Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy öreg embër, annak vót három
fia. A letöregebb fiú kovács, a közepső szabó, a letkisebbik mëg vitéz
vót.
Az apjok mán nagyon öreg mëg betegës embër vót, mondták is neki a fiai,
hogy rendëzze má a vagyont, tëgyék tëstámentumot, hogy kinek mit hagy?
De az apjok aszonta nekik:
– Jó mestërségtëk van minnyátoknak, abbú mëgélhëttëk!
De a gyerëkëk ezt nem hatták annyiba, bemëntek hozzá újfënt, hogy
testámentomtételre birják, akkor az öreg aszonta nekik:
– No! jó! ha annyira erősködtök, ha annyira odavagytok azé a jussé, hát
mondok ëgyet: ha mëgtëszitëk azt a kívánságomat, a mit én most a
végrendëletëmbe írok, akkor ettétëk lëssz mindënëm!
A gyerëkëk nem tudták, hogy mi az a kívánság, mer az apjok nem mondta
mëg nekik, de azé beleëgyeztek, hogy mëgtëszik, akarmit kiván.
Rögtön híttak hitës embërëkët, az apjok mëgírta a végrendëletët.
Nemsokára mëg is halt. Fëlbontyák a levelet, hát av vót benne, hogy
csinátassanak neki vaskoporsót, vasmútërt hozzá, vastengëlyt,
vaskerekekët, vasrudat, oszt fogjonak bele négy darab négyesztendős
csikót, azokot vagdossák mëg az ostorral jó, azután haggyák őköt
magokra, a mére azok viszik a testyit, csak vigyék! ők mëg üllyenek
lóhátra, oszt tarcsák szëmmel. A hun mëgáll a négy csikó, oda temessék
el, oszt mindën écczaka őrizze ott valaki közűllök!
Betőtötték mindën kivánságát. Mindënt úgy csinátak, a hogy a level
mondta. Befogták a négy csikót, jó mëgvagdosták. Ők mëg lóra ültek, oszt
mëntek a csikók után.
Mënt a négy csikó úgy, a hogy lëhetëtt. Előtte vót ëgy nagy erdő,
beszaladt abba, de hogy a fák sűrűven vótak, a kerekek mëgakadtak, a
lovak nem nem birták tovább húznyi.
Most a három testvér apja tetemit lëvëtte a kocsirú, oszt a hun a négy
csikó elakadt, güdröt ástak, oda temették a koporsót.
A hogy elgyött az este, a letöregebb maradt kívël őrzenyi. A hogy
ácsorog, bődörög a sír körű, úgy éfé előtt, odamënt ëgy tüzesökör. A
legény nem gondolta, mé gyöhet az? külekënnyi kezdëtt vele. De az ökör
erős vót ám! A legény allyig hogy birt vele! Mikor mëgölte, lëvágott a
czombjábú ëgy darabot, azt, mire a testvérjei rëggel odaérkëztek,
mëgsütte, az ökröt mëg elásta.
Kérdezték a testvérjei:
– Hun vëtted ezt a húst? de jó!
A legény elmonta, hogy nyulat fogott az erdőbe, azt sütte mëg.
Másnap a közepső legény maradt ott őrzenyi.
Éfé előtt akkor is mëggyött a tüzes ökör. Elkezdte az apja sírját
kaparnyi, bizonyosann a koporsót akarta kivennyi, má egész güdröt ásott.
A legény el akart szalannyi, de mégis erőt vëtt magán, elkezdëtt
küzdenyi a tüzes ökörrel. Sokba telt, még lëteríthette. A czombjábú
lëvágott ëgy darabot, a többit elásta. Azután tüzet gyútott, a húst
mëgsütte, mëgtraktáta vele a testvérjeit, de ő is csak aszonta, hogy
nyulat fogott, ez annak a húsa.
Harmagyik este a letfiatalabb testvér, a vitéz őrizte a sírt. Éfé előtt
neki is mëggyött a tüzes ökör, oszt át ëgënyesenn a sírnak. Má a
koporsót turkáta, mikor a legény harczba állott vele. Nagyon soká
këllëtt küzdenyi, még a tüzes ökröt lëbirta. Lëvágott a czombjábú ő is
ëgy darabot, a többi részit mëg elásta.
A hogy sütnyi akarja a czombhúst, akkor veszi magát eszre, hogy tüzi mëg
nincs. Most mán honnat vëgyék tüzet? Fëlmászott ëgy nagy fára, onnat
nézëtt szët: nincs-ë közelibe valami tűz? Hát vót! nem messzire oda. Ára
vëtte az úttyát.
A mint mëgy, az erdőbe tanákozik az Éféllel. Kapta magát, mëgkötte ëgy
nagy fáho, mert attú fét, hogy hamarébb lëssz éfé, mint a hogy ő tüzet
szërëz! Azutánn mënt tovább. Mëgint tanákozott a Hajnallal, nem
teketóriázott sokat, mëgkötte azt is.
A hogy mëgy, láttya, hogy tizënkét zsivány ül a tűz körű. Nem mert
hozzájok mënnyi, ha elbújt ëgy bukorba. Nagyon jó lövő vót, nem hiába
hogy vitéz vót. Fëlfogta a nyilát, kilőtte az ëgyik zsivány kezibű a
puharat, a másikébú mëg a nyásson lévő szalonnát, de a nyíl ëgy zsivánt
së tanát. A zsiványok csak néztek, de nem tudták, mérű gyön a lövés!
A vitéz most közelebb mënt. Mihent a zsiványok mëglátták, mingyá
odaszótak neki:
– Te vagy az, vitéz! a ki lőtt? jó lövő vagy, jó lëszël të miközénk
cimborának!
Aszonta rá a legény:
– Hej! barátaim! nem azé gyöttem én, ha azé, hogy aggyatok tüzet, mer a
bátyájaimnak këll früstököt csinánom!
– Adunk tüzet, de elébb segí nekünk! – mondták a zsiványok. – Itt él nem
messzi ëgy gróf, azt akarjuk kirablanyi. Má többször akartuk, de van ott
a falonn ëgy kis fekete kutya, attú nem lëhet, azt kék lëlőnyi. Të ügyes
lövő vagy, maj lëlövöd!
A vitéz ráállott. Elmentek a gróf palotája elé, a vitéz a fekete kutyát
úgy lëlőtte, mëg së vakkant.
Az ajtón mëg fënt czifraüveg vót, azonn mëg ëgy lyuk. Aszongya a
zsiványvezér:
– Ereggy be csak, vitéz! nézz szét! oszt ha mindënt mëgnézté, gyere
vissza, azután oszt mink mënünk be!
A vitéz bemënt. Az első szobába aludt a gróf. Az asztalon vót bor mëg
ëgy aranyóra. A borbú itt ëgy puhárral, az órát mëg a zsebibe tëtte. A
másik szobába a grófné aludt. Ottan sütemént ëtt mëg elhozta az asszony
jegykendőjit. A harmagyikba aludt a gróf lyánya. Hej! de szép lyán vót!
A vitéz nagyon mëgszerette, mëg is csókolta mingyá, az újjárú mëg
lëhúzott ëgy gyűrőt. Avval visszamënt a nyílásho, oszt intëtt a
zsiványoknak.
Azok ëgyënkint bebújtak, de mihent a fejik odbe vót, a vitéz mindnek
levagdosta, úgy, hogy a zsivánbú ëgy csëpp së maradt életbe. A testyikët
ëgy halomba rakta, azután elmënt.
Az erdőbe vëtt a tűzbü, a Hajnalt mëg az Éfét eleresztëtte, azután az
ökörhúst mëgsütte.
Másnap nagyon csudákozott a gróf: ki lëhetëtt az a bátor embër, a ki a
zsiványokat mind mëgölte!? Hírű is tëtte, hogy a ki mëgölte, annak aggya
a lyányát feleségű! De hogy nem jelëntkëzëtt senki, az udvarmester
fëlhasználta az alkalmat, oszt. aszonta, hogy ő vót az, a ki a
zsiványokat mëgölte.
Ez az embër csúnya, ricskës vót, de hogy ilyen bátor embër vót, a gróf
aszonta:
– Hát má így hozzád adom a lyányom!
A gróflyány mëg csak rítt, szomorkodott, nem merte azt mondanyi az
apjának, hogy: nem! Érizte ő, hogy ámába valaki mëgcsókolta, de hogy
sënki së gyött érte, nem szóhatott. Az apja a lagzit ëgy esztendőre
halasztotta el. De mikor az esztendő lëtelt, az udvarmestër mëgesküdött
a lyánynyal, oszt lagzit csaptak.
De ezt mëghallotta ám a vitéz, elment a lagzira ő is. Az őrök
beeresztëtték, mert vitéz vót.
Vocsora át épenn, a mikor mindënkinek këllëtt mondanyi valami mondókát.
Mikor ő rá kerűt a sor, aszongya:
– Bizony! a zsiványokot nem az udvarmestër ölte mëg! ha én! Avval
elészedte zsebibű az aranyórát, a jegykendőt mëg a lyány gyűrőjit.
Mindënki ráösmert a magáéra. A szép grófkisasszony örömmel borút a vitéz
nyakába.
A gróf az udvarmestërt mëgölette, a koronát mëg lëvëtte a fejirű,
rátëtte a vitézére. A lyányát hozzáadta feleségnek, nagy lakodalmat
csaptak, olyan boldogok lëttek, hogy még most is ének, ha mëg nem
haltak.
Eger, Heves vármegye. Mészáros Ferenctől. Lejegyzés ideje: 1904. aug.
