Hun vót, hun nem vót, vót-ë, nem vót-ë? vót a világonn ëgy kirá, annak
vót három lyánya.
Hát ez a kirá ëcczër elmënt hazúrú, de mielőbb elmënt vóna, maga elé
hivatta a lyányait. Aszonta nekik: »netëk! itt van három koszoró mëg
három madár, mikor visszagyövök, a koszorónak is mëg a madárnak is épen
olyannak këll lënnyi, mint most, azé jó visellyétëk magatokot,
vigyázzatok a szűzességtëkre! tuggyátok-ë?« A lyányok magokho vették a
koszorót mëg a madarat, kiki a magáét, az apjok mëg elmënt.
Má este lëtt az időbű, ők odabe beszégetnek szépen, ëcczër az ablak
alatt zsuzsorog valaki. Kinéznek, ott van ëgy kódúsruhába őtözött embër.
»Mit keres maga ott, bácsi!?« kiátonak lë neki. »Fázok! szëgény kódús
embër vagyok! segíjjënek rajtam!« A lyányok mësszánták, fëlhúzták az
ablakonn be a szobába.
Mikor a szobába vót a kódús, ëcczërcsak lëvette a kódúsruhát, a lyányok
ëgy valóságos herczegët láttak magok előtt. A fiatal embër ki is
nyilatkoztatta, hogy nem kódús ő, ha kiráfi.
No, má ha így van, micsinállyonak? Hozzáfogtak kártyáznyi. A kiráfi
ëgykettőre mënnyerte a két nagyobbat. Velëk is hát, a koszorójok mingyá
elhërvatt, a madár mëcs csak lëcsüngesztëtte a fejit.
Másnap má a letkisebb is mëv vót nyerve. Arany Zsáda – mer így hítták –
së esëtt ám a feji lággyára, hon në tutta vóna, micsiná?
Fogta magát, a përvétába vetëtt ágyat, a kiráfit odafektette. Allyig dőt
az ágyba a kiráfi, má épen Arany Zsádát akarta magáho húznyi, mikor az
ágy csak lësimút alatta, ő mëg bele a përvétába. Viczkándozott ő ott,
bele is fút vóna, ha a két nagyobb lyány ki nem húzza.
A kiráfi szégyëllte nagyonn, hogy Zsáda így kibánt vele, fëltëtte
magába, hogy akarhogy, de elvesztyi. Össze is beszét a nagyobb
lyányokkal, a kiket mëgejtëtt, hogy tëgyék magokot betegnek, oszt
valamié kűggyék el hozzá Arany Zsádét, majd elbányik ő vele.
Úgy is vót. Arany Zsáda nénnyei a kirá ételyire vótak kíváncsi, nyögtek,
jajgattak, hogy ha ők abbú nem ëhetnek, hát bizon mëhhalnak. »Ereggy el
má, Zsáda! të! oszt hozzá nekünk a kirá ételyibű, ha Istent ösmersz!«
Arany Zsáda fëlőtözött szakácsnak, oszt mënt késségësenn. De tutta ám ő,
mibe mestërkëgyik a kiráfi mëg a testvérjei.
Bemëgy a konyhába, aszongya a szakácsnak, hogy vóna-ë szükség ëgy
szakácsra, mer ő beána? az aszonta, hogy vóna! »No jó van, akkor
beállok! – monta Zsáda – de mënnyék csak, nat tűz van, ég a kirá
ëstállója, én mëg majd azalatt itt lëszëk!«
A főszakács elszalatt, Zsáda mëg kapta magát, a zsebibe rakott ëgy pár
darab bélëst, mi ëgymást, a többi ételëkët mëg mind kiforgatta, oszt úgy
tővel-hëggyel fölfordúva hatta ott a konyhát. De a szëmődökfára fëlírta:
Itt járt Arany Zsáda,
A kirának bosszújára
Szakácsruhába.
Ha bánnya, hát tëgyën rúlla.
Avval mënt.
Gyön vissza a szakács, láttya, hogy mi van itt! mëgy a kiráfiho
ëgënyest. Gyön az is, de az mingyá mëllátta az ajtó fëlëtt az írást, maj
mëgëtte magát, úgy haragudott. Ki is atta mingyá, hogy ha Arany Zsáda
idekerű, nem këll neki irgalmaznyi, vigyék rögtön ő elejbe.
Zsáda hazaért az étellel, a nagyobb lyányok út tëtték, mintha könnyebben
vónának, de belő ëtte őköt valami, mer azt szerették vóna, ha Zsádát a
kiráfi mëgölyi.
Másnap elkezgyi a két lyány mëgínt a nyögést mëg a jajgatást. Zsáda
tutta, hogy mire mëgy a! kérdëzte, hogy »mi a bajotok?« Azok aszonták,
hogy »mëhhalunk, ha a kiráfi borábú nem ihatunk!« »Jó van – monta Zsáda
– maj hozok én!« Fëlőtözött kádárnak, mënt ëgënyest a kirá pinczéjihë.
Ép ott vót a főkádármestër. Aszongya neki Zsáda: »vënnék én ebbű a borbú
ëj jó csomót, de magával nem tudok alkunnyi, hivassa ide a kirát, vagy
maga mënnyék el érte, én majd itt mëvvárom!« A főkádármestër elmënt,
Zsáda mëg teletőtött ëgy üvegët borral, a zsebibe tëtte, a hordókat mëg
csapra vëtte, eresztëtte a bort fenébe. Az ajtóra mëg fëlírta:
Itt járt Arany Zsáda,
A kirának bosszújára,
Kádárruhába.
Ha bánnya, hát tëgyën rúlla.
Gyön a kirá a főkádármestërrel, láttyák, hogy a bor mind ki van folyva,
a sok drága bor mind odavan. A kirá má tutta, hogy Zsáda járt itt!
Mënnek ki az ajtónn, ott mëg láttya a Zsáda keziírását. »No, mëgá,
Zsáda! törjön ki ar rossz! mëjjárod még énvelem!« Szitta csudállatosann,
de Zsáda má azóta otthonn járt.
Harmagyik nap újfënt van nyögés mëg jajgatás ugyancsak! Zsáda má előre
nevette magába, hogy ugyan mire kívánkoznak most!? Mëgkérdëzte: »Mi
lelt? mi këll má mëg?!« »Jaj, jaj! hozzá nekün a kirá almájábú, máskép
mëhhalun!«
Zsáda fëlőtözött, mënt. Nem nézëtt sënkire, tartott ëgënyest a kertnek.
Fëlmënt a fára, má jó teleszëtte mindën zsebit, mikor mëllepi a kirá.
»No, Zsáda! csakhogy ëcczër mëffoghattalak! az ételëmët kiforgattad, a
boromot eleresztëtted, gyere csak lë a fárú! mëg tudod-ë, micsinátá të
én velem nállatok?«
Zsáda lëmënt a fárú, de a kirá nem akarta eresztenyi.
Odavitte ëgy kendërvágóho, monta neki: »tëdd alá csak a nyakad!« De
Zsáda nem tëtte, aszonta: »tëdd oda të elébb, mer én nem tudom: hogy
këll!« A kiráfi mëmmutatta, a nyakát odatëtte a kendërvágó alá. A hogy
odatëtte, Zsáda së vót rëst, rárántotta a kendërvágót, úgy összetörte a
kirát, minden csontyát, hogy a kiráfit lepedőbe kellëtt a kerbű
bevinnyi. Mëgverte amúgy magyarosann, hogy nem köszönte mëg.
Zsáda mëg szát ëgënyest haza. Otthon odatta az almát a testvérjeinek,
fëlőtözött doktornak. Mënt mingyá a kirá házáho, hogy kéne-ë doktor? mer
ő tud arrú a bajrú segítenyi, a ki a kirának van! Hej! szívesenn fogták!
csak mënnyék be! oszt segíccsék a királyonn.
Bemënt. Kért ëgy csomó sót mëg paprikát, azután mëg üveget. Azt
összetörte, a sóval, paprikával összekeverte, oszt úgy egyvelgësenn
rakta, nyomogatta be a kirá sebibe. Mikor elvégezte a dógát, odabe
fëlírta az ajtóra:
Itt járt Arany Zsáda,
A kirának bosszújára,
Doktorruhába.
Ha bánnya, hát tëgyën rúlla!
Odbe nem vót sënki së, ő mëg mehetëtt szabadonn, az írást nem látta
sënki.
De a kirá olyan beteg lëtt a doktor kezi után, hogy ki së lëhet
mondanyi. Maj belehalt. Ëgy álló esztendeig nyomta az ágyat. A só, a
paprika, mëg az üveg mëttëtte, olyan ripacsos maratt a bőri, mint a
himlősé.
Node el is határozta, hogy Zsádát mëgölyi, mëg, ha a pokolba is kék érte
mënnyi!
Tutta eztet Zsáda. Maga helyëtt viaszkbábut fektetëtt az ágyába, mézzel
mëttőtve, ő mëg a falonn ëgy kép hátába húzódott.
Gyön a kiráfi. Ëgënyest az ágynak. A baltával csak úgy vágta széjjel a
bábu fejit, hogy ezër darabra szakatt, de a mézbű ëgy csëpp odaesëtt a
szája szélire. Nagyon édëss vót. Akkor bánta mëg a kiráfi, hogy mit
tëtt. »Jaj! lelkëm Zsádám! ha nekëd a vérëd is ilyen édëss, hát të magad
minő édëss lëheccz!« Avval odafordút a Máriakép fele, oszt kérte a
bocsánatot az ő nagy bűnié. Mësszólalt oszt Zsáda a kép háta mellő: »hát
nagy bűnöd van, fiam! ha a templomot hécczër mëmmászod, akkor
mëbbocsátok nekëd!«
A kiráfi, szégény! mëg is mászta hécczër, mind lëmënt a bokájárú a bőr.
Az öreg kirá, a Zsáda apja mëg ekközbe hazagyött. Rögtönn számonn kérte
a lyányaitú a koszorót mëg a madarat.
A két nagyobb lyány elévëszi a maga koszoróját, madarát, a koszoró el
vót száradva, a madár mëg bággyaszkodott, maj fëlfordút. A Zsáda
koszorója olyan friss vót, kívánat vót ránéznyi, a madara mëd danolt,
repkëdëtt, nem vót annak sëmmi baja së.
Mënnek be az apjokho. Az mëllátta mingyá, kik itteng a ludasok. A két
nagyobbat mëffogatta, kivégeztette, Zsádáé mëg elgyött a maga kiráfia,
elvëtte, csaptak olyan lagzit, hogy olyat még az öregapám së látott
Mém most is ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Hevesvármegye. Szabó Éva öreg cselédasszonytól. Lejegyzés
ideje: 1904. jan.
