Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Az a kirá olyann nagyonn
szeretëtt vadásznyi, hon néha egész napokot is az erdőbe tőtött.
Ëcczër úgy esëtt valahogy gyött haza az erdőrü, az erdő szélyinn
lëvágott három gallyacskát. Egyikbü – ő azt hitte, hogy káprádzik a
szëmi vagy mi lelte! – kigyött ëgy gyönyörű, de nagyon szép lyány, a
kirá úgy elcsudálkozott, hogy allyig tudott szóho jutynyi. Mikor má maga
is látta, hogy nem csuda e, hanem valóságos szent igaz, mëgfogta a lyány
dërëkát, magáho ölelte. »Szivem szép szerelme! nem tom, hogy ki vagy? de
én tégëd szeretlek! én az ettéd, të az enyim, ásó, kapa válaszszon el
ëgymástú!«
A lyány nem taszingáta el magátú, ha még jobban hozzásimút.
A kirá hazamënt, vitte magával a szép lyánt is, oszt feleségijé tëtte.
Ëcczër aszongya a kirá, hogy »hallod-ë, feleségëm! maj fëlülünk a
hintómba, oszt kimënünk az erdőbe járkányi, úgy-ë, jó lëssz!?« Az
asszony beleëgyezëtt.
Mëntek is, kifele az erdőbe. A kirának útközbe valami dóga akatt, lëszát
a hintórú, a feleségit ott hatta. Ára mënt ëgy csúf vén czigányasszony,
nagyon mëgirigylëtte a kiráné sorát, fogta magát, a kiránét belevette
ott ëgy kútba. Ő mëb beleült a hintóba, a kiráné helyire.
Gyött vissza a kirá, láttya, hogy minő ocsmonda ábrázatú asszonszëmély
ül az ő hintajába, nagyon mëgihett. De a czigányasszony csak egész
bátran elkezte, hogy »hm! de soká jártá, kedves uracskám! ládd-ë, má
azóta mëg is csúnyútam. De gyere csak, ha a kútba nézëk, csak olyan szép
pagyok, mint azokelőtt!« Avval odaugrott a kutho, oszt belenézëtt. Igen
ám! de az igaz kiráné még akkor nem ült lë a vízbe, a kirá annak az
arcát látta, nem a vén czigányasszonyét. De nem is vëtte igímbe së, hogy
a kútba az ő valóságos feleségi van, nem a czigányasszony képi.
Mëntek az erdőbe, onnat haza, de nem tudott belegyőzőnnyi, hogy az ő
feleségi mëcscsúnyút, csak hallgatott, nem szót sëmmit.
A kútba mëg a szép asszony azalatt ëgy kis halé vátozott.
Ëcczër otthonn beteg lëtt a czigányasszony. Kérdëzte a kirá: mi baja? mi
lelte? Az aszonta, hogy az erdő mellett van ëgy kút, abba van ëgy kis
hal, ha ő azt mëgëhetné, mingyá jobban lënne!
A kirá elhozatta a kis halat. Lëvágták, mëgsütték, az asszony mëg is
ëtte. De mikor hasították, ëgy mákmakula csëpp véri férecsëppent, oszt
nemsokára fa nyőtt belülle.
Az asszony is mutatta magát, mintha má jobbann vóna, kimënt az udvarba,
hogy maj szétnéz. Hát láttya, hogy ëgy azon új fa nyőtt azóta. Ëgyet
gondolt, aszonta a kirának, hogy ha őt ëcs csëppet is szerette, hát
vágassa ki azt a fát. Ő nem tuggya: mé? de egésszenn rosszú van, ha azt
a fát láttya.
A szomszédba vót ëgy szëgény embër, annak szót a kirá. Az át is mënt
mingyá. A szép fát kivágta. De ëgy fëdőnek valót kifaragott belűlle
magának, oszt hazavitte. Otthon a tejesfazékra fedőnek hasznáták.
A szëgény embër napszámos vót, mindën nap dologba këllëtt neki járnyi
egész családostú. Ëcczër rëggel, a hogy elmënnek, hát a házat csak úgy
hatták, së ki nem vót söpörve, së az ágy fël nem vót vetve, este gyönnek
haza, láttyák, hogy mindën tisztánn, rendbe van. De ez naprú-napra
mindég! nem tudhatták, hogy ki járhat ott, a ki ott mindënt tisztába
tësz.
Fëltëtték magokba, hogy mëllesik. Úgy is vót. Ëcczër otthonn marattak,
elbújtak, ki az ágy alá, ki a sutba.
A nyakonn vót a tejesfazék, azon vót a fëdő. Hát láttyák, hogy a fëdő
ëcczër lëgurú a fődre, ott mërrázkógyik, valami szép tündérlyány lëssz
belülle, Akkor fëlöntözi a házat, kisöpri. Amazok akkor elégyöttek,
mëffogták. De a lyány nem tudott szabadúnyi mëg má vissza së vátozhatott
fëdőnek. Ott élt velëk.
De nagyonn szép vót. Az embër aszongya, hogy ő elviszi a kiráho
szobalyánnak, ilyen szépek këllënek oda!
El is vitte. A kirá elcsudákozott a szépséginn. Igaz, hogy vót má neki
huszonnégy szobalyánya, szëbbné szëbbek, de – gondolta – a hun
huszonnégy van, még ëgy elfér. Fël is vëtte szobalyánnak.
Hát ëgy este, mint nálunk is, télënn ők së tuttak micsinányi, elkeztek
mesényi, mindënki sorba valamit. Ëcczër erre kerűt a sor. Elmonta
tövirű-hëgyire, a kit én itt elmontam mind. A kirá mëg hallgatta.
Mëgörűt oszt mingyá, a lyánt magáho vëtte, mëgesküttek újra, a vén
czigányasszonyt mëg lófarkára köttették, az szaggatta széjjel. Ők mëg
boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Demeter Kata szolgálótól. Lejegyzési idő:
1904. jan.
