Volt egyszer egy király, aki igen szerette a tréfát. Egy szép napon kihirdette az országban, hogy annak, aki olyan nagy hazugságot tud mondani, amelyre ő azt mondja: nem igaz - annak egy zsák aranyat ad ajándékba. Csak haza tudja vinni. Volt is jelentkező bőségesen, de mindegyik csúful járt. Senki sem tudott olyan hazugságot mondani, hogy a király rávágta volna: nem igaz!
Hallotta ezt egy kisfiú is. Egészen kicsi volt még, de akkorákat tudott hazudni, hogy aki hallotta, csak úgy kapkodta a fejét. Ez a kisfiú elhatározta, hogy szerencsét próbál.
El is ment a királyi palotába, és odaállt a király elé.
- Talán valami hazudós meséket akarsz nekem itt elmondani, te gyerek? - kérdezte a király.
- Azt bizony, felséges uram. Akkorákat hazudok, hogy akkorát senki sem tud - hencegett a kisfiú.
- Hát akkor rajta! - kacagott a király.
- Farkasordító hideg volt - kezdte a mesét a kisfiú. - Sétálok a kertben, hát egyszer meglátok egy barackfát. Csak úgy roskadozott a sok szép sárga baracktól.
- Lehetséges - mondta a király.
- Fölmászok a fára, annak is a hegyibe, és eszem a barackot. Egyiket a másik után.
- Meglehet - bólintott a király.
- Ahogyan ott majszolgatom a barackot, látom, hogy a hold egészen közel van hozzám, egészen mellettem.
- Ez igazán hihető - szólt közbe a király.
- Gondoltam, kényelmesebb a holdon, átültem hát az ágról a hold szarvára.
- Meglehet - jegyezte meg a király egykedvűen.
- Kezdett melegem lenni a holdon. Szétnézek, hogy tán jobb volna visszaülni a barackfára. De akárhogy nézem, nem látom a fát, mert a hold közben jócskán továbbment.
- Lehetséges, lehetséges - így a király.
- Nem tudtam, hogyan másszak le a holdról Tapogatom a fejem, hát egy bolha szorul a körmöm alá.
- Miért ne? - mondta a király.
- Megöltem a bolhát, és megnyúztam. A bőréből kötelet csináltam, és azon ereszkedtem lefelé.
- Meglehet - bólogatott a király, mint aki nagyon természetesnek tartja, amit hall.
- De nem volt elég hosszú a kötél. A felhők közül kellett leugranom. Leugrottam, jó nagyot bukfenceztem, a fejem meg beszorult két nagy kő közé.
- Az bizony meglehet - mondta a király egy csöppet sem csodálkozva.
- Sehogyan sem tudtam kiszabadítani a fejemet, ezért hát elvágtam a nyakamat, a fejemet kipiszkáltam a két nagy kő közül, visszaragasztottam a helyére, és itt vagyok.
- Látom - szólt egykedvűen a király.
- De egyet még elfelejtettem mondani. Nem ide jöttem egyenesen, hanem elébb hazafelé mentem, ráadásul futva.
- Nincs ebben semmi hihetetlen - mondta a király csaknem szomorúan, hogy a kisfiú sem tud olyat hazudni, melyre azt mondhatná: nem igaz!
- Akkor megláttam egy nyulat. Utána eredtem. A nyúl úgy hasította a levegőt, hogy szélvihart támasztott, a szél lesodorta valamennyi fa valamennyi levelét, az egyik levélen írás volt.
- Igaz lehet ez is - szomorodott el a király még jobban.
- Az volt írva a levélen, hogy az apám meg a felséges úr együtt őrizték gyerekkorukban a disznót.
- Hazudsz, te szemtelen kölyök! - pattant föl a király mérgesen.
- Na végre! - sóhajtott föl a kisfiú megkönnyebbülten. - Akkor ide azzal a zsák arannyal, felséges uram, hadd vigyem haza! Jó helyen lesz nálunk.
Megkapta az aranyat, hazavitte, és azóta is boldogan él, ha meg nem halt. Csak éppen nem kisfiú már, hanem ősz hajú, nagy szakállú nagyapó.
