A MESTERTOLVAJ
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony, nekik meg volt egy fiuk. Élt abban a faluban egy gazdag ember is, de olyan gazdag, hogy gazdagabb nála csak a király volt. Ennek a gazdag embernek volt egy lánya.
A fiú meg a lány osztálytársak voltak, mindennap együtt mentek az iskolába. A gazdag ember nem örült ennek. Azt szerette volna, ha a lánya nem ilyen szegény ember fiával barátkozik.
Telt-múlt az idő. A fiúból deli legény lett, a lányból gyönyörű hajadon. Barátságuk még akkor is tartott, és egy szép napon elhatározták, hogy összeházasodnak. A legény elment a gazdag emberhez, és így szólt hozzá:
- Kedves bátyámuram, szeretem a lányát, adja hozzám feleségül!
- Nem addig a, te éhenkórász! Már hogy adnám olyan legényhez az én szépséges és gazdag lányomat, akinek még mestersége sincs, nemhogy vagyona. Tanulj előbb valami mesterséget. Aztán majd meglátjuk.
A legény már másnap hajnalban elindult, hogy mesterséget tanuljon. Alkonyatkor három emberrel találkozott az úton, és beszédbe elegyedett velük.
- Messze-e, te legény? - kérdezte az egyik ember.
- Messze, mert mesterséget akarok tanulni - így a legény.
- Akkor nem kell messze menned. Tarts velünk, tőlünk megtanulhatod a tolvajszakmát.
- Egyik szakma olyan, mint a másik. Megtanulhatom ezt is - egyezett bele a legény.
A három tolvaj meg is tanította a legényt a tolvajszakma minden csínjára-bínjára, és nem sok idő múlva ügyesebb lett tanítómestereinél is. Igazi mestertolvaj lett belőle. A három öreg tolvajnak kezdett már terhére lenni a fiatal mestertolvaj. Attól féltek, még őket is meglopja. Ezért egy szép napon azt mondja az egyik öreg tolvaj:
- Meg kéne már szabadulni ettől a legénytől, mert még a szemünket is kilopja.
- Meg bizony. Nem lesz nyugtunk tőle - helyeselt a másik.
- Küldjük el a királyhoz, hogy lopja el az aranypapucsát - javasolta a harmadik.
Úgy is lett. Azt hitték ugyanis, hogy a legény nem tudja ellopni a király aranypapucsát, rajtaveszt majd, és a király börtönbe záratja. Így aztán megszabadulhatnak tőle.
A legény elindult a királyhoz, mert a három öreg tolvaj így akarta. Jelentkezett a királyi udvarba, és szolgálatot vállalt. Egy-két nap elegendő volt neki ahhoz, hogy a király bizalmába férkőzzék. A király annyira megbízott benne, hogy néhány nap múlva legbelsőbb szolgálatra osztotta be: a legény vitte be a felséges úrhoz minden reggel a napi postát. Azon a reggelen is így történt.
- Van itt egy levél, felséges uram, nagyon szép kézírással írták a címzést. Ezt bontom föl először, biztosan jó hírt hoz - szólt a királyhoz.
- Bontsd azt - hagyta rá a király.
A legény fölbontotta, és átnyújtotta a királynak. A felséges úr elmerülten olvasta. A legény csak erre várt; hirtelen lehajolt, és belső zsebébe dugta a pár aranypapucsot. A király nem vette észre, annyira lekötötte a figyelmét az érdekes levél. A legény meg kiment a király szobájából, kisietett a palotából, és igyekezett vissza a tolvajok tanyájára. Nem találta otthon a tolvajokat, nyilván éppen munkálkodtak valahol. Merthogy este volt, késő este, amikor odaérkezett. Bement a konyhába, evett valamit, aztán beült a szobába, és várta a tolvajokat haza.
Meg is érkeztek éjfél után. Meghökkentek, amikor meglátták a szépen csillogó aranypapucsot. Alig akartak hinni a szemüknek. Bizonyosak voltak ugyanis abban, hogy a legény nem tudja ellopni az aranypapucsot, rajtaveszt a vállalkozáson, és a király börtönbe záratja.
- Hát ezzel letetted a mestervizsgát - mondta végre a legöregebb tolvaj kelletlenül. - Most már megélsz a magad lábán is, menj utadra.
Megrakták minden zsebét arannyal-ezüsttel, és útjára bocsátották. Mikor az ajtó becsukódott mögötte, megkönnyebbülten sóhajtottak föl mind a hárman. Megszabadultak a veszedelmes versenytárstól.
A legény egyenesen szülőfalujába sietett, ott először a gazdag emberhez, hogy ismét előálljon a kéréssel: adja hozzá feleségül a lányát.
- Aztán milyen mesterséget tanultál, te legény? - kérdezte a gazdag ember.
- A tolvajságot - válaszolta a legény szemrebbenés nélkül.
- Az áldóját! Nem rossz mesterség, de azért kár volt olyan messzire menned. Azt itthon is kitanulhattad volna. Van a mi falunkban is egy tucatra való belőlük - vélekedett a gazdag ember.
- De én elértem ott a távolban a mesterfokozatot, gazduram. Itt a faluban sohasem lehettem volna mesterfokozatú tolvaj.
- Ez igaz. De nem tudom, nem hazudsz-e. Meg kell győződnöm róla, hogy igazat beszélsz-e - gyanakodott a gazdag ember.
- Tegyen próbát, bátyámuram - készségeskedett a legény.
- Hát jó. Van a faluban egy gazdag paraszt, annak két szép ökre. Ha azokat ellopod nekem, akkor elhiszem, hogy mestertolvaj vagy.
- Meglesz, bátyámuram - fogadkozott a legény.
Másnap hajnalban elindult a legény az országúton a város felé. Még az este megtudta ugyanis, hogy a gazdag paraszt hajnalban a vásárra hajtja két szép ökrét. Megfelelő helyen elrejtőzött az út mellett, de előbb kitette az egyik aranypapucsot az út közepére. Valóban meg is jelent a paraszt nemsokára az út kanyarulatában, de csak az egyik ökröt hajtotta. Odaért a papucshoz, meglátta, és gyönyörködve forgatta a kezében, közben pedig így morfondírozott: “Örül majd a feleségem neki. Csak az a baj, hogy fél pár. De nem baj, veszek az ökör árán egy hozzá való fél párat, vagyis a bal lábast, mert ez csak a jobb lábas.”
Ezzel a talált fél pár papucsot elrejtette az út menti bokrok közé, és megindult az ökörrel a város felé.
A legény csak erre várt. Látta, hogy a gazdag paraszt hova rejtette a fél pár papucsot, előkereste onnan, és kerülőúton elébe szaladt az ökrös gazdának. Ott aztán, hogy az ökrös ember nem láthatta, letette az út közepére a bal lábas papucsot. Az ember nemsokára odaért, meglátta a papucsot. Nézi, forgatja, látja, hogy bal lábas, tehát éppen a már megtalált és eldugott jobb lábas párja. Aztán gyorsan egy út menti fához köti az ökröt, és szalad vissza arra a helyre, ahova a jobb lábas papucsot dugta. De nem volt ott. Bosszankodott, hogy ennyi időt elvesztegetett, meg hogy a jobb lábas papucsnak nyoma veszett. Visszament hát arra a helyre, ahol az ökrét a fához kötötte. De nem találta. Szőrén-szálán eltűnt. Dühösen hazafelé indult, és közben azt gondolta, hogy elviszi a vásárra az otthon maradt ökröt. Azt adja el, és a feleségének azt hazudja, hogy mind a két ökröt eladta, annak az árán vette meg a hiányzó fél pár papucsot. Persze csak gondolta, mert nem egészen így történt a dolog.
A második ökörrel elért arra a helyre, ahol az első ökre eltűnt. Hallja ám, hogy az útszéli bokrok közül bőg az ökör:
- Múú! Múú!
Csakhogy nem az elveszett ökör volt ám, hanem a legény utánozta az ökörbőgést. De hát az ökrös ember ezt nem tudhatta. Gyorsan egy fához kötötte a második ökrét, hogy utána mehessen az elsőnek. Míg az elsőt kereste, a legény gyorsan előbújt rejtekhelyéről, elkötötte az ökröt, és elvezette oda, ahol az első ökör rejtőzött. Aztán mind a két ökröt elhajtotta a gazdag ember udvarába.
- Itt van a két ökör, bátyámuram - mondta. - Most már nekem adhatja a lányát.
- Nem addig a! Előbb teszünk még egy próbát - mérgelődött a gazdag ember, amiért nem tudta kijátszani a legényt.
- Milyen próbáról volna szó, bátyámuram? - kérdezte a mestertolvaj.
- Lopd el az istállómból a pej lovamat! - adta ki a feladatot a gazdag ember, mert biztos volt benne, hogy azt ugyan nem tudja ellopni a legény.
De ellopta. Mégpedig így: leszállt az este, hűvös volt, az eső is szemerkélt. A legény ezt nem bánta, inkább örült neki. Ősz öregembernek öltözött, fehér szakállt, bajuszt ragasztott magának, meg mindenféleképpen kimaskarázta magát, hogy minél szánalmasabb vénembernek lássék. Sikerült neki. Elment az istálló közelébe, azazhogy inkább csak vánszorgott, mert a nagy öregségtől menni is alig tudott. Vagyis ügyesen megjátszotta magát. Az istálló előtt a két őr tüzet rakott, hogy meg ne fázzanak. Mert a gazdag ember két őrt állított az istálló elé, hogy a legény el ne lophassa a pej lovat.
- Hát maga, apó, mit keres errefelé? - kérdezte az egyik őr, amikor meglátta a reszkető öregembert.
- Kedves fiam, engedd meg, hogy megmelegedjem egy kissé a tűznél, mert majd megvesz az isten hidege - motyogta fázósan, reszketősen az öreg, azazhogy a legény.
- Hát jöjjön közelebb a tűzhöz, aztán melegedjék egy kicsit - mondta neki a másik őr.
Leült ő is a tűzhöz. Meg is melegedett szépen. Aztán elővett a zsebéből egy lapos üveget, és jóízűt kortyintott belőle.
- Ejha! - szólalt meg az egyik őr. - Minket nem kínálna meg abból a micsodából?
- Az ám! Egy kis fizetség nem ártana a melegedésért - vélte a másik őr.
- Igyátok, fiaim. Nem micsoda ez, hanem jóféle pálinka. Igyátok - kínálta szívélyesen az öreg, azazhogy a legény.
Pillanatok alatt kiitták. Az egyik őr még csettintett is, olyan jólesett neki.
- Másik üveg nem volna? - kérdezte a másik őr.
- De van. Igyátok, ha jólesik - kínálta meg őket egy másik üveggel is.
De abban a másik üvegben altató is volt, és a két őr egy szempillantás alatt mély álomba merült. A legény meg bement az istállóba, elkötötte a pej lovat, és ellovagolt.
Másnap ebéd tájban a legény belovagolt a gazdag ember udvarára, és így szólt:
- Itt a pej lova, bátyámuram. Elloptam, ahogyan kívánta. Most már nekem adhatja a lányát.
- Törjön ki a nyavalya, te országos huncut! - szólt rá mérgesen a gazdag ember. - Úgy illenék, hogy harmadik próbát is kiállj. De már csak az marad, hogy engem magamat lopj el. Azt meg nem akarom. Mert ahogyan ismerlek, azt is megtennéd. Vidd hát a lányomat, és élj boldogul vele.
Meg is tartották az esküvőt. A legény pedig - most már ifjú férj - megfogadta, hogy többé senki holmijához nem nyúl, hanem tisztességes munkával keresi meg kenyerét. A mestertolvaj meg is tartotta fogadalmát, és valóban becsületes emberként élt, míg meg nem halt.
