Algon, a vadász a prérit járva körbefutó ösvényt talált. Olyan sűrűn használtnak látszott az ösvény, mintha nap mint nap sok-sok ember járt volna rajta, de sehol egyetlen lábnyom nem volt látható.
A fiatal vadász, aki soha azelőtt nem látott efféle "tündérkarikát", módfelett elcsodálkozott, és elrejtőzködött ott a magas fűben, hátha sikerül megtudnia a titok magyarázatát.
Nem is kellett soká várakoznia.
Kis idő múlva olyan elbűvölő és édes dallam hangjaira lett figyelmes, amely fölülmúlt mindent, amiről valaha is álmodozott. A dal egyre szebb és teljesebb hangzású lett, egyre közelebbről hallatszott, s mivel Algon úgy hallotta, mintha fölülről jönne, felpillantott az égre.
Fönt-fönt magasan, a tiszta kék mennybolt közepén egy pici fehér foltot pillantott meg, amely olyan volt, mintha egy kis bárányfelhő lett volna. Egyre közelebb és közelebb jött, és amint a földhöz közelebb ereszkedett, a fiatal vadász megdöbbenve látta, hogy bizony nem felhő az, hanem egy fűzfavesszőből font jókora kocsi.
Tizenkét szebbnél szebb leány ült benne.
Az elbűvölő dalt, amit hallott, ez a tizenkét leány énekelte.
A fűzfa kocsi éppen a körbefutó ösvény közepébe szállt le, a leányok kiugráltak belőle, olyan kecses és bájos mozdulatokkal lejtették táncukat körbe-körbe az ösvényen, hogy gyönyörűség volt nézni őket.
Algon szeme, miután első megdöbbenéséből fölocsúdott, a legfiatalabb lánykán akadt meg. Karcsú, nagyon élénk teremtés volt ez, olyan törékeny és finom, hogy a jól megtermett vadásznak úgy tűnt, egy gyönge szellőcske is elsodorhatná.
A fiatal vadász szívét teljesen megtöltötte a tündéri jelenség iránt érzett heves szenvedély, habozás nélkül cselekedett. Egyetlen ugrással ott termett a táncoló lányok csapatában, hogy elragadja a gyönyörű leányt.
A szépséges lányok azonban gyorsabbak voltak nála.
A legifjabb tündér kisiklott Algon ölelő karjaiból, és máris a fűzfa kocsiban termett. A többiek követték, és egy pillanat múlva már fellibbentek a levegőbe.
Csak édes, nem e világi énekük hallatszott még egy ideig a préri fölött.
A csalódott vadász hazatért a kunyhójába, de hiába igyekezett, nem tudta kiverni fejéből a csillagleányt.
Másnap, jóval a tündérek érkezése előtt, ismét ott rejtőzködött a magas prérifűben, és várta, mikor hangzik fel az elbűvölő dal, jelezve a tizenkettő érkezését.
Végre megpillantotta a fűzfa kocsit.
A tizenkét tündérlány most is táncra perdült, mint előző nap. Algon ismét megpróbálta elragadni a legfiatalabbat, de ezúttal is kudarcot vallott.
- Miért nem maradunk? - szólt az egyik csillagleány. - Hátha ez a halandó meg akar tanítani bennünket a földi táncukra!
A legfiatalabb azonban hallani sem akart a dologról, úgyhogy újra csak föllibbentek fűzfavesszőkből font kocsijukon. Szegény Algon hazatért, és boldogtalanabb volt, mint valaha. Egész éjszaka le nem hunyta a szemét egy pillanatra sem, csak ébren álmodozott a csalfa csillagleányról, aki szépsége finom fátylával behálózta eszét és szívét. Reggel aztán újra felkerekedett, hogy a tündérkarikához menjen.
Az járt a fejében nagy boldogtalanságában, hogyan vethetne véget szerencsétlen életének, mikor egyszerre egy kivágott fatörzset pillantott meg. A fatörzs odvaiban egerek vertek maguknak tanyát.
Algon elővette orvosságos zacskóját, és varázsszere segítségével egérré változtatta magát, abban reménykedve, hogy a csillagleányok ebben az alakban fel nem ismerhetik.
A csillagleányok megérkeztek fűzfa kocsijukon, táncba fogtak a varázslatos ösvényen, de ekkor a legfiatalabb megpillantotta az ott heverő odvas fatörzset, megrémült, beugrott a kocsiba, hogy elmeneküljön. A nővérei azonban csak kikacagták félénkségét, meg akarták mutatni neki, hogy amitől megrémült, semmi egyéb, mint egy kidőlt fa odvas törzse, és hengerítettek egyet rajta.
Ebben a pillanatban szerteszét futott az egérkompánia, ki merre látott, a csillaglányok meg utánuk. El is pusztították mindet, egyet, Algont kivéve.
Algont éppen a legfiatalabb csillagleány akarta agyoncsapni, de amikor ütésre emelte a kezét, Algon nagy hirtelen visszaváltozott emberré, átölelte a lányt, karjaiba kapta, és már vitte is hazafelé.
A megrémült csillaglányok kocsijukba libbentek, és nagy hirtelen a magasba emelkedtek.
Így vette Algon feleségül a legfiatalabb csillagleányt, s hamarosan maga felé fordította a tündérlány szívét, mert mindig kedves és gyöngéd volt hozzá. A lány persze nem feledhette származását, egyre csak régi hazáján járt az esze, de titokban tartotta bánatát, mert nem akarta panaszaival Algont megbántani.
Történt pedig, hogy évek múltán egyszer kisfiával kint járt a falu határán túl, és fűzfavesszőből éppen olyan kocsit font, mint amilyennel egykor a földre érkezett. Aztán virágokat szedett, szebbnél szebb tarka virágokat, hogy legyen mivel meglepnie a csillagnépet, fogta a kisfiút, és belelibbent a kocsiba, énekelni kezdte a régi varázsdalokat, és rövidesen fölrepült szülőhazájába, ahol apja, a király nagy örömmel fogadta.
Módfelett nekikeseredett Algon, mikor észrevette, hogy elvesztette feleségét és kisfiát, de tudta, hogy hiába indulna keresésükre, mert sehol a földön nyomukra sem bukkanhatna. Nap mint nap elment hát a prérire, arra a helyre, ahol a tündérkarikát találta, ott szomorkodott, bánkódott álló nap. Teltek hetek, teltek évek, év év után múlt, de semmi jelét nem látta annak Algon, hogy övéi visszatérnének hozzá.
Közben a csillagasszony és a fia szinte teljesen megfeledkeztek Algonról és a földi életről. Mikor aztán a fiú fölserdült, apja felől érdeklődött. Anyja elmondott neki mindent, és a fiú szívében vágyat érzett - apját akarta látni. Az anya beleegyezett, és úgy döntött, hogy maga is vele tart. Miközben útra készülődtek, a csillagnép így szólt hozzájuk:
- Ha visszatértek, hozzátok magatokkal Algont, és kérjétek meg, hogy hozzon valami jelet minden vadról és madárról, melyeket vadászatban ejtett el.
Képzelhetni, mekkora volt Algon öröme, amikor újra viszontláthatta asszonyát és gyermekét. Azonnal beleegyezett, hogy velük megy csillagországba. Előbb azonban keményen meg kellett dolgoznia, hogy országa minden vad- és madárfajtájából elejtsen egyet-egyet. Mikor végre megvolt vele, felhalmozta a trófeákat a fűzfa kocsiban, beszállt maga is feleségével s fiával együtt, és fölemelkedett a magasba, hogy csillagországba menjen.
A csillagnép örült Algon ajándékainak, mindegyikük elvitt belőle valamit királyuk engedélye szerint: ki egy karmot, ki egy farkat, ki egy-egy szárnyat. Aszerint, ki mit vitt el Algon trófeáiból, a csillagok négylábú vadakká és madarakká változtak. Algonnak, asszonyának és fiuknak a fehér sólyom tolla maradt, szárnyra kaptak hát, és leröppentek a prérire. Ott élnek utódaik ma is, mindenki láthatja őket.
