A vörösrókának nagyon rossz a híre. Úgy mondják, hogy akárcsak a hiéna, a vörösróka is kiássa és fölfalja az elhullott dögöt, s azt is mondják, hogy az üvöltése mindig bánatos, gyászt jelez.
Valamikor réges-régen vörös volt a vörösróka egész irhája, és nagy története van annak, hogyan lett fekete a négy lába.
Az állatok törzsfőnöke nagy lakomára hívta meg a föld minden állatát.
Amikor a törzsfőnök követe megjelent a róka előtt, az megkérdezte:
- És mit adnak enni a vendégseregnek?
- Tortillát - mondta a követ.
- No, ezért nem érdemes olyan messzire elmennem, üres tortilláért még a kapum elé sem lépek ki. Tortillát itthon is ehetem! - Azzal dölyfösen hátat fordított a követnek.
A követ jelentette a törzsfőnöknek, hogyan fogadta a róka a meghívást, s hogyan bánt vele, aki pedig a minden állatok főnökének követe.
- Ez így nincs rendjén - mondta a főnök. - Menj vissza a vörösrókához, légy nagyon udvarias, és mondd meg neki, hogy finomabbnál finomabb pecsenyék kerülnek majd az asztalra, s valamennyit nagy tudományú főzőasszony készíti el.
Tetszett ez a beszéd a vörösrókának, és megígérte, hogy idejében megjelenik a vendégségben. Mikor a követ elment, nekiállt szépítkezni, haja meg a négy vörös mancsa végül csillogott, mint a szép vörösréz.
A vendégsereg udvariasan, hízelkedve fogadta a vörösrókát, a főnök meg egyenesen megkérte: telepedjék le a főhelyre, a tűz mellé. Tetszett ez a beszéd a vörösrókának, el is foglalta a főhelyet, gondolta, hogy ott majd kényelmesen ehetik-ihatik, és a legjobb falatokat halászhatja ki magának.
Gyűltek, gyülekeztek az állatok, a konyhában már alig volt szabad hely, a vörösróka egyre közelebb szorult a tűzhöz, s kezdett nagyon melege lenni. Egy idő múlva nem is bírta tovább a hőséget, fölállt, hogy odébb megy, de alighogy fölállt, hátulról meglökték, a róka beleesett a tűzbe, kegyetlenül megégett mind a négy lába.
Nyögve, jajongva szaladt haza a nagyanyjához, az vezette ugyanis a vörösróka háztartását, akkoriban ez a szokás járta. Az öregasszony azonban nem vigasztalgatta a vörösrókát, hanem így beszélt:
- Rászolgáltál arra, ami ért. Ezzel a szenvedéssel két nagy bűnödért vezekelsz. Mert bűnt követtél el azzal, hogy udvariatlanul bántál a követtel, és bűnt követtél el azzal, hogy udvariatlan voltál az összegyülekezett vendégsereggel is. Miért kellett neked éppen a főhelyre telepedni? Nem illet az meg téged! Ha letelepedtél volna szép szerényen az ajtó mellett a sarokban, nem ért volna ez a nagy baj!
A vörösróka legszívesebben összepörölt volna az öreganyjával, de nem mert feleselni vele, mert az öreg pörlekedett ugyan, de közben bekötözte a sebeit, s mikor ezzel végzett, nyomban táncra kerekedett: a gyógyító táncot járta.
A vörösróka öreganyja táncolt, táncolt egész éjszaka, a vörösróka meg nyögve, jajgatva kuporgott a sarokban. Mikor megvirradt, az öreg abbahagyta a táncot, leszedte a kötést az unokája lábairól. Az égési sebek begyógyultak, ám koromfekete maradt a vörösróka mind a négy lába.
- Jaj, a lábaim, az én szépséges, vörös szőrű lábaim! - jajveszékelt a róka. - Minden lány kinevet, ha meglátja a fekete lábaimat! Jaj, soha többé nem mutogathatom a lábaimat, soha többé nem mehetek a táncba!
A vörösróka öreganyja alaposan kimerült az egész éjszakán át tartó táncban, nem is hederintett az unokája jajongására, összehúzódott a vackán, s mély álomba merült.
Mikor a vörösróka észrevette, hogy öreganyja mélyen alszik, fogta magát, kiosont a kunyhóból, a törzsfőnök vigvamja elé állt, s ott panaszos üvöltésbe kezdett, hosszan, elnyújtottan üvöltött, s olyan hangosan, ahogy csak bírt.
Volt a törzsfőnöknek egy gyönyörű szép lánya, titokban minden állat szerette ezt a szépséges leányzót. A vörösróka is szerette, olyan mélységes szerelemmel, amire csak képes volt ez a balga teremtmény.
Röviddel azután, hogy fölhangzott a vörösróka panaszos üvöltése, a szép leány megbetegedett, s hiába hívták el hozzá a leghíresebb varázslót, hiába volt a varázsló minden tudománya, a szép lány meghalt.
A vörösróka nem tehetett róla, üvöltésével igazán nem akarta elpusztítani a szépséges lányt. Mikor megtudta, hogy meghalt a lány, akit szeretett, a vörösróka hazament, behúzódott a legsötétebb sarokba, bánkódott, s szavát sem lehetett venni.
A törzsfőnök háza előtt közben összegyűlt az egész törzs, arról tanácskoztak, hogy s mint legyen a szépséges lány temetése.
- Ha a földbe tesszük - mondta egyikük -, még megtörténhetik, hogy a vörösróka kikaparja, s fölfalja a testét. Jobb lesz, ha egy magas fa lombjai közé visszük, fenn a magasban nem fogja keresni a vörösróka.
Így is történt. A temetésre meghívták a vörösróka öreganyját is, az meg nyomban elmondta az unokájának, hogy hol van a szépséges lány sírja. Következő éjszaka kilopakodott a házukból, elment a magas fához, annak a tövében leült, s egész éjszaka nézte, nézte halott szerelmesét. A szépséges lány arca olyan barátságosan mosolygott reá, mint életében soha. De ahogy megvirradt, eltűnt róla a sugárzó mosoly, ismét halotti sápadt, szomorú lett a szép arc.
Hazament a vörösróka, otthon meghúzódott a legsötétebb kuckóban, búslakodott, szavát sem lehetett venni. Amikor az öreganyja megkérdezte, vajon az éjszaka nem azért ment-e el, hogy megkeresse a szépséges lányt, a vörösróka csak ránézett az öreganyjára, de nem szólt egy árva szót sem. Ült tétlenül, várta, hogy elmúljon a nap, leereszkedjék a sötétség, s elaludjon az öreganyja. Ahogy az elaludt, a vörösróka ismét elment hazulról, ment, sietett magas fához, ismét egész éjszaka nézte halott szerelmese sugárzó szép arcát, s ismét csak a virradat űzte haza, a virradat, mikor ismét halotti sápadt, szomorú lett az a szép arc.
S így teltek mind az éjszakák. A vörösróka se nem evett, se nem ivott, s csak nappalonként aludt egy keveset; éjszakánként nem vadászott, nem járt zsákmány után, ült a magas fa alatt, s míg a virradat el nem űzte onnan, nézte a szépséges arcot.
Egy napon aztán észrevette, hogy a lány arca egyre elevenebb, egyre színesebb, s azt is látta, hogy virradattal nem lesz olyan szomorú, olyan sápadt, mint az első napokban.
Mikor hazament, így szólt az öreganyjához:
- Öreganyám, add ide a pipámat! Jól tömd meg, hogy szép, nagy füstfelhőket eregethessek!
- Jól van, mindjárt adom a pipádat! - mondta az öreganyja. - Végre hogy megjött a kedved! Mióta meghalt az a szépséges lány, te egyre csak búslakodtál, se nem ettél, se nem ittál, már féltem, hogy maholnap jártányi erőd sem lesz!
A vörösróka kényelmesen elhelyezkedett a kunyhó legmelegebb sarkában, s hatalmas füstfelhőket eregetett. Amint elszívta a pipáját, kiverte belőle a hamut, fölállt, kihúzta magát, s arra kérte az öreganyját, hogy nyomban lásson neki, s szép tisztára takarítsa ki a kunyhót, de ragyogjon ám minden, mert ő még a mai napon asszonyt hoz a házhoz, szép, fiatal feleséget. Örült az öreganyja, hogyne örült volna! Seprűt ragadott, kiseperte az egész kunyhót, aztán tükörfényesre súrolta a fazekakat, s szépen a helyére tett mindent.
Ahogy elkészült, lépteket hallott, a kunyhó felé közelgett valaki.
- Kerülj beljebb, lányom! - kiáltott ki az öreganyó.
Egy árnyalak állt meg a küszöbön, mintha ködből, párából lett volna. De nagyon hasonlított a szépséges halott leányhoz. A vörösróka öreganyja álmélkodva nézte az árnyalakot. Az lassan hús-vér testet öltött. A szépséges lány maga állt a küszöbön, s kisvártatva meg is szólalt, azt mondta, hogy ő a vörösróka felesége, s most már szeretne mindörökre itt maradni, itt, a vörösróka kunyhójában.
Eltelt néhány hét, s a törzsfőnök fülébe jutott a hír, hogy szépséges leánya ott él a vörösróka kunyhójában.
- Az a ravasz föltámasztotta a lányomat, de ahhoz már még sincs joga, hogy mint feleséget ott tartsa magánál! Bizony nincs hozzá joga, mert én a legislegszebb állatnak, a szarvasnak ígértem a lányomat! Most, hogy a lányom ismét él, a szarvas követelni fogja, hogy tartsam be adott szavamat.
Így beszélt a törzsfőnök, majd összegyűjtötte egész népét, valamennyien a vörösróka kunyhójához mentek, csak a szarvas maradt kint - a szokás úgy kívánta, hogy a vőlegény ne lépjen be a menyasszony házába.
A szépséges leányt elvették a vörösrókától, kivitték a kunyhó elibe, s fölültették a szarvas hátára, az pedig vágtatott vele haza. Csak mikor a háza elé ért, csak akkor vette észre, hogy a szépséges lány útközben leugrott a hátáról, s visszatért férjéhez, a vörösrókához.
A törzsfőnök mindent elkövetett, hogy a lányát eltávolítsa a vörösrókától. Próbálkozott szép szóval, próbálkozott erőszakkal, minden hiába volt. Végül már az állatok sem voltak hajlandók segíteni a törzsfőnöknek.
- Igaz, hogy a vörösróka vonyításakor betegedett és halt meg a szépséges lány - mondták a bölcs állatok. - Ez igaz, de az is igaz, hogy a vörösróka annyira szerette őt, hogy még a halál sem szakíthatta el tőle. Várt, egyre várt, mindig visszavárta a szépséges lányt, addig várt, míg az vissza nem tért az élők közé. Most már csak éljenek együtt boldogan: a vörösróka meg szerelmese, a szépséges lány.
Így beszéltek a bölcs állatok, s ezentúl senki sem háborgatta a vörösrókát meg a halálból visszavárt szépséges lányt.
