott csudálatosann. Majd elmëgy hát ő! maj mëmmutatja ő,
hogy odaggyák!
Mikor a kirá elejbe ért, ott is olyan hëgyësenn beszét, hogy… A kirá is
mëcscsëndësëdëtt, oszt odaígírte neki a lyányát, de előbb hozza haza az
aranszőrű lovat.
Jankó válalta, hogy ura lësz a szavának.
Másnap fëlültek ëgy kocsira, befogtak két lovat, oszt mëntek.
A mint mënnek, mëndëgének, hetedhét ország ellen, gyön előttök az utonn
ëgy rézszőrű paripánn a hétfejű sárkány, annak a lova lába ëgy kőbe
mëbbakott. Aszongya a sárkány: »héj! ha tunnám, hogy az a kutya Borszëm
Jankó itt van, mëgölném, ha hét lelki vóna is!«
Jankó hallotta ezt a kocsis mellől, fëlugrik, oszt odakiáttya neki: »itt
vagyok, mit akarsz velem? gyössz-ë velem karra vagy kardra?« A sárkány
kardra mënt.
Borszëm Jankónak csak annyiba kerűt őt mëgölnyi, mint a sëmmi, úsz
szëtte lë a fejejit ëgyënkint, mintha csak simogatta vóna. Mikor má
mëddöglött az a kutya hétfejű, a rézszőrű paripáját odavezette a
kocsiho, a másik kettő mellé.
Avval mënt tovább. Nemsokára gyött a tizënnégyfejű sárkány ezüstszőrű
lovonn. Az is elkezgyi, mikor a lova lába mëgbakik: »no! biztosann az a
kutya Borszëm Jankó jár itt!« Jankó a bakonn ült, onnan vágott oda neki:
»itt vagyok, kutya! mit akarsz velem? mire gyössz? karra, vagy kardra?«
»Kardra!« oszt olyant ordított a tizennégy torkábú a sárkány, hogy a
Jankó kocsijok maj fëlfordút.
Hát mëntek kardra. De ez is új járt, mint a hétfejű, lëmarkolászta Jankó
a kargyával valamennyi fejit.
Azután elvëtte az ezüsszőrű paripáját, odakötte lógósnak a többihë, oszt
mënt az uttyára tovább.
Nem sokáig këllëtt neki mënnyi. Az aranszőrű paripánn közelëdëtt a
huszonnégyfejű sárkány. Úgy rúgta a port a lova, mintha felyhő
hempërgene az útonn… Mëbbotlott a lova lába annak is. Aszongya hogy:
»ennye, ha tunnám, hogy az a kutya Borszëm Jankó van itt, mingyá
mëgënném!«
Jankó is bátor vót, nem këllëtt neki a szót kécczër mondanyi, aszongya
rá: »mi bajod velem, te, kutya! karra gyössz-ë, vagy kardra!?« »Kardra,
ebatta, hagy apríjjalak szét!« Össze is mëntek, Jankó oda tëtte, a hova
akarta. Jó odavagdosott neki amúgy magyarosann. A huszonnégy fejű
sárkány csak eldőt, mint a fa, a kit kivágnak a tövibű.
Akkor Jankó fëlült az aranszőrű paripára, a kocsi elejbe lovagolt, oszt
indútak haza.
Mëgvan má az aranszőrű ló, hál’ Istennek! övé lëssz má a kirá lyánya!
Hahaj! de nem is úgy van ám még a!
A hogy mënnek, mëndëgének, hazafele, útközbe ëgy tengër partyára értek.
Ott a tengerbű ëgy gyióhajbú kilépëtt ëgy embër. Az aszongya Jankónak:
»add ide azt az aranszőrű lovat, hé!« Jankó nagy mérgesenn felelt neki:
»hát mé annám má én azt oda neked, isz’ én birkóztam mëg ezé!« »De add
ide – monta az embër – mer máskép mëgbirkózunk!« »Hát as së bánom!« –
monta Jankó.
A hogy birkóznyi akarnak, a tengëri embër csak odamëgy, fëlkap a lóra,
oszt viszi be a tengerbe.
»Kutyafitta! vén embëri! – monta Jankó erre – add hát vissza a lovamot,
nem az ettéd a!« De az öreg csak annyit szól: »ha Tündér Ilonát elhozod,
akkor visszaadom!«
Gond ütte a Jankó fejit. Hun, mérű kerícscse ő elé Tündér Ilonát? Hátha
mës së tanállya? Főtt a feji. De csak mënt. Má akarhogy lëssz, maj lëssz
valahogy.
A mint mëgy, mëndëgél, tanál az útba ëgy embërt. »Hova mégy të, hé!?!«
»Csak mënëk, ára, a mére! én kengyelfutó vagyok, szeretnék szógálatba
ányi. Ha nem bánod, hát hozzád szegődök!« »Gyere no!« – monta neki
Jankó.
A hogy mënnek ők ëgyütt, tanának ëgy embërt mëgint, azután ëgy másikot,
ëgy harmagyikot mëg ëgy nëgyegyikët. Az első vót a messzilátó, a
másogyik a messzihajító, a harmagyik a nagyëhető, a negyegyik a fázós
embër.
Mëgëgyeznek ők szépenn mind a hatann; Jankó mëg gondolta is, hogy »hátha
szükségem is lëhet rájok, hát csak hagy gyöjjönek!«
Mënnek is ők, mënnek, még a Tündér Ilona palotájáho nem érnek.
Ott bekopogtattak, beeresztëtték őköt.
Jankó eléatta, hogy mismi járatba vóna? hogy ő Tündér Ilonáé gyött!
Aszongya neki Tündér Ilona: »iszën elmënnyi elmënëk, abbú szó sincs, de
csak úgy, ha nagyanyámtú a menyasszonyi ruhámot elhozzátok!«
Ekkor jutott csak Jankónak az eszibe, hogy »isz’ itt van a kengyelfutó,
majd el kalajtat az érte!« De Tündér Ilona aszonta ám: »itt këll annak
másfél óra alatt lënnyi!« »Itt lëssz«, kiátott bele a kengyelfutó, oszt
szát, mint a villám.
Várják ők otthon, má ëgy órája oda van, més së gyön a kengyelfutó.
Aszongya Jankó a messzilátónak: »néz má mëg, hun jár? hogy mém mos së
gyön!« Nézi a messzilátó, aszongya, hogy »ott alszik ëd dombonn! Feji
alatt van ëgy katula, abba van a mënyasszonyruha!«
Elékapja Jankó a messzihajítót: »hajícs csak fël, hé! de agyon në üsd!«
A messzihajító fëlvësz ëgy röget, odahajít. A messzilátó mëg nézte. Hát
aszongya ëcczër: »ennye! pajtás! de jó odatanátá, épeng a katulát
sútottad ki a feji aló! Má fël is érzëtt a kengyelfutó. Má gyön is!«
Allyig monta ki, má ott vót a kengyelfutó. Hozta a menyasszonyruhát.
Vitték be Tündér Ilonának. »No, most má, Tündér Ilona! gyere velünk,
viszlek!« monta neki Borszëm Jankó.
»Még nem mënëk«, vágott vissza Tündér Ilona, »itt van ëgy kád tej, ëgy
kád kása mëg tizënkét ju, ha ezt mëgëszitëk, akkor elmënëk!«
Jankó is micsinállyék? szót a nagyëhetőnek, hogy segíccsék má rajtok, ha
tud.
Annak nem këllëtt rimánkonnyi, csak mëcscsavarintotta az egyik
bajuszszát, be a kád tejet, mëcscsavarintya a másikot, be a kád kását, a
juhok közű mët tizet csak olyan könnyesenn hajingát be, mintha sëmmi së
vóna.
Látta Tündér Ilona, hogy ezënn a Jankónn ëgykönnyen nem fog ki, má mëg
akarta magát annyi. De még azé most is tanát ki valamit, a mivel hátha
mëmmëntené magát. Vót ëgy szobája, a minek a pádamëntoma rostébú vót, az
alá tüzet rakatott. Azután bekűtte minnyájokot oda.
De mos së járt túnann az eszikënn, a fázós embër úgy el kezdött fáznyi,
hogy egészenn enyhes lëtt a lebëgő.
Tündér Ilona látta: má kárësz-kurësz, a hol lëssz, úl lëssz! mennyi
këll! Fëlőtözött, oszt mënt. Jankó a nyerëgbe tëtte maga elejbe.
Má jó darabonn mëntek, ëcczër csak Tündér Ilona mëszszökött a nyerëgbű.
»Hű! a teremfáját! te messzilátó! néz mëcs csak, hova lëtt az a Tündér
Ilona!?«
A messzilátó csak félyig nyitta ki a szëmit, mingyá mëllátta ëgy ház
sarkába a pókhálló alá vót elbújva. A kengyelfutó mingyá visszahozta.
De nemhiába, hogy hunczut a fehércseléd, nem lëhet abba hinnyi
ëgykönnyenn! allyig mëntek ëgy hajításnyira, Ilona újfënt elszát.
Mëgesëtt vóna Jankónak, ha nincs vele a messzilátó! De az most is
mëttanáta ëgy ballangba. A kengyelfutó visszahozta mëmmëg.
Mëntek oszt békességvel.
Mikor a tengërhë értek, gyött a tengeri embër, hogy odaggya az aranszőrű
lovat, aggya oda Jankó Tündér Ilonát érte. De Jankó tutta: micsiná. Nem
atta.
A tengëri embër rimánkodott soká, hogy csak aggya oda, maj
mëszszógállya. De Jankó nem hajtott rá.
Akkor csak arra kérte, hogy a fé lábát hal láthassa, akkor is
visszaaggya a lovat.
Jankó mëttëtte, a tengeri embër hozta az aranszőrű paripát.
Mikor hazaért a kirá udvarába, átatta a szép lovat, de mëmmonta azt is,
hogy mos má a lyány nem këll, mer má van ő neki.
Hát a kirá së kíntethette rá Borszëm Jankót, hogy a lyányát vëgye el,
adott neki sok-sok pézt, allyig birta el hat ökör.
Ő mëh hazamënt az annyáho, Tündér Ilonával mëgesküdött, olyan boldogok
lëttek, hogy hét esztendeig arrú beszét az a tájék. Lagzit laktak,
faggyút sz...k, avval világítottak.
Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette,
kanálozd ki belűlle!
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1903. deczember._
