Eszkimó mese ez, úgy hallgassátok.
Volt egyszer egy szegény árva fiú, Kagzagzuknak hívták. Nevelőszülei gazdag, jómódú emberek voltak, és egy akkora hatalmas jégkunyhóban laktak, ahol nemcsak a rokonságuk fért el, de még a rokonságuk háznépe is.
Éppen csak Kagzagzuknak nem jutott hely a jó meleg kunyhóban. Sőt még azt se nézték jó szemmel, ha bekéredzkedett melegedni. Kint a küszöb mellett csináltak neki egy kis viskót, hogy aludjon ott. De Kagzagzuk akkor már szívesebben aludt a kutyák között, azok legalább őt is melegítették. Így viszont gyakran megesett, hogy reggel, mikor a férfiak ostorral ébresztgették a szánhúzó falkát, neki is kijutott az ütésekből.
De Kagzagzuk ezért sem panaszkodott. Tréfásan ő is ugatni kezdett ilyenkor, mint a kutyák - mintha csak saját magát gúnyolta volna ki.
Máskor meg, mikor a házbeliek jóízűen szeletelték a zsíros falatokat, neki csak valami fagyott maradékot vetettek oda, s még kést se adtak hozzá, hogy darabokra vágja - a fogával kellett kitépni a kemény húsból minden egyes darabot.
De még ez se fájt neki annyira, mint az, hogy ha bármit kértek tőle, vagy ha csak épp elmentek mellette, mindig megtaszították a vállát, hol jobbról, hol balról - s ettől a folytonos taszigálástól ferde lett a válla, de még a nyaka is egy kicsit. Ezért aztán mindenki csúfolta, mindenki nevetett rajta. A lányok megdobálták, a fiúk ledöntötték a földre, és teletömködték a ruháját hóval, úgyhogy a végén már játszani se mert velük, annyira szégyellte a gyengeségét.
Egyszer aztán nagyot gondolt, elszökött otthonról, és kiment a hegyek közé, hogy keressen magának egy csendes zugot, ahol senki se láthatja, hallhatja, mit csinál - s ott nagy bátran így kiáltott fel:
- Erő ura, gyere elő! Erő ura, mutasd magad!
S abban a szempillantásban megjelent egy medveforma, hatalmas állat. Kagzagzuk rettentően megijedt, és el akart futni, de a szörnyeteg menten utolérte, mellső lábát a dereka köré csavarta, és jó alaposan odanyekkentette a földhöz a fiút.
Kagzagzuk egy darabig se látott, se hallott, még a tagjait se érezte, csak a szeme káprázott.
Aztán egyszerre észrevette, hogy a saját tulajdon testéből apró kis csontocskák potyognak ki, de nem ám egy-kettő, hanem egy egész halom!
A medveforma állat erre így szólt:
- Ne sajnáld ezeket a csontocskákat, ezektől voltál gyönge!
Aztán még egyszer a fiú dereka köré csavarta mellső lábát - és a csontocskák újra potyogni kezdtek Kagzagzuk testéből. De már valamivel kevesebb, mint az előbb. Majd mikor harmadszorra is odanyekkentette a szörnyeteg, az utolsó csontocskák is kipotyogtak Kagzagzukból.
S akkor újra megszólalt a medveforma állat:
- Ha igazán erős akarsz lenni, mindennap el kell jönnöd hozzám. Most pedig eredj!
Kagzagzuk, mint a szélvész, úgy vágtatott hazafelé az úton. Könnyűnek érezte magát, és már most olyan erősnek, hogy fél kézzel elbánt volna akármelyik pajtásával. Nagy jókedvében minden szikladarabot fölkapott és elhajított, ami csak útjába került. A kisebbeket meg a lábával rúgta félre.
De ahogy közeledett a házukhoz, azonnal lelassította a lépéseit, a vállát leejtette, a nyakát ferdére húzta, nehogy észrevegyék rajta a változást.
Nem is vettek észre semmit, a lányok éppen úgy megdobálták, mint azelőtt, s a fiúk is alaposan eldöngették. Ő meg csak tűrte. És továbbra is a kutyák között aludt.
Ettől kezdve azonban mindennap találkozott a medveforma szörnyeteggel, s az bármit parancsolt, tanácsolt neki, ő mindent teljesített. És napról napra erősebbnek érezte magát. Mikor ment hazafelé, most már nemcsak szikladarabokat, hanem egész sziklatömböket görgetett maga előtt az úton. Végül már olyan rettentő erő költözött bele, hogy a tanítómestere se nagyon bírt vele - s akkor azt mondta neki a medveforma állat:
- Most már eleget tanultál, többre nincs szükséged. De csak élj úgy ezután is, mint eddig. Hanem ha megjön a tél, és befagy a tenger, találkozol majd három jegesmedvével, azokat meg kell ölnöd. Akkor mutasd meg, hogy mit tudsz!
Azzal eltűnt a szörnyeteg, Kagzagzuk pedig boldogan rohant haza. Rugdosta a köveket, dobálta a sziklákat, mint máskor - otthon pedig tűrte továbbra is, hogy kínozzák, csúfolják.
Az egyik őszi napon a halászok hatalmas uszadékfával tértek haza a tengerről, de olyan rettentő súlyos volt, hogy még a partra se tudták kivonszolni, hanem odakötözték az egyik part menti sziklához.
Mikor leszállt az éjszaka, Kagzagzuk könyörögni kezdett a nevelőanyjának:
- Add a csizmámat, anyám, szeretném megnézni a parton azt a kis fadarabot.
Az asszony először csak legyintett, aztán megvonta a vállát.
- Nesze! - mondta gúnyosan, és kidobta a csizmát a küszöbön. - Csak aztán el ne lopd azt a kis fát, amit tíz ember se tudott megmozdítani!
És nevetett.
Csak azt nem tudta, hogy Kagzagzuk is nevet magában. Szép csöndben lelopakodott a partra, s mikor látta, hogy senki sincs a közelben, szétszakította a köteleket, vállára vette a rengeteg nagy tuskót, elvitte a házuk mögé, és ott beásta a földbe, de úgy, hogy csak a teteje lássék ki.
Reggel, mikor az első férfi kiment a partra, úgy elkezdett kiáltozni, hogy az egész falu fölébredt rá.
- Emberek! Emberek! Eltűnt a fa! Nincs meg a fa!
Hamarosan mindenki ott tolongott a parton a szikla körül. Senki se értette, hogyan történhetett a dolog. Hiszen se szél, se dagály nem volt éjszaka - de akkor mi szaggatta szét a köteleket?
Így tanakodtak, mikor egyszerre a nagy jégkunyhó felől egy öregasszony kiáltozott feléjük:
- Emberek! Gyertek! Itt az uszadékfa, amit kerestek!
A következő pillanatban már mind ott nyüzsögtek a földbe ásott hatalmas tuskó körül. És még jobban csudálkoztak, mint lent a parton.
- Hát ezt ki csinálta? Hát ezt ki tehette? - mondogatták.
Az egyik öreg halász végül is kibökte mindegyikük titkos gondolatát:
- Halljátok, barátaim, valaki közülünk erősebb, mint amilyennek mutatja magát!
Erre lopva, feltűnés nélkül, mindenki kidüllesztette a mellét, hogy azt higgyék a többiek, ő az az erős ember.
Csak éppen Kagzagzuk nem. Úgy állt ott ferde vállal meg nyakkal közöttük, mintha egy kavicsot se tudna továbbhajítani. S a pajtásai nem is kegyelmeztek neki: minden napra kitaláltak valami újabb gonoszságot, amivel kínozhatták.
S ez így ment egészen addig, amíg csak be nem köszöntött a tél.
Akkor mindenki bekucorodott a kunyhójába, és aludt meg lustálkodott. Egy időre még Kagzagzuk bosszantásáról is megfeledkeztek, ilyenkor vetettek neki egy kis ételmaradékot - ennyi volt az egész.
Egy nap aztán megint hosszabbodni kezdtek a napok, s a halászok is újra tengerre szálltak. De csak egyedül Kagzagzuk tudta, hogy most jött el az ő ideje!
Az egyik reggel híre ment a faluban, hogy három hatalmas jegesmedve tűnt fel az egyik jéghegy hátán. A falu férfiai mind összecsődültek, és méregették a medvéket, de azok olyan szokatlanul nagyok voltak, hogy egyiküknek se volt bátorsága megküzdeni velük.
S akkor Kagzagzuk így szólt a nevelőanyjához:
- Add a csizmámat, anyám, hadd nézzem meg magamnak azt a három medvét.
- Te? - mondta az asszony elképedve. - Te akarod megnézni őket?
Aztán kacagott egy jót, és odadobta a küszöbre a csizmát.
- Hanem ha visszajössz - folytatta gúnyosan -, üres kézzel meg ne lássalak! Az egyiknek a bundáját hozd el ágytakarónak, a másikét meg lábalávalónak. Hát úgy igyekezz!
Kagzagzuk nem szólt semmit. Felhúzta a csizmáját, a rongyait jó szorosan összekötözte magán, aztán elindult a jéghegy felé, amelyikre a három medve fölmászott.
Az emberek meg mind összefutottak és nézték.
- Hát ha ez nem bolond, akkor senki! Takarodsz mindjárt vissza! Kergessétek vissza!
Így kiáltoztak, de Kagzagzuk úgy átvágott közöttük, mint a fürge szigony a kis halak falkáján.
S hirtelen futásnak eredt. Olyan sebesen futott, hogy a sarka szinte a nyakát érte közben, s a hó, amit felcsapott a csizmájával, szikrázva porzott a nyomában.
S ahogy odaért a jéghegyhez, egy hatalmas ugrással mindjárt fönt termett a három medve közvetlen közelében!
De erre már a sok odacsődült népben is benne rekedt a gúnyolódás.
Dermedten figyelték, hogy mi lesz.
S látták, hogy az egyik medve fölemeli a mancsát, és Kagzagzuk felé csap. A fiú azonban hátraugrott, háromszor megpördült maga körül - úgy, ahogy a medveforma szörnyeteg kitanította -, aztán hirtelen megragadta a medve két mellső lábát, és úgy odacsapta a jéghez, hogy menten elterült. Még csak mozdulni se mozdult többet. Majd újra fölemelte a hatalmas testet, és odahajította a bámészkodók lába elé.
- Ez volt az egyik! Nyúzzátok meg magatoknak, és daraboljátok fel! - kiáltotta.
Azok meg azt gondolták: "Hát ami igaz, igaz. Evvel csakugyan végzett. De a következő biztos tönkrelapítja Kagzagzukot!"
De bizony a második medve se járt jobban, mint az első: a fiú azt is odacsapta a jéghez, sőt még meg is célozta vele az egyik fiatal halászt, aki a jéghegy aljánál állt.
- Nesze, fickó; most aztán nincs kedved szemtelenkedni velem?!
Aztán a harmadik medvét is fölkapta, és egy másik bámészkodónak nyekkentette neki.
- Nesze! - kiáltotta. - Te is sokat gonoszkodtál Kagzagzukkal!
Erre olyan rémület támadt egyszeribe, hogy ahányan voltak, annyifelé szaladtak, és még otthon is reszkettek a félelemtől. Kagzagzuk pedig földobta a vállára a két medvét, amit a nevelőanyja gúnyosan kért tőle, hazavitte, és ledobta őket a kunyhó elé.
- Itt a bunda az ágytakarónak meg egy másik lábalávalónak! - mondta.
S megparancsolta, hogy a medvéket nyúzzák meg, és a húsukat készítsék el.
Szó nélkül engedelmeskedtek neki.
Aztán a ház lakói sorba megkérték, hogy menne be hozzájuk a jó meleg nagyszobába, de Kagzagzuk megállt a küszöbön, és így szólt:
- Addig nem megyek be, amíg valamelyőtök a vállamnál, nyakamnál fogva be nem lökdös.
Senki se mert rá vállalkozni.
Végül a nevelőanyja vállalkozott rá, de annak is remegett a keze, miközben a küszöbről betaszigálta a fiút.
S akkor odabent egyszerre mind rettentő udvariasak lettek hozzá.
Az egyik férfi folyton csak hajlongott körülötte:
- Gyere, lépj közelebb!
A másik meg:
- Gyere, ülj le közénk, kedves Kagzagzuk barátunk!
- De ne... ne oda! - ugrott melléje egy harmadik. - Inkább ide... itt sokkal kényelmesebb helyed lesz.
Kagzagzuk azonban visszautasított minden kedveskedést, és az egyik félreeső sarokba ült le, egy öreg lócára.
A többiek pedig mind csak álltak, nem mert egyikük se leülni a szokott helyére.
Sokáig nagy csönd volt a szobában, mindenki zavartan hallgatott, míg végre megszólalt valaki nagy alázatosan:
- Volna egy szép csizmánk a számodra, Kagzagzuk...
- Meg egy vadonatúj fókabőr nadrágunk - tette hozzá az egyik pajtása.
S egyszerre egész halomnyi holmit raktak oda elé, hogy fogadja el tőlük - a lányok meg vetélkedtek, hogy ezentúl ki varrja neki a ruhákat.
Aztán megvacsoráztak.
Vacsora után az egyik halász megparancsolta a lányának, hogy hozzon Kagzagzuknak vizet; "a mi kedves Kagzagzukunknak" - mondta mosolyogva.
A lány azonnal rohant, és egy szempillantás alatt ott volt a csöbör vízzel.
- Hát követ nem hoztál? - kérdezte Kagzagzuk csodálkozva, miután ivott egy kortyot.
- Milyen követ? - kérdezte ijedten a lány.
- Hát amilyennel meg szoktatok dobálni azelőtt. Nem hoztál?
- Nem... - dadogta a lány, s most már olyan fehér volt, mint a hó.
- No, hát akkor majd én dobálódzom egy kicsit veletek! - mondta Kagzagzuk.
Aztán fölállt, és egyetlen iszonyú ökölcsapással szétzúzta a hatalmas jégkunyhót, ahol mindig meleg volt, s ahová őt soha nem engedték be. Utána meg egy másik karcsapással szelet csinált, de olyat, hogy valamennyien bukdácsolva hömbörödtek szanaszét a hóban - csak az a pár felnőtt meg gyerek nem, akik soha nem bántották, és soha nem taszigálták a vállánál meg a nyakánál fogva.
Ezzel a pár emberrel aztán egy új kunyhót épített maguknak, pontosan olyat, mint a régi volt, és még ma is abban élnek boldogan. A falu népe pedig azóta is hálás Kagzagzuknak, hogy nem állt kegyetlen bosszút rajtuk, pedig hát megtehette volna.
