No! mos hazudok ám még olyant, hogy öregapátok së hallotta hírit.
Hun vót, hun nem vót, a hun vót, ott vót, az ópërëncziás tengerënn innet
vót, az üveghëgyekënn túnat vót, de még azonn is túl, a hun a kis
kurtafarkú disznó túr, kidőt-bedőt kemënczének ëgy csëpp ódala së vót, a
hun jó vót, ott rossz vót, a hun rossz vót, ott jó vót, mégis olyan
kenyërek sültek benne, mint a kocsikerek. Én is ëttem belülle, de olyan
jó vót, hogy elcsapta a hasam.
Hát – hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár embër. Mël lëttek
vóna azok szépenn, sëmmi bajok së vót, tejik-vajok, húsok, zsirjok, csak
a gyerëk hibázott. Má az is nagy baj pegyig a házná, ha gyerëk nincs.
Az asszony nagyon rëstëllte a dógot, hogy mit mondanak má ő rá a faluba,
azé, ha még gyerëki nincs? isz’ nem vót ő së rosszéletű, së sëmmi! nem
tëhet ő arrú!
Hallotta a hírit ëgy öregasszonnak, a ki a faluba lakott, hogy az tud
mindënrű valamit mondanyi, elmënt ahho.
Az öreg asszon aszonta neki, hogy mé nem mënt má el hamarabb is, má
azóta vóna gyerëki! no de nem baj ís së! »Vëgyëk elé ëgy füstös fazékat,
oszt üllyék rajta ëgy hónapig! oszt má mikor ült rajta ëgy hónapot,
akkor csak vágja a fődhö a fazëkat, oszt a hán darabra esik, annyi
gyerëki lëssz. Tuggya-ë, lelkem! de így csinállya! Isten ággya mëg!«
Hazamënt az asszony. Az utonn má előre gondolkozott rajta, hogy hun is
lëhet neki ëgy rossz füstös fazëka, a kire ráüllyék? má annyira törte az
ódalát a gyerëk. Szétnézëtt a pitarba, a kemencze szájáná vótak
lëborongatva a fazëkak, azok közt vót ëgy módtalan füstös, kormos rossz
fazék, kihúzta onnat, oszt sebësenn maga alá kerítëtte. Ott ülte ëgy
hónapig, mint az ülős tyúk a tojássát.
Mikor az ëgy hónap lëtelt, fëlkëlt a fazékrú, a fődhö vágta úgy, hogy
pokolba hallacczott a puhanása. Mëgolvasta azutánn, hogy hán darabba
eshetëtt, hát épenn kilenczvenkilencz vót.
Akkor tehërbe esëtt, hát ép időre fekütt lë a gyerëkágyba, születëtt
kilenczvenkilencz gyerëket. Fiúgyerëk vót az, az istenatta, mind, mécs
csak ëgy lyány së vót benne.
Nem panaszolkodhatott má së az embër, së az asszony, vót má gyerëk
hasig, csak olyan lëgyék, a ki tartsa.
Tartották is a szülék a gyerëkëkët olyan nevendék, suhadër korokig,
azután aszonták nekik: »mos má, kedves gyerëkejink! mënnyetëk, a mére
láttok, nem győzne bennetëkët kënyérrel az érsik së. Osztann jóba
foglallyátok magatokot!«
El is indút a kilenczvenkilencz gyerëk, ëgy helyënn beátak kondásnak,
valahanyann vótak. Ëgy esztendeig szógátak, az esztendő véginn,
mindëgyik kapott ëgy-ëgy malaczot. Azt hazavitték. Vót má a szëgény pár
embërnek ëcczërre kilenczvenkilencz malaccza.
Másik esztendőbe csordásnak átak el a gyerëkëk, ott mëg
kilenczvenkilencz bornyút adott nekik a gazda. Azt is hazavitték. Vót má
az öregeknek kilenczvenkilencz bornyúja is.
Harmagyik esztendőbe csikósbojtárnak átak el, onnat mëg
kilenczvenkilencz csikót vittek haza. Olyan ëstállót këlletëtt má annak
csinányi, mint széles ev világ.
Mikor má vót mindënik, malacczok, bornyújok mëg csikójok, má nagyok is
vótak, összebeszétek, hogy mos má elmënnek lyánnézőbe. De csak olyan
házho mënnek, előre fëltëtték magokba, a hun kilenczvenkilencz lyány
van.
Fëlülnek a lóra, a letkisebb, a ki letfiatalabb vót köztök, lethátrúrú
mënt ëgy rossz gereblyénn, még az ódalbordáját is mël lëhetëtt vóna
olvasnyi, ha mëg szé fújt, karóho këllëtt kötöznyi, hogy a szé el në
vigye. Azonn mënt a letkisebb.
Mëntek má sokáig, má vót köztök olyan is, a ki beleúnt a sok őgyelgésbe.
»Olyan házat keresünk mink, a hun kilenczvenkilencz lyány van. Hát hun
van a? Nincs az sëhun a világonn!« De allyig mëntek árébb ëgy faluval,
betértek ëgy házho.
Kivël a kapu előtt a letkisebb fiúnak aszongya a lova: »hallod-ë, kedves
gazdám! én nem mënëk be, kívël maradok, itteng lófőé[48] vátozok. Ha maj
dörömbölök, hát gyere ki sebësenn!«
»Jó van«. A fiú beleëgyezëtt.
Odabe a házba nagyott nézëtt a sok legény: kilenczvenkilencz lyánt
tanátak. Hát vót olyan ház! De a letkisebb, ëgy kis aranhajú lyány, még
bőcsős vót. A nagyobb legényëk mind beszégettek, ki a padkánn, ki al
lóczánn, a letkisebb legénnek mëg a bőcsőhö kelletëtt mënnyi ringáznyi.
A hogy ott ringáz, ringáz, ëcczër csak hallya, hogy dörömböl otki a kis
ló. Sietve otthaggya a bőcsőt, szalad ki a kapuho.
»Mi baj, kedves lovacskám?«
»Fogd a bátyájaid kalapját, oszt tëdd a lyányok fejibe. De hamar, mer ha
késël, nagy baj lëssz!«
Mënt a legény sebësenn, mindënt út tëtt, a hogy a kis lova
mëpparancsolta. A sok kalapot mind a lyányok fejibe rakta, mer hogyím má
akkor aluttak minnyájann.
A lyányok annya mëg valami bördöngős asszon vót, a hun a kalapot látta,
mindnek elvágta a nyakát ëgy nagy késsel, azt hitte, hogy azok a
legényëk!
A letkisebb mëcs csak ringázta a kis lyánt.
A hogy ringáz, a hogy ringáz, mëgint hallya, hogy dörömböl otki a kis
ló.
Kimegy. »Mi baj van, kedves lovacskám!?«
»Rángasd fël a bátyájaidot, üllyönek lóra, tísis, mënnyün’ hamar, mer
nagy baj lëssz!«
Fël is rángatta a legény mind, ëgyet úgy mërrázott, hogy majd elharapta
a nyelvit. Fëlkászalóttak sebësenn, oszt útnak indútak.
Mëntek sebësenn, mint a madár. Valahogy a határho érnek, a bördöngős
asszony akkor láttya, hogy nem a legényëkët ölte mëg, ha a maga
lyányait, fëlugrott ëgy piszkafára, oszt utánnok. De ép a határ szélyinn
tutta őköt utóérnyi, azon túnann mëg má nem vót hatalma, csak a kis ló
farkábú tudott ësz szá szőrt kiszakajtanyi. De kiabát úgy, hogy ők azt
hitték, hogy a hátokná biztosann az ég zëng mëg a jégesső húll.
De ők rá së néztek, mëntek tovább.
Mikor ëgy kërësztútho értek, mëgát a kis ló, odaszót a gazdájának:
»hallod-ë, kedves gazdám! hagy mënnyënek ők ára, a mére akarnak, gyerünk
mink magunkba!«
Úgy is vót, mëntek magokba. A kis ló újfënt mëgát: »de, kis gazdám!
akarmit láccz, akarmit hallasz, te në láss, në hally sëmmit, mer nagy
baj lëssz!« A legény mëgigérte, hos së nem lát, së nem hall. – Aggyig!
Allyig mëntek árébb, mëllátott az útonn ëgy arany káposztaharasztot.
Aszongya a lónak: »ennye! de szép káposztaharaszt ë! vëgyük fël!«
»Ládd-ë, kedves gazdám! montam, hos së në láss, së në hally, së në szó’!
mos má az is baj, ha fëlvëszük, az is, ha fël nem vëszük, hát inkább
csak vëgyük fël!«
Fëlvëtték, avval mëntek tovább.
Az útonn látott a legény újfënt valamit, csakúgy ragyogott a napba.
Arankacsatollyú vót.
»Ennye, de szép arantollyú, vëgyük fël!«
A kis ló haragosann rázta mëm magát. »Montam má, hos së në láss, së në
hally, së në szó, sëmmit! má az is baj, ha itt hagyuk, hát vëgyük fël!
de a szádra vigyázz, mer maj mëlládd, hogy vesztëdre szósz!«
A tollyút is fëlvëtték, oszt ballagtak tovább.
A legénnek is hiába szót olyan makacsann a kis ló, mer mëgint
mëgállította. »Jaj! de szép aranpatkó van ott ëgy nyomba, kis lovam!
vëgyük mán fël!«
No má a kis ló, maj hogy lë nem vette a hátárú a legént, úgy haragudott.
»Ládd-ë, gazdám! hát hiába rógyikálok én nekëd, të csak maraccz a
régibe. No! a mit főzöl, të ëszëd mëg!«
Avval fëlvëtték az aranpatkót is. A hogy mëntek, a kis ló csak úgy
dújt-fújt, mérgibe mindég a rögös hêre mënt, hogy rázós lëgyék az út a
gazdájának. Honnë! ha még rá së hallgat!
Mëntek, mëntek, mëndëgétek, hëgyënn-vőgyönn, árkonn-berkënn kërësztű,
beértek ëgy királyi udvarba.
A legény a lovat mëkkötte odaki valahun, ő mëg beállított a kiráho, a
kinek gyönyörű szép lyánya vót.
Elészëgyi a tarisznyábú a legény, a mikët tanát, mutattya a kirának,
hogy mënnyié vënné mëg tűlle? Valahogy a kirá mëllátta, majd elmënt a
szëmi fényességi attú, a kit látott, olyan fényës vót az
arankáposztaharaszt, az arankacsatollyú, mëg az aranpatkó.
Akkor aszongya a legénnek: »no! hallod-ë, ha eléhozod nekëm azt a
káposztafejet, a kirű ez a haraszt való, ettéd lëssz a lyányom, de ha
nem hozod elé, mëghalsz!«
Nagy szöget ütött ez a legén fejibe. Mënt is ki mingyán a lóho. Al
látta, hogy a gazdája lëcsüngesztyi a fejit, gondolta magába: »eb
biztosan szomorkogyik valamié!« Azután fënnszóval kérdëzte tűlle: »mi
baj, kedves gazdám!«
»Hej-haj! nagy a baj! ha te azonn segítenyi tunná!«
»Hátha! hagy hallom csak!«
»Azt parancsolta a kirá, hogy ha azt a káposztafejet el nem hozom, a
kirű az a haraszt való, végem! de ha elhozom, a lyányát nekem aggya!«
»No! an nem baj, maj csinállyunk valamit! Ülly fël csak a hátamra,
elmënjün az öreg bördöngős asszon házáho, mer ott van a káposztafej! te
oda elász mindënësnek, a többi oszt a të dógod!«
Fëlült a legény, a ló mëg mënt, mint a gondolat. Ëgy përcz alatt a
bördöngős asszony háza elé értek.
Bemëgy a legény, az asszony épenn a misére készűt. Soká nem érkëzëtt a
legénvel beszégetynyi, fëlfogatta, a legény mëg szivesenn elát sëmmi
béré is.
Mikor a bördöngős asszony elmënt a templomba, a legénnek első dóga vót,
hogy az arankáposztafejet mëkkerësse. Mëg is tanáta. Kivël vót a kerbe,
ott durzatt, olyan vót, mint valami nagy fejel. Kihúzta tövöstű a fődbű,
hóna alá csapta, fëlugrott a lóra, oszt mëntek.
Má ép a határná jártak, az öreg bördöngős asszony is hazamënt a misérű.
Mingyá eszrevëtte, hogy oda van az arankáposztafő. Rá ëgy piszkafára
mingyá, oszt utánnok. De most is épen csak a határ legszélyinn tutta
őköt beérnyi, ëgyebet nem tehetëtt nekik, mint hogy a kis ló farkábú
mëgint kirántott ëgy szőrszálat. De kiabát mëgint úgy, mint mikor a
szögi kutyák a kert végibe ösmerkënnek.
Elvitték az arankáposztafejet hiba nékű. El is fogatta a kirá. De
aszonta a legénnek, hogy keríjje mëg még az arankacsát is, a kibű a
tollyú való, mer a lyányát igazán csak akkor adhattya neki!
Vakarta a fejit a legén, a hun nem viszketëtt is, most is csak a kis ló
vót a mëncségi, ëgënyest mënt be hozzá.
»De szomorgasz, gazdám! mi lelt?«
»Baj van, kis lovam! baj!«
»Ugyan mi baj lëhet má an no!?«
»Hát biz an nagy. Az arankacsáé këll még elmënnyi, aggyig nem lëssz
enyim a lyány!«
»Ű! ecs csak sifli!« monta a kis ló. »Beász mëgint az asszonho, mint
mindënësnek, oszt maj tudod má të a többit!«
Allyig ült fël a legén a lóra, má ott is vótak a bördöngős asszon
házáná. Mëg is kinákozott mingyá, am mëg fëlfogatta. De hogy a házná
mindég esik dolog, a bördöngős asszony is fëlmënt a pallásra, ott akatt
valami dóga, a legénnek mëg mëhhatta, hogy söpörje fël a szérűt.
Tutta ám az is, hogy micsiná! A hogy merítenyi akart a kútbú, mingyá
mëllátta az arankacsát. Belemerítëtte a vëdërbe, kihúzta, a kelebibe
csapta, a vízzel mëg a sëpréssel nem sokat gondolt, eleresztëtte a
kútostort, oszt kapott a lovára.
Mëntek, mint a villám, a legény allyig tudott lélegzetët vënnyi a nas
sebësségbe.
A kis ló épenn a határdombot akarta átugranyi, mikor a bördöngős asszony
utóérte őköt. De ott má nem vót neki sëmmi hatalma së, csak ësz szá
szőrt tudott kiszakajtanyi a kis ló farkábú. Csinát is olyan përpatvart,
azt hitted vóna, hogy hetyivásár van, a hun két egri kofa veszekëgyik
ëgymással.
A legény mëg a kis ló csak mënt. »Hagy ordíjjék a vén asszon, ús së tud
ëgyebet!«
Mëgviszik az arankacsát, a kirá mingyá szita alá tëtte, oszt aszonta a
legénnek: »hát mém mos së athatom oda a lyányom!«
»Hát mé!?« monta a legény.
»Hát csak azé, hogy még az a ló nem lëssz itt, a kirű ez a patkó való,
aggyig a lyánt nem athatom nekëd!«
Gondolt is a legén magába olyanokot, hogy nem jó lëtt vóna kimondanyi!
Má – gondolta – jó lëssz mëppihennyi, má este van, hónap rëggel majd
elmënnyünk! De még aznap értekëzëtt a kis lóval, hogy lëssz-ë abbú
valami, hogy ők az arancsődört mëkkerítyik?
A kis ló fëlbiztatta, hogy në féllyék, maj lëssz valahogy!
El is mëntek másnap rëggel. Bejárták má ők Toronyát-Boronyát, még ëcczër
a jeges tengërhë értek. Annak az innekső szélyinn mëgátak.
A kis ló átnézëtt a másik partra, oszt ëgy nagyot nyerítëtt. Az
arancsődör mëhhallotta, elkezdëtt dombolnyi nagyonn. A kis ló nyerítëtt
még ëgyet, arra az arancsődör vette magát a vízbe, oszt úszott feléjëk.
A legénnek mëg azalatt ëgy kantárt adott a kis ló, avval, hogy ha a
csődör ideér, csak vágja a fejihe, az mingyá olyan szilid lëssz, mint a
bárány.
Gyött is a csődör, a szűgyi olyan jegekët tolt maga előtt, mint ëgy ház.
Mikor kiért a partra, a legény csak a fejihë vágta a kantárt, a csődör
mingyá mëszszëlídűt. Akkor ëgymásho kötte őköt, oszt vitte.
Mos má mindëgy vót, akarminő messzi vótak, mos má mëvvan a csődör, ő is
mëppihen, mëg a lyány is az övé lëssz.
Úgy is vót. Hazakerűtek. A kirá hozzáatta a lyányát. Lagzit tëttek,
olyat, hogy hét országra szót, vót ott mindën a világonn, tán még
tejbekása is.
Eggyig vót, mese vót, tánn igaz së vót.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szalay János 32 éves parasztembertől.
Katona volt. Irni, olvasni tud. A feljegyzés ideje: 1903. november
vége.
