Élt egy eszkimó faluban két fivér. Mikor eljött az ideje, mind a ketten megnősültek; az egyiknek két lánya született, a másiknak pedig két fia. De az a fivér, akinek lányai születtek, féltékeny és irigy volt, mert így gondolkozott:
"Ha megnőnek a lányaim, akkor férjhez adom őket, és elhagynak. Bezzeg a fivéremet öreg napjaira ellátják majd a fiai minden jófajta élelemmel, vadászni mennek helyette."
Hogy, hogy nem, annyira gyötörte az irigység, hogy titokban megölte két unokaöccsét. Sírt, zokogott, kétségbeesett az apa és az anya, hogy két szép fiacskájuk eltűnt. Nem tudták elképzelni, hova tűnhettek, egyedül a gonosz fivér felesége sejtette, hogy mi történt.
Egy idő múlva ismét fiacskája született a magára maradt házaspárnak. Akkor a gonosz fivér felesége meglátogatta őket, és titokban figyelmeztette sógornőjét:
- Úgy sejtem, hogy a két fiadat az én férjem tüntette el. Öltöztessük fel hát a fiút leányruhába, és akkor bizonnyal nem fogja bántani a férjem.
Így is történt. Leányruhába öltöztették a gyereket, és a gonosz fivér nem is sejtett semmit. Így ment ez egészen addig, amíg a fiú nagyobbacska lett, és így szólt szüleihez:
- Én bizony nem fogok tovább leányruhában járni. Most már elég erős vagyok, meg tudom magamat védeni.
Ezentúl nem vett fel többé leányruhát, hanem úgy járt, mint a többi eszkimó fiú. Sárgult az irigységtől a gonosz testvér, hogy lám, fivérének ilyen szép nagy fia van, és elhatározta, hogy ezt is elteszi láb alól. Aggódtak éppen eleget a fiú szülei, de az nyugtatgatta őket:
- Ne féltsetek, elég erős és ravasz vagyok, nem lesz velem semmi baj - s közben érdeklődött, hogy eltűnt fivéreinek volt-e játéka.
Odavezették a szülők a kisfiút egy ládikához, abban talált egy kést, egy saspihét és egy savanyú bogyót. Ezeket elrejtette a ruhája alá, aztán útnak indult. Útközben találkozott nagybátyjával, aki ismét csak rosszat forralt a fejében. Azt mondotta unokaöccsének:
- Gyere velem, keressünk tűzifát!
Amikor a nagy erdő szélére értek, a fiú azt mondotta:
- Nézd, bátyám, milyen szép szál fák vannak erre, vágjunk ki néhányat, és vigyük haza.
- Az erdő belsejében sokkal jobb fa van - felelte zordan a nagybácsi.
Amikor áthaladtak a nagy erdőn, egy szép tisztásra bukkantak.
- Gyerünk vissza, itt nincs fa - mondotta a fiú.
De a nagybácsi kényszerítette, hogy maradjanak ott. A tisztáson egy kidőlt fatörzs előtt megállt az öreg.
- Ez kell nekünk! - kiáltotta, és hasítani kezdte a fát.
Csakhogy ez a fatörzs el volt varázsolva, és a fiú egyszer csak azon vette magát észre, hogy a félig elhasított fatörzs megfogta, beleszorult mind a két lába. Nagyot nevetett a gonosz fivér, s otthagyta unokaöccsét a fatörzsbe szorulva. Azt gondolta, hogy majd éhen hal így a gyerek.
Csakhogy a fiúcska nem azért volt ravasz, tudta, hogy lehet az elvarázsolt fatörzs eszén túljárni. Elővette a savanyú bogyót, amit a ruhája alá rejtett, és dörzsölni kezdte vele a fatörzset. Olyan savanyú volt a bogyó, hogy a fatörzs kinyitotta a száját. Ekkora fiú könnyedén kiugrott a hasítékból, és elindult haza.
Útközben tűzifát gyűjtött, lerakta a nagybátyja ajtaja elé, és bekiáltott a házba:
- Bácsikám, elhoztam a tüzelőt!
Haragudott a gonosz fivér, hogy terve nem sikerült. Elhatározta, hogy legközelebb más módon fog végezni öccsével. A felesége azonban figyelmeztette:
- Jó lesz, ha erőt veszel irigységeden! Megölted a fivéred fiait, de ezzel nem bírsz, mert neki is varázsereje van.
- Majd meglátjuk, ki az erősebb - mondotta a gonosz öreg.
Amikor a fiú hazaért, szüleit sírva találta.
- Ne sírjatok - mondotta -, látjátok, visszajöttem, nem bánthat engem a bátyánk, akárhova visz, én mindig hazatérek.
Néhány nap múlva a nagybácsi megint eljött a fiúért. Hívta, menjen el vele, szedjenek madártojást. Útközben a tengerparton töméntelen kacsatojást találtak.
De a gonosz ember azt mondotta:
- Menjünk tovább, ott a sziklánál szebb tojásokat találunk.
Végül egy sziklához érkeztek, alatta rengeteg kacsatojás hevert.
- Ereszkedj le, gyermekem - mondotta a nagybácsi -, szedd össze ezeket a tojásokat, és mihelyt lehet, siess vissza.
A kisfiú azonban tudta, hogy valami csel rejlik e mögött. Kivette a ruhája alá rejtett saspihét, a hüvelykujja és a mutatóujja közé fogta. Amint lefelé mászott a sziklán, a nagybátyja, mintha véletlenül tenné, meglökte. De magában azt gondolta, hogy a fiú lezuhan a szikláról, és biztosan elpusztul. "No, innen nem jön többet vissza" - mormolta magában, s hazafelé ment.
A fiú azonban nem zuhant le a szikláról, mert a saspihe a levegőben tartotta, így szép lassan ereszkedett le, mint a sasok röpülés közben. Mikor leért a szikla aljába, összeszedte a kacsatojásokat, majd a saspihe segítségével ismét visszarepült, és hamarosan a szikla tetején volt ismét. De mire hazaérkezett, már besötétedett. Letette a nagybácsi ajtaja elé a madártojásokat, és bekiáltott:
- Bácsikám, itt vannak a tojások!
- Micsoda? - ámult el a gonosz öreg, mert látta, hogy terve ismét nem sikerült.
Felesége figyelmeztette:
- Jobb lesz, ha békében hagyod a fiút: Meglásd, baj ér téged - mondotta -, hiszen ennek a fiúnak nagyobb varázsereje van, mint neked.
De a nagybácsi nem tett le arról a szándékáról, hogy megöli az öccsét. Néhány nap múlva megint hívta, menjenek kagylót szedni. A fiú szülei sírtak, rimánkodtak, hogy ne menjen el a nagybátyjával. De a fiú azt mondotta:
- Ne féltsetek, semmi bajom nem történhet, már kétszer visszatértem hozzátok, harmadszor is épen fogok hazajönni.
Ezúttal is a tengerpartra mentek, hogy kagylót gyűjtsenek. Minthogy éppen apály volt, közel a parthoz találtak elég kagylót. A fiú haza akarta vinni, de a nagybácsi nem engedte.
- Menjünk csak beljebb a vízbe, ott szebb kagylók vannak.
Már térdig ért a víz, amikor a gonosz fivér egy hatalmas kagylót talált.
- Ezt próbáljuk partra vonszolni - biztatta öccsét.
Alighogy a fiú hozzáért a kagylóhoz, az összecsukódott, és foglyul ejtette. Örült a gonosz, de egy szót sem szólt, hanem titkos mosollyal az arcán hazaindult.
A fiú megpróbált a kagylóból kiszabadulni. Elővette ruhája alá rejtett kését, ami fivérétől maradt rá, és addig mesterkedett, amíg sikerült szétfeszítenie a kagylót, és kiugrott belőle. Gyorsan összeszedett jó sok kagylót, ismét lerakta őket a nagybátyja háza előtt, mintha mi sem történt volna.
A gonosz fivér, amikor meghallotta unokaöccsének a hangját, magánkívül volt dühében. A következő napokban egy hatalmas ládát készített.
- Mire jó ez? - kérdezte a felesége.
- Játékot készítek az öcsémnek.
Este elküldött a fiúért. A gyerek búcsút vett szüleitől, és azt mondta:
- Ne féltsetek engem. Lehet, hogy most egy ideig távol leszek, de biztosak lehettek benne, hogy visszajövök.
- Ezt a ládát neked készítettem, öcsém, hogy szórakozz vele - mondotta a bácsi. - Bújj csak bele ebbe, hadd lássuk, elég nagy-e a játszáshoz.
A láda akkora volt, hogy a fiú éppen belefért. Akkor a gonosz fivér a fejére csapta a fedelét, és jól megkötözte a ládát.
A foglyul esett gyerek érezte, hogy viszik, és hamarosan megállapította, hogy kitették a tengerre. A tenger hullámai dobálták a ládikát, és a fiú már félni kezdett, hogy most az egyszer valóban ráfizet a merészségére. Azt sem tudta, mennyi ideje úszik a tengeren a láda, de egyszerre csak érezte, hogy a hullámok partra vetik.
Amint ott feküdt a parton, ládába zárva, azon gondolkodott, vajon hol lehet, él-e valaki ezen a vidéken. Volt mit aggódnia azon is, hogy kimentik-e a ládából, vagy pedig a hullámok ismét besodorják a tenger közepére.
Amint így töprenkedett, gondolkozott, csengő leányhangokra lett figyelmes. Azt mondotta az egyik:
- Én pillantottam meg először a ládát. - A másik így felelt:
- Nem igaz, én láttam meg először.
Aki először szólt, megismételte:
- Én láttam meg először, és ezért enyém a láda.
- Jól van - felelte a másik -, legyen a tied a láda, de ami a ládában van, az az enyém, mert úgy látszik, hogy egyszerre pillantottuk meg.
Fölemelték a ládát, és vinni kezdték, de minthogy túl nehéznek találták, letették, és a köteleket kibogozták, hogy megnézzék, mi van benne. De mennyire csodálkoztak, amikor a ládából egy fiú lépett ki. Csodálkozott a fiú is, mert két szép leányt látott maga előtt és egy hatalmas idegen falut. Ennek a falunak a lakói a Sas-törzshöz tartoztak.
A férfiaknak, akárcsak a sasoknak, fehér arcuk és fejük volt, a fiataloknak, akárcsak a sasfiókáknak, sötétebb arcuk és fejük. Mindenfelé sastollak csüngtek a házakon, és az emberek, ha kedvük szottyant rá, egyszerűen felöltötték a sastollakat, és sassá változtak, elrepültek, majd amikor visszatértek, ismét emberré változtak.
A két leány, aki megtalálta őt, a Sas-törzs főnökének gyermekei voltak. Hazavitték a fiút apjukhoz, aki fiává fogadta a ládában érkezett gyermeket. Néhány év múlva, amikor megnőtt, feleségül vette a főnök nagyobbik lányát. Boldogan éltek, de gondolatai gyakran szálltak vissza szülőfalujába, és egyre többször gondolt szüleire. Ha eszébe jutott, hogy nagybátyja milyen kegyetlen volt hozzá, megfájdult a szíve.
Felesége észrevette, hogy férje időnként szomorú, és addig kérdezgette, amíg a férj elmesélt mindent ifjúkoráról, szüleiről és nagybátyjáról. Felesége megpróbálta felvidítani, de amikor látta, hogy ez nem sikerül, mindent elmondott szüleinek.
A Sas-főnök azt ajánlotta, öltse fel a fiú az ő sasöltözetét, repüljön magasra, amíg megtalálja szülőfaluját, és látogassa meg szüleit. A fiú úgy is tett, ahogy apósa tanácsolta. Fölvette az apósa tollöltözetét, magasra repült, és nemsokára megtalálta szülőfaluját. Mindenütt ismerősöket látott a magasból, csak éppen szüleit nem találta köztük. Éjszaka visszaváltozott emberré, fogott egy hatalmas bálnát, és a partra tette, mert gondolta, hogy reggel a falu lakói eljönnek a húsért. Az első, aki reggel a parton megjelent, a gonosz fivér volt, és amikor meglátta a bálnát, felkeltette az egész falut. Hamarosan mindenki megjelent a késekkel, felvágták és behordták a bálnát. De a fiú szülei csak nem kerültek elő. Őket ugyanis az irigy fivér nem engedte a bálna közelébe, és amikor a szomszédok a magukéból vittek egy kis húst nekik, szidalmazta őket, és megtiltotta, hogy még több húst vigyenek a házukba.
"Megbocsátottam a gonosznak, hogy megölte a fivéreimet, megbocsátottam azt is, hogy az életemre tört. De azt nem bocsátom meg, hogy kegyetlenül bánik a szüleimmel" - gondolta a fiú. Sastollát felöltötte, és elröpült a falu fölött. Egy ideig a levegőben röpdösött, majd nagybátyja háza fölött csattogtatta szárnyait. Az ostoba, gonosz fivér azt gondolta, hogy a sas tudja, mennyire fontos ember ő a faluban, és húst kér tőle.
Ezt gondolva, egy darab húst vetett a sas felé.
Másodszorra a sas megint lefelé röpült, és egyre jobban közeledett a nagybácsi fejéhez, az azonban úgy tett, mintha ez megtiszteltetés volna a számára. Az emberek figyelmeztették, hogy óvakodjon a sas karmaitól, mert bajba kerül.
Harmadszorra a sas olyan közel került a bácsi fejéhez, hogy az arcra esett. Negyedszerre pedig lehajolt érte a sas, és felrepítette magával a levegőbe.
Nem messze a parton magas, meredek szikla állt. Annak a tetejére tette le a sas a nagybácsit, és leült szemben vele. Akkor levette a sastollakat, és a remegő fivér felismerte unokaöccsét. Ekkor így szólt a fiú:
- Megbocsátottam azt, hogy megölted fivéreimet, hogy engem is négyszer akartál megölni, de nem bocsátom meg, hogy rosszul bánsz szüleimmel. A bálnát szüleimnek, a falu népének és nem neked hoztam. De te egymagad akartad megenni, és nem engedted, hogy támasz nélkül maradt szüleim kapjanak a húsból. De rokonom vagy, így még egy alkalmat adok neked, hogy megmentsd az életedet. Ha vissza tudsz úszni a partra, akkor megkönyörülök rajtad.
Csakhogy a gonosz fivér nem tudott úszni. Könyörgött az unokaöccsének, hogy vigye vissza a partra. A fiú megkeményítette szívét. Felvette a sastollat, megragadta a nagybácsit, felemelte a levegőbe, és a magasból beledobta a tengerbe.
A falu lakói a partról nézték, hogy mi történik, és amíg besötétedett, addig figyelték a levegőben keringő sast. Mikor mind visszatértek a kunyhójukba, a fiú levette sastollait, és meglátogatta szüleit. Rendre elmesélte, hogy mi történt vele, és meghívta őket, kísérjék el új hazájába. Korán reggel újra felöltötte a sastollat, szárnya közé ültette a szüleit, s elrepült velük a Sas-nemzetség lakóhelyére.
