A Vörös Vitéz

(Változat.)

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd, annak a pár
cselédnek három fia.

Szëgények vótak, a három gyerëkët nem igen tutták élelëmmel së tartanyi,
ëcczër aszonták a gyerëkëknek: »halljátok-ë, fiaim! mink tiktëkët nem
birunk eltartanyi, menynyetëk, keressetëk szógálatot, éllyetëk mëg a
magatok embërségibű, ággyon meg az Isten!«

A szëgény három gyerëk – mit vót mit tënnyi – elindút.

Mënnek, mënnek, soká mënnek, nemsoká ëgy erdőbe érnek. A hogy ott
leterepszënek, aszongya a legöregebb: »hallyátok-ë, hé!? vágjuk ebbe a
tőgyfába a peneczilusunkot! a kié mëgrozsdál, az hallyék mëg, a kié
fényes lësz, az maraggyék életbe.« – Jó, beleëgyeztek.

De má akkor a lekkisebbnek minden elemózsiáját elfogyasztották, annak
sëmmi së maratt, pegyig éhënn vót má szëgény, mint a farkas.

Mit csinát vóna ëgyebet? kért a legöregebb báttyátú ënnyivalót. »Adok, –
aszongya – de csak úgy, ha az ëgyik karodot lë engedëd vágnyi!« A kis
gyerek gondolta magába: »no, még jó, ha csak ennyit kívánsz tüllem«,
oszt beleëgyezëtt. Akkor a báttya levágta az ëgyik karját, úgy adott
neki valami kis harapnyivalót.

Mënnek, mëndëgének, a kis gyerek csak éhenn lëtt újfënt. »Bágyám! aggyá
valami kis ënnyivalót, csak annyit is, a mennyit a számba tëhessek, má
majd elveszek éhënn!« A báttya mos má a másik karjáé akart annyi. A
gyerek látta, hogy má máskép gonoszú vesz, ráatta a fejit: »vedd hát el
a másik karomot is!« De hasztalan vagdaltatta le magárú a karjait,
mëgint éhënn lëtt biz ő, úgy, hogy má ëcczër së karja, së lába, së szëmi
nem vót má, kit levágott, kit kiszúrt a báttya ëgy darab kënyéré.

Mos má së járnyi, së látnyi, së fognyi nem tudott, a báttya ott hatta,
mënt világnak, ő mëg ott maratt az útonn.

Hova, kihë fordúllyék most ő? nem segít itt ő rajta sënki, elindút,
mënt, azaz hogy csak höndörgött szëgény, mint a hordó.

Höndörög, höndörög, odahöndörög ëgy kútho. Ott az ágasonn ëgy varnyú
elkezgyi kiabányi: kár, kár, kár! Gondolkozott a kis gyerëk, hogy mé
kár, hogy ő a kútho gyött? gondolta, hogy elég kár má a, ha ő a kútba
esik, a kút szélyirű visszafordút, de allyig hogy mëgmozdút, be ëgënyest
a kútba, tele lëtt szëmi-szája a vizzel. De allyig hogy kéccër fordút a
vízbe, azon vëtte eszre, hogy karja is van, lába is van, szëmi is van.
Csak olyan ép vót, mint azelőtt. Minő kút lëhet-e? De nem tanát rajta
sëmmi különöset. Akkor elévëtt három üvegët, mëgtőtötte vízzel mindet,
azután fogta magát, indút a kútbú kifele a garádicsonn, hogy majd mëgy,
a mére lát.

A hogy mëgy, a hogy mëgy, hát taná ëgy sánta oroszlyánt, ott vót ëgy
árokba lëkussadva. Odaszól a gyerëkhë: »gyógyí mëg, barátom, jótét
helyibe jót várj!« A gyerëk csak szabadkozott, hogy mivel gyógyítaná ő,
nincs ő nála orvosság, mëg ő së doktor, hát hogy tudná ő mëggyógyítanyi?
Aszongya neki az oroszlyány: »hát a kezedbe mit vétëtt az az üveg víz?
kend csak mëg vele a tomporomot, maj mëllásd: haszná!«

Úgy is vót. Az ëgyik üveg vizet mind rákente a gyerëk, mikor má a
fenekire ért, az oroszlyány is mëgkönnyebbëdëtt, nem vót sëmmi baja.

Akkor aszongya az oroszlyány: »no, kedves barátom! mos má, ha nem
haragszol, én veled tartok, el nem hagylak, szükségëdbe segítëlek!«

A gyërek nem szót sëmmit, csak ráhatta, oszt gondolta magába: »ugyan mit
segíhetné të én rajtam!«

Nemsokára tanákozott ëgy beteg tigrissel, mëg ëgy beteg nedvével,
mëggyógyította azokot is, hála fejibe azok is mellé szegőttek, így oszt
má vótak négyenn.

De a gyerëk tarisznyáját nagyon húzta má a három üveg, igaz, hogy üresek
vótak mind, csak az ëgyiknek vót a fenekinn ëgy pár csëpp, fogta magát,
kiszëtte a tarisznyábú, oszt elhajingáta. Aszongya a nedve: »minek
hajítod të azt el, hê? hátha szükség lësz még arra!« avval fëlszëtte az
üvegeket, oszt mëntek tovább.

Mënnek ők tónyán-boronyán kërësztű, estére ëgy csárdára tanának. Ott
bezörgetett a gyerek, azaz hogy má legén vót, kinézëtt a gazda az
ablakon, de hogy látta, hogy nem magába van a legén, nem akarta
beeresztenyi. Aggyig-aggyig rimánkodott oszt a legén, hogy őt is, mëg az
állatokot is beeresztëtték.

Ott osztang mëghátak.

Rëggel kérdezi a legény, hogy »messzi van-ë mëg ide a legközelebbi
város?« A kocsmáros ëgy nagy hëgyre mutatott ki az ablakonn, »ott van –
aszongya – ëgy nagy hëgy, annak a tetejin van ëgy fallal bekerítëtt
város! Biz a még jó el van ide, aggyig lëtëszed mëg fëlvëszëd të a
lábadot ëgy párszor.« A legény oszt mëgköszönte a kocsmárosnak a
jókarattyát, avval elindútak ő a három állattal.

Mëgy, mëndëgé, nemsokára mëgint tanát ëgy csárdát. Oda is beszól:
»messzi van-ë mëg ide az a város, a ki a hëgyën van építve?« »Bizony má
a nincs nagyon messzi. Táng oda akarsz mënnyi?« »Oda én.« »Pegyig të në
mënny oda! Mert ott hagyod a fogad fejérit!« »Má mé!?« »Hát csak azé,
lelkëm! nem látod-ë, hogy a város fekete bársonval van behúzva? Van itt
a hëgyënn ëgy sárkány, má mindën lyánt elvitt, csak még a királyánt nem.
Most azonn van a sor. Ha valaki azt a lyánt a sárkántú mëgszabadítaná, a
kirá annak anná feleségű. Në mënny, mer jód mëg bánod, lëgyőz a sárkány,
mëghalsz, oszt az is az ettéd lësz!«

De a legény nem hallgatott a jó szóra, csak mënt tovább. Az állattyai
nyomonn kisérték, el nem hatták vóna szélës e világé.

Útközbe má messzirű látott ëgy embërt, a ki feléjëk tartott. Mikor
közelebb értek ëgymásho, akkor látta, hogy obsitos katona, mëg hogy a –
báttya. Mëgösmerte. De az obsitos a legény kiléttyirű nem tudott sëmmit.

Odaszól hozzá a legény, mer látta, hogy az ódalán kard lógott, hogy
aggya ő neki oda azt a kardot, hasznát má ússë vëszi, ő neki mëg mész
szükségi lëhet rá könnyen!

A katona szabadkozott, hogy minek a neki? nem tuggya má azt sëmmire së
hasznányi, mer csupa rozsda! De a legény nem át el a kérésitű, még végre
az obsitos oszt odatta neki.

Avval a legény tartott ëgënyest a hëgynek.

Épeng má gyött rá a hétfejű sárkány.

A legény is kihúzza a rozsdás kardot, ëgy csapásra lëvágja mind a hét
fejit. A fejekbű kivagdosta a nyelvekët, berakogatta a tarisznyájába,
oszt hogyím má jó el vót fáradva, a tarisznyát a feji alá tëtte, oszt
ledőt pihennyi ëgy kicsit.

Allyig szunnyadt el, mënt ára ëgy Vërës Vitéz, az látta, hogy a sárkány
mëg van ölve, odamënt az alvóho, kargyával levágta a fejit. A sárkán
fejejit pegyig magára aggatta, avval nem húzva-halasztva, mënt a várba.
Ott beeresztëtték, látták, hogy viszi a sárkán fejejit, nagy örömvel
elfogatták, a kirá pegyig odatta neki a lyányát, mint hát a
szabadítónak. Nagy vígasság támatt, olyan, hogy még a hegy alá is
elhallacczott a muzsikaszó.

A halott legény körű az állatok is mind aluttak, még a nagy zajra az
oroszlyány fël nem érzëtt.

Fëlkel, körűnéz, hát láttya, hogy oda a gazdája: mëg van ölve! Kínjába
ordított ëgyet, hogy a medvének majd berekett a fili. »Kellyetëk fël
mingyá, mër a gazdánk mëg van halva!« Felugrik a tigris, szalad
forrasztófűé, a medve mëg gödröt ásott, hogy a gazdájokot
beleállíthassák. Mikor a forrasztófűvel mëgérkëzëtt a tigris, rögtön
mëgkënték vele a legény nyakát, fejit, a medve fëlfogta a fejet,
ráillesztëtte a nyakra, de mëgfordítva tëtte, a mé kapott az oroszlyántú
olyan pofont, hogy pokolba hallacczott a puhanása. Az intelëm után oszt
rendes helyire tëtte a fejet, mire a legény mëgelevenëdëtt.

A tarisznyát a nyakába akasztotta, oszt mënt a várba. De ott mëg nem
akarták ám beeresztenyi. »Hát – gondolta magába – ha engem nem
eresztëtëk be, legalább ënnëm aggyatok!« Bekűtte a három állatot
élelemé. Odbe a Vërës Vitéz kilencz fejelënn ült, mikor a három állatot
látta, mingyá kigurút alólla három. Az állatoknak attak ënnyivalót
többször is, oszt hogy látták, minő szilídek ezëk a jószágok,
beeresztëtték a legént is.

Mikor a legén bemënt, allyig látta mëg a Vërës Vitéz, úgy mëgijett, hogy
három fejel mëgint kiugrott alólla.

Ekkor a legény aszongya odabe, hogy: »tuggyák-ë mi híjja van a
sárkánfejeknek?« Aszonták, hogy: »mi vóna? sëmmisë!« De má ekkora a
Vërës Vitéz pukkadozott mérgibe.

A legény elévëszi a tarisznyábú a nyelveket, mëgmutatja, hogy »e
hiánzik-ë!« Mënnézik, hát csakugyan!

A Vërës Vitéz aló az utóssó három fejel is kigurút.

Mos má kivilágosodott, hogy ki az igazi mëmmëntőji a lyánnak, a Vërës
Vitézt, a kit csúf vóttyáé a lyány së szeretëtt, mëffokták, oszt
fëlakasztották.

A kirá lyánya a szép legénvel egybekelt, oszt olyan boldogok lëttek,
hogy mém most is ének, ha mën nem haltak.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Duru Örzsi öreg lyántól. Lejegyzés ideje:
1904. jan.