Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer
egy király, annak meg három fia.
Ennek a királynak olyan jól termett a földje, mint senki másnak az
országban, mert aranykölest vetett bele. Csakhogy nem sok haszna volt
belőle, mert minden nap lelegelte hol a réz-, hol az ezüst-, hol az
aranyménes. S az volt itt a nagy hiba, hogy nem tudott róla tenni,
akárhogy is vigyázott vagy vigyáztatott, a vetés oda volt, a ménesek
mind összegázolták.
Azt mondja egyszer a legöregebb fiának:
– Fiam! most már benned van minden reménységem, rád bízom a kölest. Ha
meg tudod őrzeni, a fele termés a tied lesz.
A királyfi vállalkozott.
– Ha csak az kell, apám! majd megőrzöm én!
Ki is ment már jókor reggel. Leült a köles végébe s elkezdett
kenyerezni. A hogy ott eszik, előjön a földből egy patkány.
– Szép királyfi! adj nekem is egy falatot, majd meghalok éhen! – mondta
a királyfinak.
De az rá se nézett, csak ett tovább. Mikor jóllakott, alig törülte meg a
száját, jött a rézcsődör, már egy méfődről álomszellőt fújt, a királyfi
úgy elaludt, mint a ki meghalt. A rézcsődör meg neki a vetésnek, a kit
le nem legelt, azt mind legázolta. Jó délután volt, mikor felébredt a
királyfi. Látta, hogy ő ugyan ott lehetett őrzeni a kölest, szépen is
meg tudta őrzeni! Hát már megvolt, ne dévánkozzunk rajta, ő is bement az
apjához s elmondta, hogy biz a köles így meg így van!
A király másnap kiküldte a középső fiát. De az egy húron pendült a
bátyjával amúgy is, ő se járt jobban, mint a bátyja.
A királynak nem volt már kihez fordulni, kiküldte a legkisebb fiát. Az
is elkezdett kenyerezni a köles legvégében. Odamegy a patkány.
– Szép királyfi! adj nekem is egy falatot, majd meghalok éhen!
A kis királyfi csak levágott egy darab kenyeret meg szalonnát, odadta
neki. A patkány jóízűen megette. Azután azt mondja:
– No! szép királyfi! jó tettedért jót várj! tudod-e, hogy nem tudnád
megőrzeni ezt a kölest, ha hét lelked volna sem, mert ha jön a
rézcsődör, már egy méfődről álomszellőt fúj, attól meg úgy elaludtál
volna, hogy akár téged is el lehetett volna lopni. De tudod, mondok én
neked valamit. Kiszedem a köles közül a tövisket, kazalba hányom, neked
arra kell feküdnöd. Ha a rézcsődör jön, már egy mérfődről fújja az
állomszellőt, te arra nem alszol el, vagy ha elalszol is, majd
felköltelek én, mert a másik pillantásban már a vetésedet legelné. Hanem
ha felébredsz, vágj a kapufélfába egy baltát, a kantár meg legyen a
kezedben, a ló mindjárt ott hagyja a kölest, hozzád megy s azt kérdezi:
mit parancsolsz, édes gazdám? te csak azt mondjad, hogy adjál nekem
hétországi ruhát meg hétországi koronát! ha nem akarja adni, vágd a
kapufélfába a baltádat még jobban, ne félj! majd megadja akkor. S aztán
ha a lóra szükséged lesz, csak rázd meg a kantárt, mindjárt előtted fog
állani. Ha meg az ezüstcsődör jön, az két méfődről fújja az
állomszellőt, az aranycsődör meg háromról, úgy vigyázz magadra, hogy el
ne aludj! a balta meg a kantár készen álljon nálad, hogy megfoghasd!
Úgy is volt. A patkány egy rakásba hányta a töviseket, a mit a földből
kihúzgált, azután elment. A kis királyfi meg a tövisknek a leghegyébe
feküdt. Alig feküdt le, már messziről hallatszott a rézcsődör dobogása,
mikor meg már csak egy méfődre volt, fújta ám az álomszellőt, a kis
királyfi is elaludt tőle. Már a csődör majd a kölesnél járt, a fiú még
sem ébredt. Egyszer csak leugrik a patkány a másvilágról, felrángatja:
– Kelj már fel, itt a csődör!
Szegény királyfi azt se tudta, fiú-e vagy lány, olyan álmos volt, de
hogy meglátta a csődört, minden eszébe jutott. Kapta a baltát meg a
kantárt, szaladt a kapufélfához. Az első bevágásra mindjárt mellette
volt a ló.
– Mit parancsolsz, édes gazdám?
– Adj nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát.
– Azt nem adhatok.
A királyfi még jobban bevágta a baltát az oszlopba. A ló mindjárt
megigérte s meg is hozta neki. Gyönyörű szép rézruha meg rézkorona volt.
Másod- meg harmadnap azonképen fogta meg az ezüst- meg az aranycsődört,
a kik csak úgy elhozták neki a hétországi ezüst- meg aranyruhát meg a
hétországi koronát.
Örült az öreg király nagyon. A negyedik napon learatták a szép
aranykölest, ki is nyomtatták, a feletermést a legkisebb fia kapta.
A szomszéd királynak volt egy lánya. Az azt mondta, hogy csak ahhoz megy
el, a ki el tudja kapni a kezéből azt a koszorút, a kit ő az ablakon
kitart. Meghallotta ezt a legkisebb királyfi. Kimegy az ólba, megrázza
az egyik kantárt. Mindjárt ott termett az aranycsődör. Ő meg felvette a
hétországi aranyruhát a fejére tette a hétországi aranykoronát,
rápattant a lóra s usdi! az meg ment vele egyenest a
feketelevegőjárásába.[17] Nemsokára a tetthelyen voltak. A királyfi
nemhogy a koszorút vette volna el a királykisasszony kezéből, még meg is
csókolta. Látta ezt az öreg király, azt mondja rá:
– No! ez má derék legény, megérdemli a lányomat!
Magához hivatta s mindjárt minden teketória nélkül meg is fiamozta,[18]
a lányát meg a felebirodalmát neki ajándékozta. Azok meg olyan boldogan
éltek, hogy hetedhét országon párját kellett volna keresni! Talán még
most is élnek, ha meg nem haltak.
Eger, Heves vármegye. Kaló János parasztlegénytől. 1905. jan.
