Élt egyszer egy eszkimó faluban egy szegény árva lány. Anyja, apja meghalt. A nagybátyjai nevelték.
Öten voltak a nagybácsik, a legidősebb közülük sámán volt. Mindnyájan ügyes vadászok voltak, bőven volt ennivaló az iglujukban, és szerették a kis árvát. Ősszel, a táncünnepek előtt, ékszereket, apró ajándéktárgyakat készítettek neki. Az ünnepek után kajakokat építettek, evezőket, íjakat, nyilakat, szigonyokat faragtak, s a kislány mindig ott sürgölődött körülöttük. Mikor aztán az asszonyok megvarrták a kajakvázak bőrhuzatait, és az idő is már megenyhült, a nagybácsik vadászni indultak. Ha sikeres volt a vadászat, hazafelé kilógatták a kajakból színes takaróikat, hogy az asszonyok lássák, zsákmánnyal érkeznek, és elébük menjenek. A kislány mindig elsőnek futott le a tengerpartra.
Így nőtt fel, így élt, amíg férjhez nem ment. Egy ügyes, fiatal vadász vette el feleségül, hamarosan szült is neki az asszony egy kisfiút. Csakhogy a fiatal vadász állhatatlan volt. Hagyta, hogy megbabonázzák, gyerekestül elkergette az asszonyt, s új feleséget hozott az iglujába.
Egyszer az új feleség, amint éppen vízért járt, a tengerparton találkozott az ösvényen az első asszonnyal. Megkérdezte, hogy hol merített a tengerből vizet, mert egy nagy jégzátony volt előttük, és hosszan kellett rajta gyalogolni, míg vizet találtak. Az első asszony készségesen megmutatta neki a helyet, ő is oda tartott. Előbb az új feleség merítette meg a vedrét a himbálódzó jégtábla szélénél, s csak őutána akart vizet venni az első. Gyerekével a hátán nehézkesen hajolt előre, mélyet kellett hajolnia, mert a jég nagyon vastag volt. Amint előrehajolva felnézett, látja, hogy az új asszony ellöki a jégtáblát, amin ő állt. A tábla lassan úszni kezdett a tengeren.
- Mit csinálsz?! - kiáltotta kétségbeesve. - Miért teszed ezt velem?
De az új feleség szó nélkül elszaladt, és csak a faluból nézett vissza. A part felől fújt a szél, lassan úsztatta a jégtáblát. Az új asszony még látta, hogyan sodródik vetélytársa gyerekével együtt egyre messzebb a tengeren. Látta, de nem szólt senkinek.
Egy idő múlva azonban feltűnt, hogy az elűzött asszony iglujában ég a tűz, fő az ebéd, s ő maga sehol. A szomszédok keresni kezdték, nevét kiabálták, lesték, nincs-e a tengerparton. Végül is fellármázták a férfiakat, s azok kimentek a tengerhez a torlasz szélére, de semmit sem láttak, mert a jégtábla addigra már messze sodródott.
Közben az elűzött asszonynak sikerült egy nagyobb jégtáblára átlépnie, de az is kifelé úszott. Egy darabig integetett, kiáltozott, de hogy senki sem jött a segítségére, gyermekét levette a hátáról, melléje kuporodott, és keservesen sírni kezdett. S mert erre a gyerek is sírva fakadt, egy dallal csitítgatta.
- Bátyókám, bátyókám - dúdolta újra és újra -, segíts, szabadíts meg minket!
De nem jött szabadító. A tenger üres volt, csak jégtáblák úsztak rajta, sehol egy kajak, s még a fókák és a rozmárok is eltűntek. Ők pedig csak ültek a jégen a hideg télben, és éheztek. Az asszony a ruháival kezdte etetni a gyereket. Először csak a ruhadíszeket ették meg. A prémbundájuk szegélyét, csizmájuk halbőrből készült díszét. Az asszony előbb megrágta őket, és úgy adta oda a gyereknek. Volt az asszonynak egy jegesmedve prémből készült öve. Abban hordta a gyerekét. Éjszakára maga köré tekerte az övet, és összekuporodva aludt hátán a gyerekével. Hirtelen arra ébredt, hogy kellemes meleg van. Az öv jegesmedvévé változott, az melegítette.
Reggel a medve nem volt sehol. Csak az öv hevert mellette. A gyerek is felébredt, és sírni kezdett éhségében. Az asszony akkor rápillantott a kis fatáljára, amelyet az övén lógatva mindig magánál hordott. S láss csudát, a tálka gőzölgött! A kis halak, amelyeket férje egykor kabalából az aljára festett, ott főttek benne.
- Milyen finomak! - kiáltott fel az asszony, miközben egyenként kikapdosta őket. S ettől kezdve minden reggel ennivalót vagy langyos vizet találtak a tálban.
A jégtábla pedig úszott, egyre úszott a tengeren. Időnként kisebb-nagyobb jégtáblákkal találkozott, s ilyenkor az asszony megpróbált a nagyobbra átjutni, mert már erősen tavaszodott, és félt, hogy elolvad alattuk a jég. Egyszer, amint éppen egy úszó jégmezőre próbált átjutni, látta, hogy egy nagy rozmár úgy alszik a két tábla között, hogy az uszonyaival az egyikhez, agyaraival pedig a másikhoz támaszkodik. Aludt az óriás állat békésen. Az asszony nagyot gondolt, mert mindenáron át akart jutni, óvatosan megérintette a rozmárt. S mikor látta, hogy a rozmár nem ébred föl, nekilendült, ráugrott, végigszaladt rajta. A másik oldalra átérve aztán látta, hogy a rozmár ugyancsak felébredt, és persze kergetni is kezdte, de csak úgy tessék-lássék, majd visszafordult, és elmerült a tengerben.
Mélyen benne jártak már a tavaszban, és egyszerre csak megfordult a szél. Napról napra fogyott alattuk a jégtábla, de az asszony látta már a part szegélyét, és bízott abban, hogy az erős, meleg szél előbb fújja ki őket a szárazra, mint elolvadna a jég. Egész éjszaka virrasztott és figyelt. S reggelre a part csakugyan sokkal közelebb jött. Délre kikötnek - gondolta. De akkor a szél egyszerre megfordult, s vitte őket újra kifelé. Nem volt mit tennie, erősen a hátára kötötte a gyereket, és belevetette magát a hullámok közé. Szerencséjére sekély volt a víz, és hamarosan ki is lábalt a partra. Amikor visszanézett, hogy megkeresse a jégtáblát, amelyen eddig jöttek, csak valami vízbe vesző, havas foltot látott a helyén. Levette hátáról a gyereket, megszárította, és megszárítkozott maga is. A nap szépen sütött, és a talpa alatt föld volt, biztonságos föld. Bal kézről a tenger, jobbról a szárazföld - így indult el a part mentén.
Egy helyen kidőlt fákat talált, a parti szirteken madarak fészkeltek, s lent, a víz mellett, fókák sütkéreztek a napon. Sikerült is közülük egyet a szárazon elejtenie. Itt megtelepedett. A fákból iglut készített magának. Fókán és madártojáson éltek.
Telt-múlt az idő. A fiú helyre kis emberré cseperedett. Csak éppen jegesmedveszőr nőtt a kezén és a lábán. Egyszer egy reggelen, hogy vizet hozott a partról, öt jegesmedvét látott az iglujuk felé közeledni. Egyikük félelmesen nagy volt. A fiú hazafutott, elmesélte anyjának. Az asszony megijedt, felkapta a gyereket, mire az öv megint jegesmedvévé változott. Segítségével aztán elkergette mind az öt jegesmedvét.
Békességgel visszamentek a házba, és aludtak még egy darabig. Amikor felébredtek, egy nagy fekete foltot láttak a tengeren. Amint a folt közelebb ért, kiderült, hogy egy hatalmas rozmár. Egyenesen feléjük tartott. Ahogy az iglu elé ért, kimászott a vízből, visszahajtotta a csuklyáját - s íme, a legidősebb bátyóka volt, a sámán nagybácsi. Hívták, hogy lépjen be, de ő elutasította, s így szólt:
- Tudjátok, hogyan kell kajakot készíteni? Csináljatok egyet! - S azzal a fiúnak egy fejszét adott. - Ha elkészültetek a kajakkal, visszajövök, és megmondom, mit kell tennetek.
Megcsinálták a kajakot. Amint a váza meglett, beborították bőrrel, és ott állt készen. Csodák csodája - jött nyomban a bátyóka, ismét rozmár alakjában. Sámán volt, ha akarta, át tudott változni. Most csak azért változott rozmárrá, hogy megtalálja a kis húgát. Ő volt az a rozmár is, akin, mint hídon, a két jégtábla között az asszony átszaladt. Ő bűvölte a tálkába a főtt halakat, ő volt a melengető, segítő medve is. Csakhogy mindezek közben apadt-fogyott a bűvereje: már alig tudott emberré visszaváltozni.
- Csináljatok evezőket! - mondta. - És készüljetek fel a hazatérésre. Még az utat megmutatom.
Egy reggelen, hogy mindennel elkészültek, megint megpillantották a fekete foltot. Odajött hozzájuk, levette a kapucniját - persze hogy a bátyóka volt!
- Most jöttem utoljára - mondta. - Rakjatok mindent a kajakba, és induljatok el a nyomomban, mindig utánam.
Azzal visszabukott a tengerbe.
Elindultak. Az anya evezett, a fiú kormányozta a kajakot. Előttük a tengeren néha-néha felbukkant a fekete folt, siklottak megfeszített erővel mindig utána. Az idő csendes volt. Négy hosszú napon át eveztek, négy hosszú éjszakán át aludtak a kajakban anélkül, hogy földet láttak volna. De az ötödik napon ott volt előttük a föld. A szülőfalujuk földje. Az asszony nyomban ráismert. Egyenesen az öböl közepére evezett. Már addigra odagyűlt a fogadásukra a falu apraja-nagyja. Mindenki ott volt. Csak a legidősebb bátyóka nem.
Az asszony sírva kereste.
Az emberek azt mondták:
- Sámán volt, és érted tett mindent. Végül feláldozta a testét, és végérvényesen rozmárrá változott. Nem tér vissza már.
Az asszony, míg élt, leste a tengeren azt a fekete foltot. Leste reggel, leste este.
De a bátyóka eltűnt, nem látta soha többé.
