Amerre a nap lenyugszik, minden bús és szomorú, amerre a nap lenyugszik, az utak az elmúlás és a halál felé vezetnek. Ahol a nap kel, ott serken az élet, abban az irányban, kelet felé volt az a sziget, ahol Vinnebégo élt. Mert sok-sok emberöltővel azután, hogy eltűnt a föld színéről, Vinnebégo élt, azon a tájon élt, ahol a nap kél. Vinnebégo nem pusztulhatott el, manido volt, nem fogott rajta a rontás, de már nem járkálhatott kedvére a világban, egy szigeten húzódott meg, hogy ott is marad a világ végezetéig.
Messze a szigettől élt egy ember. Volt ennek az embernek egy lánya, akit apja mindenekfelett szeretett. Egy napon meghalt a szeretett lány. Az apa nem akart, nem is tudott élni leánya nélkül, s barátainak egyre mondogatta, mennyire szeretne elmenni az árnyak honába, hogy ott viszontláthassa egyetlen leányát. A barátai azt mondották neki, hogy az árnyak honába csak akkor juthat el, ha előbb elmegy Vinnebégóhoz, rajta kívül senki sem tudja, merre vezet oda az út. Öt barátja meg egy nagy gyógyító-varázsló meg is ígérte neki, hogy vele tartanak, ha Vinnebégótól megtudja, merre vezet az út az árnyak közé.
Együttesen addig-addig kérlelték, kérdezgették az eltávozottak szellemeit, míg végül választ kaptak, s megtudták, hogy hol találnak rá Vinnebégóra. Elindultak, s addig mentek, míg a Nagy Tóhoz nem értek. A Nagy Tavon, a szigeten, rátaláltak Vinnebégóra.
Vinnebégo túlságosan öreg volt már, hogysem útnak indulhatott volna velük. A fején hatalmas cédrus nőtt, a cédrus gyökerei palástként borultak vállára, hátára, mögötte pedig nagy, kerek kő fehérlett. Az egyik vándornak, aki megkérdezte, lehetne-e hozzá hasonlóan ő maga is örök életű, Vinnebégo így felelt:
- Nem, időd ki van szabva, annál tovább nem élhetsz. Csak a kő örök életű.
- Akkor én kővé változom - mondta a vándor.
Kővé változott, s Vinnebégóval maradt az idők végezetéig.
Most már csak hatan voltak, hatan akartak eljutni az árnyak honába. Vinnebégo mindegyiküknek adott egy-egy kígyóűző láncot, s meghagyta, nehogy egy pillanatra is megváljanak tőle. Aztán így beszélt hozzájuk:
- Négy napot és négy éjszakát tölthettek az árnyak honában. Nappal nem láthatjátok a szellemeket, de éjszaka valamennyien ott táncolnak a nagy vigvamban. Lépjetek be közibük nyugodtan, s üljetek le.
Aztán az apához intézte szavait:
- Leányod az árnyak között van. Addig keresd, míg valamennyien ott táncolnak a nagy vigvamban. Valamelyik éjszaka a lányod is elmegy a táncba. Vigyél magaddal egy zsákot, s ha meglátod, ragadd meg, tedd bele a zsákba, csak így tudod elhozni onnan.
A gyógyító varázsló, az apa és megmaradt négy társuk megfogadták Vinnebégo szavát. Elmentek az árnyak honába, beléptek a nagy vigvamba, leültek, s nyugodtan nézték a szellemek táncát. Nem is esett semmi bajuk a második napig. A második napon azonban az egyik vándor kíváncsi lett, hogy vajon mi történhetik, ha leveszi nyakából a kígyóűző láncot. Levette, s azon nyomban szellemmé lett ő maga is.
Most már csak öten voltak, öten mentek el éjszakánként a nagy vigvamba, hogy nézzék a szellemek táncát.
A negyedik éjszaka, hajnaltájt a lány is belépett a nagy vigvamba. Ingét a fejére borította, de az apja így is megismerte, s mikor a közelébe került, megragadta, s a barátai segítségével beletette a zsákba. Aztán valamennyien visszamentek Vinnebégóhoz, hogy megkérdezzék tőle, miként vihetik vissza a lányt a földre az élők közé. Vinnebégo azt mondta nekik, induljanak el, s mikor leszáll az éjszaka, álljanak meg, a zsákot kössék erősen egy fához, s ettől a fától olyan messze pihenjenek meg, ameddig a hang elhallatszik. Így is történt, de sokszor kelt föl és sokszor nyugodott le a nap, mire hazaértek.
Vinnebégo tanácsait követték ezután is, és ahogy ő meghagyta, az apa szép hajlékot épített, a szép hajlékban cédruságakból rakott fekhelyre tette leányát, akit hazahozott az árnyak honából. És ahogy Vinnebégo meghagyta, mindent némán csinált, nem jajveszékelt, nem hullt a könnye. Mikor munkáját elvégezte, leült a kunyhó ajtaja elé. Egyszer csak a lánya hangját hallotta:
- Gyere be, apám, engedj ki a zsákból!
Az apa bement a kunyhóba, kinyitotta a zsák száját, kisegítette belőle a lányát, de mint ahogy néma volt a bánata, néma maradt az öröme is. Vinnebégo megtiltotta a hangos örvendezést, így az apa szó nélkül nézte új életre támadt leányát, akit ő hozott vissza az árnyak birodalmából.
