A VÍZ SZABADULÁSA

Volt egy szörnyeteg, Aglabem. Ez a világ minden vizét összegyűjtötte, s attól fogva a folyókban nem folyt többé víz, a tavak kiszáradtak, és az emberek mindenfelé szomjan haltak. Végül is az emberek követet küldtek hozzá, és kérték, hogy adna nekik ivóvizet. De a szörnyeteg nem hajlott a jó szóra, csak annyit engedett meg, hogy a hírvivő a mosdóvizéből igyék egyet. Ez a kicsi víz még arra sem volt elég, hogy egyetlenegy ember szomját oltsa. Az emberek sírtak-ríttak. Az egyik azt mondta: “Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett hal.” A másik: “Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett béka.” A harmadik: “Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett teknős.” A negyedik: “Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett hód.” És így tovább. Panaszkodtak, mert majd szomjan haltak. Végül egy varázslót küldtek Aglabemhez, hogy kérjen ő is vizet az emberek számára. Aglabem azonban kinevette a varázslót is, és azt mondta, hogy szüksége van a vízre, mert abban szeret heverészni. Ekkor a varázsló a szörnyeteg háta mögött álló hatalmas fát kidöntötte, de olyan ügyesen, hogy az éppen ráesett Aglabemra, és agyonütötte. Ebből a fából hatalmas folyó lett, a kanadai Szent János folyó, a fa ágaiból pedig a mellékfolyamok. A falevelekből a folyó torkolatánál tavacskák lettek. Amint a víz elérte a falvakat, az indiánok beleugráltak, hogy igyanak. Azok az indiánok, akik állathoz hasonlították magukat, állattá is változtak: hallá, békává, teknőssé, hóddá. Azóta élnek ezek az állatok a vizekben.