Hun vót, hun nem vót, de akarhun, vót a világonn ëgy kirá. Annak a
kirának az udvarába vót ëgy nagy jegenyefa, a ki mindég olyan nagy
árnyékot tartott, hogy a kastély elejit sosë süthette a nap. Ëcczër a
kirá nagyon megharagudott a jegenyefára, kihirdette, hogy a ki kivágja,
valami nagy jutalmat ad neki. Szétmënt a hir országszërt, gyöttek is,
vállalkoztak is sokann, de a fát csak nem birta kivágnyi sënkiféli së.
Lakott azonn a környíkënn ëgy kondás, az fëltëtte magába, hogy ha az
életyit tëszi is rá, de őneki ki këll azt a fát vágnyi.
Elé is vëtt ëgy nagy fejszét, avval útnak indút.
Mikor a kirá udvarába ért, mëgjelëntëtte ő emberségës módonn, hogy mit
akar? hogy ő a nagy fát akarja kivágnyi. A kirá nagyon megörűt neki,
szivesen beleegyezëtt a kondás akarattyába.
Hozzáfog a kondás, vágja a fát, csapkoggya a gyükerit, hát a hogy vágja,
a hogy csapkoggya, ëgy forgács fëlszát, oszt beleütődött ëgy gancsba.
Rögtön kinyít a fába ëgy ajtó.
Az ajtón kinéz egy öregasszony. Odaköszön neki a kondás, hogy »jó
reggelt adjon Isten! öreganyám!« »Adjon Isten, kedves fiam! hun jársz të
êre?« Eléaggya oszt a kondás, hogy mismit akar ő. Aszongya neki az
öregasszony: »Tudod-e, mit, fiam? në vágd të ki ezt a fát, mer ússë érné
vele sëmmit. Ha ereggy fel a tetejibe, terëm ott sok mindenfajta
gyömőcs, meg olyan szépségek vannak, hogy szëmed-szád eltátod, maj
mëllásd! Csak ereggy bátran, mikor az első ajtóho érsz, tanász ott ëgy
forgó kaszát, a ki mindég, szüntelen forog, azt várd el, még mëgáll, ëgy
félóráig szokott ányi, aggyig tovább meheccz, ha akarsz.« Hát ëgyet
gondolt a kondás, biz ő nem vágja azt a nagy büdös fát, inkább fëlmëgy a
tetejibe, oszt mënnézi, a kit az öregasszon mondott.
El is indút, mënt, mëndegét. Felér az első ajtóho. Az kinyít, odabe mëg
a forgókasza épen mëgát. A kondás is fogta magát, usgyi hamar be az
ajtón, ëgy félóra së telt bele, má akkor mëgint nyugodtan mászhatott a
kaszátú. A hogy mëgy, izé… mászik, hát körülötte a sok galyon szëbbné
szëbb, jobbná jobb gyömőcsök csakúgy piroslonak. Nem vót rëst, telerakta
a tarisznyáját dűlledésig.
De ott nem időzött soká, mer magos vót a fa nagyon, osz ki tudja, hun
van a másik ajtó? Elindút hát ujra. Mos má nehezebbire esëtt a mászás,
mer a tarisznya gyömőcs is húzta, de asz gondolta, hogy bíz ő má nem
mëgy vissza, ha má ëcczër idáig ért, ment tovább.
Ëcczër csak kinyilyik az utóssó ajtó is.
A kondás ott mëgállott, szétnézëtt. Az ajtó fëlëtt ëgy gyönyörves szép
tündérkert vót, tele virággal, magosná magosabb fákkal, mëg vót abba
annyi madár, hogy…! Azután belépëtt az ajtónn, ott vót ëgy gyönyörü szép
udvar, a közepibe ëgy remek kastély, a kastély hátáná mëg ëgy nagy tó.
Odamënt a tópartjára, lëült a szép ződ fűre. Hát a hogy ott ül, má majd
elámosodott, mikor három szép fejír hattyú szá lë a tóra. Mikor a víz
szélyihë értek, mëgrázkóttak, mindëgyikbű ëgy-ëgy szép tündérlyány lëtt.
Mikor a partonn lëvetkëztek, bemëntek a tóba fürdenyi.
A kondás látta őköt, de a tündérëk nem vëtték őtet észre, azután a
melyikët letszëbbnek látta, annak a partrú fëlszëtte a ruhájajit, osz
begyomászta a tarisznyájába.
A tündérëk mikor elvégezték a fürdést, a köztök való letszëbb keresi a
maga ruháját, de nincs sëhun. Ugyan hun lëhet? kereste ő azt mindenütt,
csak ott nem, a hun kellett vóna. Nagysokára látta meg, hogy a tó
partján ott ül ëgy embër, annak kellett elvinnyi az ő ruháját! Kérte
tülle, rimánkodott neki, de az csak nem adta oda. Mikor oszt mëgmonta,
hogy ő Tündérszép Ilona, ez a kastély mëg udvar mind ez övé, van neki
három tátos lova, mëg hogy a kondást mëgfogaggyja cselédnek, ha a
ruháját megkapja, a kondás kivette a tarisznyábú a szép ruhát, a ki
olyan könnyű vót, mint a békanyál.
A kondás beszegődött a három lóho, végezte is ő a dógát fájínú, nem vót
az ellen Tündérszép Ilonának sosë sëmmi kifogása. A kondás azonkivël is
jó viselte magát, nem vót së kocsmás, së kártyás.
Ecczër Tündérszép Ilona elejbe áll, hogy »hallod-ë, te kondás! én
tégëdët szeretlek, én az ettéd, të az enyim, ásó-kapa válaszszon el
ëgymástú. Uram leszel! – Jó?«
A kondás szivesörömest beleëgyezëtt.
Aszongya azután Tündérszép Ilona: »Ne ez a tizenkét kúcs, ez tizenkét
szobába vezet, mos má të itt otthon vagy, tudod-ë? de a tizenkettegyik
szobába në merd betënnyi a lábad, mer akkor nekëm is, nekëd is végünk
lësz!«
A kondás mëffogatta, hogy ő nem mëgy be, de má harmadnapra fëltörte a
fogadását, bemënt.
Egy nagy hordó vót abba a házba. A kondás kiváncsik vót, hogy ő mëgnézi,
mi van abba? Alyig hogy fëlborittya, kimászik alólla ëgy nagy tizenkét
fejű sárkány. Megijedt a kondás, s...ibe vagdosta a sarkát, úsz szalatt
kifele ëgënyest az ëstállóba. Ott leült a jászú szélyire, oszt úsz
szomorkodott. Mëgszólittya az egyik tátos: »Mé szomorkodol, kedves
gazdám!?« »Hát bizon csak azé, hogy a fogadásom feltörtem, bemëntem a
tizenkettegyik szobába, a hun ëgy tizenkét fejű sárkány mászott ki a
hordó aló. Végem van má nekem is meg Tündérszép Ilonának is!« »Sohsë
búsúlj, kedves gazdám! majd segitsün’ rúlla! Az a sárkány Tündérszép
Ilonát szeretné magának, de nem lësz ám ez övé! Eregy csak të el a
tengerpartra, a tengeren ellëttem én valaha ëgy csikót, hozd el azt
onnat, në fé! majd kisegít az a bajodbú, oszt ha hazaérsz, szó’ még
nekem is, majd útbaigazítolak én!«
Elindút a kondás nagy búsúltjába’, mënt, mënt hetedhét ország ellen, még
csak a tengërpartra nem ért. Ottang látta a csikót, ëgy szép ződ mezőn
legelészëtt. Kiveszi a tarisznyábú a kötőfékët, nyakába vetyi a lónak,
avval ráül, oszt vágtat vele haza, mint a szél.
Mikor hazaért, a tizenkét fejű sárkány má el akart ódódzanyi Tündérszép
Ilonával, de a kondásnak së këllëtt több, aló be az ëstállóba,
mëgkérdezte a tátost, hogy hát mitévő lëgyék most?
A tátos olyan vót, hogy az égig ért a nyaka, olyan magos vót, aszongya
neki: »Tík fëlmëntëk a fëlyhőbe, ott harczoltok mëg a sárkánynyal
életre-halára, majd mikor má jó elfárad a sárkány mëg tísis, rákiátok a
fiamra. A többitű osztan ne tarcs!«
Úgy is vót. Fëlül a kondás a csikóra, az fëlviszi őt a fëlyhőbe, a
sárkány utánnok.
De biz ők nem soká verekëdtek, allyig hogy mëgizzattak ëgy kicsit, a
nagy tátos ló fëlkiát ëgy nagyot, arra a csikó csak olyant rúgott a
sárkányon, hogy az tizenkét darabba esëtt lë a fődre.
A kondás mëg a csikó ekkor hazamëntek, Tündérszép Ilona megszabadút a
sárkántú, a kondásnak feleségi lëtt, oszt olyan boldogok lëttek ők, hogy
mán ë párja! Még most is ének táng, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztasszony közléséből.
Lejegyzési idő: 1904. márcz.
