Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy asszony.
Annak az asszonnak vót hét fia.
Ëcczër csak lëbetegëdëtt, gyönyörű szép lyánygyerëkët hozott a világra.
A gyerëkágy után, mint a hogy szokás, ő is elmënt a templomba az
avatóba. Mikor má ott elvégezte, gyövet látta, hogy a hét fia ép akkor
gyön ki a kocsmábú, mikor ő a templombú. Annyira mëhharagudott rájok,
hogy mëgátkozta őköt: »vállyatok hollóé, ha még a kocsmába jártatok
inkább, mint a templomba!«
Allyig hogy ezt kimonta, a hét holló ott szát el a feji fëlëtt, az ő hét
fija.
Ő mëg mënt hazafele.
Má a kis lyány nagyocskára nyőtt, szép lëtt, annyányi, látta, hogy az
annya mindér rí. »Mé rísz, të anyám?« kérdezte az annyát. »Në kérdëzzé
engëm, hogy mé ríjok? csak ríjok. Ússë tuccz të engëm mëvvigasztalnyi!«
»Dehonnem, écsanyám! hátha tunnék valamit én is! Mongya csak mëg, maj
mëllássa, hogy jobb lëssz!« »Mëmmondom, fijam! ha olyan nagyon
erősködöl, de tudom, hogy hasztalan. Hát tudod-ë, mikor tégëd
születtelek, oszt utánna mëntem az avatóba, hát vót nekëd hét bátyád, a
ki épenn akkor is, mikor én a templomba vótam, a kocsmábú gyött ki. Én
őköt mëgátkoztam, hogy »vállyatok hollóé!« ők azé vátoztak, elszátak,
azóta úgy odavannak, hogy së hírik, së nyomok, nem tudok rúllok sëmmit!«
Ezt monta az asszony, de nagyon keserves rívásba fogott. Vigasztalta
vóna azt a kis lyány, de már rosszabb bót. Anná jobban rítt.
Egy nap rëggel, aszongya a lyány az annyának: »écsanyám! süssék nekëm
bogácsát. Én elmënëk, fëlkeresëm a bátyájajimot!« »Hova mënné të, te!
isz’ as së tudod, hun, mére keresd!«
De a lyány kötte magát, az annya së áhatott elejbe, hogy në mënnyék.
Sütött neki bogácsát, avval útnak eresztëtte.
Mënt a lyány, mëndëgét hetedhét ország ellen.
Úttyába tanákozott ëgy farkassal. A farkas mëgállott előtte az útonn. A
lyány mëg nagyon mëgihett. »Sosë iheggy mëg tüllem, jó lyány! nem
bántolak én! aggyá inkabb ëgy falat ënnyivalót, mer má olyan ëhetném,
hogy majd elveszëk!« A lyány is oszt mëbbátorodott, kivëtt a tarisznyábú
ëgy bogácsát, odatta neki. Az mëg ëgy sípot adott neki érte, hogy ha
akarmi baja lëssz is, csak fújja mëg, ő azonnal segíccségire mëgyën.
Avval elvátak ëgymástú.
Mënt a lyány tovább. Útközben most mëg ëgy rókával tanákozik. »Hallod-ë,
jó lyány! fordí mëg engëm a másik ódalamra, má hét esztendeji nyomorgok
a fé ódalomonn. Jótét helyibe jót vársz!« A lyány mëssajnáta azt is,
adott neki ëgy bogácsát, a mé a róka lëszakított magárú ëgy szál szőrt,
azt odatta, hogyha szükségi lëssz valamire, azt csak szakíjja ketté, ő
rögtön ott terëm. Jó van, a lyány azt is eltëtte.
Harmacczor mëg – a hogy mëgyën, ëgy galyrú szó lë neki ëgy kis madár. Az
is bogácsát kért. Adott ő annak is. A kis madár mëg hála fejibe olyant
mondott, hogy »ha a vërës tengërhë érsz, ott ëgy szép alma esik elejbed;
të azt vëdd fël, ëdd mëg, a csutáját mëg tördeld el, oszt hajingádd a
vízbe!«
A lyány megköszönte a madár jóakarattyát, oszt indút. De a kis madár
attú a përcztű fogva mindég vele mënt.
Sokszor fëlgyött a nap meg sokszor lëmënt, még ëcczërcsak nagysokára a
Dunáho ér a lyány. Próbáná, próbáná, de nem tud rajta átjutynyi.
Benyút a zsebibe, elévëtte a sípot, oszt mëgfútta.
Rögtön ott termëtt a farkas. »Mit parancsolsz, itt vagyok!« monta a
farkas. A lyány oszt elmonta a baját. Akkor a farkas elvëtte tűle a
sípot, mëffútta ő is, hát csak úgy rezsgëtt a sok farkas, annyi gyűt
oda. Mëntek ëgënyest a Dunának. A lyány ezt nem tutta mire vélnyi.
Látta oszt, mikor má mind belemënt, hogy azé van e, hogy ő át tudhassék
mënnyi! Neki is mënt a Dunának, átsétát a sok farkas hátán úgy, hogy még
a czipéji szélyi së lëtt vizes.
Má a Dunán átment vóna, de még csak ezután gyön a sok nehez út! Mëgy,
mëndëgé, má el is fáratt, mikor a fekete tengërhë ért. Hogy mënnyék ő
most azonn át? mindënféliképenn törte a fejit rajta. Eszibe jutott a
szőrszál. Szétszakajtotta. Rögtön ott termëtt az róka. »Mit parancsolsz,
kedves gazdám!?« »Vigyé át a fekete tengërënn, mer nagy utam van nekëm,
a kinek mén nagyon soká gyöhet el a végi!«
A róka csak neki fartolt a tengërnek, a farkát rávette a tengërre, úgy
hogy félyig átérte, akkor oszt monta a lyánnak, hogy »ereggy no!« Mikor
a tengër közepinn vót a lyány, a róka mëffordút a tengër másik partya
fele, úgy, hogy a lyány minden baj nékű átmëhetëtt a róka farkánn. De a
kis madár mindég mënt vele!
Ëcczër a vërës tengërhë ér a lyány. A partyán mingyár elejibe hút ëgy
alma. Ënnyi kezte, a csutájajit mëg a vízbe hajingáta ëgy csëppig. A
csutábú gyönyörű szép hajók lëttek. Ëgyre fëlült, a ki őt elvitte túnat
a vërës tengërënn.
Ott a parton vót ëgy nagy hëgy, annak a tetejibe mëg ëgy kis ház.
A kis madár, a ki hűségesenn kisirtëtte, aszongya a lyánnak: »të
ideszámitol ebbe a kis házba, de të oda nem tuccz fëljutynyi sëhossë,
hacsak oda nem mégy, amott a hëgy tövibe van ëgy hattyú, annak ülly a
hátára, kapaszkoggy a farkába, në fé maj fëlvisz a!«
Úgy is vót. A lyány ráült, a hattyú mëg fëlvitte.
Bemënt a kis házba, szétnézëtt. Elévëtte az asztalterítőt, mëgterítëtt,
kirakott rája hét bogácsát. Azután elbújt az ágy alá.
Este hazagyönnek a hollók, szétnéznek a házba, kérdezőskönnek,
tanágatózkonnak, hogy ki járt itt? de nem tutták kisütynyi. Avval
lëfeküttek, rëggel mëg mëntek hazúrú.
Másnap is igy törtint a dolog. A lyány mëgterítëtt, oszt elbújt az ágy
alá. A hollók tanágatták most is, de nem mëntek sëmmire.
Harmannap a hollók javába eszik a bogácsát, a kit ő – a lyány –
kirakott, ő mëg csak elébujik az ágy aló, aszongya nekik: »ösmertëk-ë
még engëm?« – aszongyák a hollók: »hát honnë ösmernénk mán no! iszën të
a testvérünk vagy! de tudod-ë, mit? në maragy të itt köztünkbe, mer ha a
hollók királya hazagyön, széttép! ereggy, míg szépenn vagy!« De a lyány
mëkkötte magát, hogy bizon nem gyön ő aggyig, mig ököt ki nem
szabadittya! Aszongyák a hollók, hogy »nem lëssz abbú sëmmi së, mer ahho
hét esztendőt, hét félórát mëg hét minutát këll éhëznyi mëg az alatt az
idő alatt ëgy árva szót së szónyi. Të mëg azt nem birod ki!« »Dehonnem!«
– monta a lyány, – »maj mëppróbálom!«
Avval elbúcsúzott a hollóktú, oszt mënt, a mére látott.
Úttya ëgy nagy uradalomba vezetëtt, a hun egy nagy szalmakazalba elbújt.
Ott vót ő magányosan, së nem ëtt, së nem szót sënkihë. Hiába hozta a
kirá agara az ételt, rá së nézëtt, mécs csak hozzá së nyút.
De ëcczërcsak a lovász eszrevëszi, hogy az agár a mi ételt kap, mind a
kazalho viszi. Rálesëtt. Mëllátta, hogy a kazalba ëgy lyukba valami szép
lyány van elrejtëzkëdve. Jelëntyi is a kirának mingyá, hogy mit látott!
A kirá odamënt, kihítta, nem törődött avval, hogy néma, mer annak
gondolta, hogy nem szól, mëszszerette, elvëtte feleségű.
Nemsokára lëtt ëgy szép gyerëkik.
De vót az udvarba ëgy kutyaírígy vasórú bába is, az haragudott a
kiránéra szörnyenn. Mindënáron el akarta vesztenyi.
Mikor a kis gyerëkët elvëtte tűlle, azt ëgy vesszőkosárba fektette,
betëtte ëgy folyóba, az mëg vitte, vitte lëfele. A vasórú bába azután
lëölt ëgy csirkét, a kést az asszony – mán mint a kiráné – mellé
fektette, a száját mëg a kézit bekente vérrel, hogy azt higyék, hogy ő
maga ëtte mëg a gyerekit.
Akkor a vasórú bába bemënt a kiráho, aszongya neki: »mit érdemël az az
asszony, a ki a saját tulajdon gyerëkit mëgëszi?« A kirá tutta, hogy az
ő feleségire kék most szónyi valamit, de nem szót, csak aszonta: »még
várok, az igazság maj kisül!«
De születëtt ám a kiránénak másogyik, harmagyik gyerëki is, azokot is
mind elvesztëtte a vasórú bába a vízënn, mész szërëncse vót, hogy ëgy
mónár kifogta őköt, a kinek ëgy csëpp gyerëki së vót.
A gyerëkëk születésit azonba látták a hollók, mëg azt is, hogy a mónár
kifogta őköt.
A kirának mëg mit vót mit tënnyi, most má elhitte, hogy a feleségi
csakugyan maga emísztyi el a gyerëkëkët, kilenczvenkilencz kocsi fát
hordatott máglyába, hogyha az majd tiszta parázstűz lëssz, rátëszik az
asszont.
Fël is gyútották, má vinnyi akarták az asszont, ép mikor a zsarátnakra
akarták tënnyi, lëtelt a hét esztendő, a hét félóra, mëg a hét minuta, a
hét holló is, a ki ott vót az igazlátásná, csak mërrázkódott, oszt
valamënnyibű szép fiatal embër lëtt.
Azok elmonták az esetët, hogy a kiráné az ő testvérik, idáig azé nem
szóhatott, mer őköt akarta mëszszabadítanyi, a gyerëkei pegyig ëgy
mónárná van, a ki kifogta a vizbű, a kinn a vasórú bába eleresztëtte,
azóta nevelyi is szépenn.
A kiráné mësszabadút, a gyerëkeit a mónártú visszaszërzették, ő az
anyját magáho vëtte, a hét testvéri pegyig elmënt haza. Még most is
boldogann ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1903. decz.
