Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg annak ëgy fia.
A fiú mindënáron mëg akart házasonnyi, de az apja mëg a rokonság sëhossë
akarta engennyi. A fiú aggyig erőszakoskodott, még utánna hajították a
gyeplőt, hogy »ereggy! csiná, a mit akarsz! oszt të lásd!« Kimértek neki
ëgy rakás ezüstöt, aranyat mëg gyémántot.
– Itt van, fiam! oszt jó csinádd a dógodat!
Elindút. Mënt, mëndëgét hetedhét ország ellen, nagy sokára egy erdőbe
ért, annak az erdőnek a közepibe tanát ëgy öreg remetét.
Az valahogy mëglátta a szép fényës, kardos kiráfit, sosë látott ő
olyant! – lëtérgyepëlt előtte, oszt lëvëtte a kalapját. A kiráfi
mëgszánta, adott neki ëgy marék aranyat.
Akkor az öreg remete aszongya neki:
– Az erdő véginn lëssz három út, mind a három ëgybű mëgy ki. A hun ëgy
nagy fát taná, ott kezdőgyik. Mind a három útná ëgy-ëgy tábla van
kiszögezve, az elsőre az van írva:
Ki ez útonn halad, maga nem koplal,
De a lova bizonynyal éhënn hal!
a másogyikra mëg az:
Ki ez útonn halad, a lova nem koplal,
De maga éhënn hal!
a közepsőn pegyig:
Ki ez útra merész lépnyi,
A szárnyas farkas száz darabra tépi!
Mikor ezt elmonta a remete, el akart ványi, hogy maj hazamëgyen. De a
kiráfi csalta, hogy mënnyék még vele, isz úgy sincs sëmmi dóga!
– Jó van, no! oszt mënt a remete.
Mëntek, mëndëgétek, mingyá ott vótak, a hun a három út kezdődött. Főtt a
feji a kiráfinak, hogy mëllyikënn indúllyék hát mán el? nem birta
kitanányi.
Aszongya a remete:
– Letjobb lëssz, ha ezënn a közepső útonn ballagsz-ë!
A kiráfi azt választotta, a mit a remete mondott, a közepső utat. Azonn
mëntek ëgyütt. Úttyok nagy erdőbe’ vitt, a hun ëgy napi járásra tanátak
ëgy kutat. Épenn jókor, mer a kiráfi má maj mëghalt szomjann. A kutat
ëgy katona őrzötte. Odaszó neki a kiráfi:
– Hallya-ë, barátom! aggyék ëgy ital vizet!
– Nem lëhet, – mongya a katona – mer ha a szárnyas farkas mëgtuggya,
rögtön szétszaggat! de ha ad két márka aranyat, akkor adhatok!
A kiráfi kifizette rögtönn, lënyëlte a két kanna vizet, a mivel a katona
kiszúrta a szëmit, oszt mëntek árébb.
Nemsokára tanátak mëgint ëgy kutat, azt is katona őrzötte. De ott së
kapott së ócsóbban, së többet, még a harmagyikná së, pegyig annyi vót a
víz, maj kicsapott a kútbú.
– Má iszën szörnyűség! – monta a kiráfi a remetének, három kútná nem
tudok annyi vízet kapnyi, a kivel a szomjúságomot csillapítanám!
– Sosë szomorkoggyá! ha eggyig nem vót bajod, ezutánn mán csak nem
lëssz, monta neki a remete. Ne ë három síp, ha bajod lëssz, fújjá bele!
mindnek más mëg más szava van!
A hogy ezt kimonta a remete, eltűnt.
A kiráfi úgy maratt, mint az árva madár. Elindút magába.
Mëgy, mëndëgé, elér ëgy nagy kapuho, a ki be vót záródva. Mëgfújja az
ëgyik sípot, hát csak nyílyik ki a kapu, előtte mëg ëgy szép út, annak a
szélyinn ült ëgy borzasztó nyomorék embër. Kódús lëhetëtt.
– Hallya-ë, bácsi! – kérdëzte a kiráfi – minő út ez?
– Ez-ë? olyan út ez, hogy a ki ide begyön, innet má nem tud
mëgszabadúnyi, mer ez az út el van átkozva. A ki idekerű, azt
szétszaggattya a szárnyas farkas!
– Má mindëgy! – gondolta a kiráfi, oszt mënt.
Elérte a másik kaput is, a harmagyikot is, a sípszóra kinyít mindakettő,
de az öreg kódús mindég ott ült az út szélyinn, az árokpartonn.
A hogy a kiráfi a harmagyik útra ért, az olyan këgyetlen hosszú vót,
mint ëgyik végi a másikho, hét nap hét écczaka kellett neki mënnyi, még
a véginn mëllátott ëgy palotát, a kinek a kapuja előtt ott tátogott a
szárnyas farkas.
Fújta a nagy kék lángokat olyan messzire, mint ëgy pëtrënczëhordó rúd.
Olyan forró vót, hogy a kiráfi kargya má félyig elolvadt tűlle. De a
kiráfi hadázott tovább. A kard mindég jobban olvadt, utóllyára má csak a
tusája maradt. Mit csinállyék má ő avval? Fël vót nála téve, hogy a
szárnyas farkast mëgölyi akarhogy! Neki veselkëdëtt, ütte, vágta a
szárnyas farkast, am mëg okádta a lángot, mint a kemëncze, ëcczër oszt
mégis jó odaférhetëtt, fëlvágta a hasát.
A szárnyas farkas mingyá fëlfordút, a palota kapuja mëg mingyá kinyít
magátú.
A kiráfi bemënt a palotába, ott szétnézëtt mindën helyënn. Ëcczër ëgy
üvegajtóho ért, azonn kërësztű látta, hogy ëgy gyönyörűséges királyány
fekszik az ágyba, az ágya előtt mëg lëlánczolva hortyog ëgy hétfejű
sárkány.
Aszongya az ajtó előtt:
– Gingalló!
Szent ajtó!
Bűvös könv!
Tárully fël!
Az ajtó mingyá kinyillott szép csëndësenn.
A kiráfi odamënt az ágyho, a lyánt kiemelte belűlle, a ki úgy alutt,
mint a tej, mëg së szuszszant.
Vitte kifele csëndësenn, valahogy a sárkány fël në érëzzën! Mikor az
udvaron vótak, fëlült a kiráfi a lovára, ölibe vëtte a lyánt, oszt akkor
csak ki a kapunn, mint a villám. Szátak sebësenn.
Mikor a kiráfi kigyött a kapunn, az olyant csapódott utánna, hogy a
palotának mëg a fundamentoma is mëgrëndűt, a sárkány mëg fëlébredt.
Mingyá mëglátta, hogy ott valaki járt, mer a lyánnak csak hűtt helyi
vót. Kereste ő mindënütt, de nem tanáta, kínjába az nap mindég ordított.
A kiráfi mëg a kirákisasszony nemsokára hazaértek, ëgyek lëttek,
hetedhétországra való lagzit csaptak, a lagzisok közt vótam én is, még
olyan jó tejbekását sëhun së ëttem, mint ott vót. A vőlegény mëg a
menyasszony még most is ének, ha azóta mëg nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa, asztalosnétól. Lejegyzés
ideje: 1903. dec.
