Hun vót, hun nem vót, az ópërënciás tengërënn is túnann vót, vót ëgy
kirá. Annak az udvarába vót ëgy olyan fa, a kinek së a levelit, së a
gyömőcscsit, de së a tetejit nem látták sosë. Hírű is tëtte a kirá az
országba, hogy a ki mëgmássza azt a fát, annak aggya a láynyát.
Vót azonn a környíkënn ëgy kis kondás. A hogy ëcczër délbe tizënkét
órakor őrzi a nyáját, közel hozzája három galamb repűt le, ketteji
féreát, a harmagyik közelebb ment hozzá, mërrázkódott, csudaszép lyány
lëtt belűlle.
A kis kondás épenn szalonnát sütött. Odamënt a lyány, oszt kért. A
kondás adott. Akkor a csudaszép lyány kivëtt a zsebibű ëgy ezüstkendőt,
odatta a kondásnak jegybe.
Igy mënt e három napig. A másogyik nap arany; a harmagyik nap
gyémántkendőt adott a szép lyány a kis kondásnak. De mikor az utóssót is
odatta, aszonta neki a szép lyány: »én jegybe attam nekëd azt a három
kendőt, össze lëhet azt gyűrnyi mind, a hogy akarod, még a csizsmádba is
fëlhúzhadd, de mën në próbádd mondanyi valakinek, hogy ki a te szeretőd,
mer akkor én többet vissza nem gyövök, tudod-ë!?« A kondás igírkëzëtt,
hogy így, hogy amúgy, nem mongya mëg. Avval a legszëbben elvátak
ëgymástú.
Nemsokára báldot tëtt a kirá, a kondás is hivatalos vót. Igën ám! mer a
királyány nagyon mëgszerette, szeretëtt vóna hozzámënnyi, oszt az apja
így akarta őköt összehoznyi. De hiába, mer a kondás ússë szerette a
királyánt!
Hát a báldra elmënt a kis kondás is. Rá së nézett ő ëgyikre së, még a
királyányára së, pegyig az úgy kaccsangatott rá, hogy mindënki
eszrevëtte, de a kis kondás mintha nem is látta vóna. Fogta magát, azé
is fëlkért a tánczra ëgy idegëny kirákisasszont, letalább má ha ott van,
tánczollyék is. De az idegëny királyány mécs csak annyit së szót hozzä,
hogy: papucs! csak elfordút tűlle. Nem mënt el vele tánczolnyi.
Rémísztőenn mëhharagudott a kis kondás, lëvette a csizsmáját, a sok szép
kendő kapczának vót fëlhúzva, lëbontya a lábárú, oszt mënmutatta:
»nézzëtëk ë! nekëm a kapczám is arambú, gyémántbú van szőve! hát kik
vattok tík!? különb szeretőm van nekëm, mint tík, mer az tündérlyán!
azé, hot tik engëm lënéztëk!« Nagy haragjába ezëket monta a kis kondás,
de nem gondolta mëg, hogy má elárulta: ki a szeretőji!
Végi lëtt a báldnak, azaz hogy ő be se várta, haragjába hamarabb
elgyött. De má hiába várta a nyájná a szeretőjit, nem gyött többet
vissza.
El vót szëgény keserëdve. Elszánta magát, akar hol lëssz, de ő fëlkeresi
a szeretőjit, még a pokolba is.
Másnap elmënt a kiráho, mëjjelentëtte neki, hogy ő fël akar mënnyi a
fára, csinátassék neki három vasbocskort, három hosszú vasnyelre baltát
mëg három vassipkát.
A kirá szót fogadott, mëcsinátatta neki mind hamarossann.
Mikor mind készenn vót, magáho vëtte a kis kondás, oszt kezte másznyi a
tetejetlen fát.
Mëgy, mëgy, mászik nagy keservesenn. Mikor fëlért odáig, a hun a fa
kétágú vót, belevágta a baltát. A hova belevágta, a fába ezüstvár
támatt. Oda bemënt, szétnézëtt. Bemënt az ëstállóba is, ott vót három
ezüstszőrű ló. Azok úgy szótak hozzá: »ëtess mëg, itass mëg bennünköt!«
Ő mëg is ëtette, mëg is itatta.
Akkor lëhajított egy bocskort, ëgy baltát mëg ëgy sipkát.
Akkor mënt tovább. Mikor mëgínt odaért, a hun két ágat eresztëtt a fa,
belevágta a baltáját. Ott mëg aranvár nyít mëg.
Bemënt oda is, a három aranylovat mëgëtette, mëgitatta, ëgy baltát,
bocskort mëg sipkát lëhajított, avval mászott fëllyebb.
Mászott, mászott, a fa ëgy helyënn mëgínt két ágra nyút. Belevágta a kis
kondás a baltáját harmacczor is. Ott mëg gyémántvár vót. Akkor
lëhajította még a mi nála vót, mind, a bocskort is, a baltát is mëg a
sipkát is. Úgy mënt be a várba.
Az ëstállóba három gyémántszőrű lovat tanál, azok is azt kérték tűlle,
hogy ëtesse, itassa mëg őköt! Mëttëtte szívesen. De oszt nem ment
továdabb, ott maratt a lovakná, a kik ëgy kirákisasszonyé vótak.
Ëgy vasárnap aszongya neki ëgy kis ló: »ne ë! vëdd fël az ezüstruhát,
ereggy a templomba, de vigyázz, hogy a kirákisasszony mën në lásson!« El
is mënt a kis kondás, vigyázott, a kirákisasszony nem látta mëg.
A másogyik vasárnap a kis ló ëgy aranyruhát adott neki, de úgy, hogy a
királyány valahogy mën në lássa!
De má ekkor mëllátta, csak az vót a kis kondás szërëncséji, hogy
hamarabb hazaért, lëvethette a ruhát, oszt nem akadhatott nyomára a
kirákisasszony.
A harmagyik vasárnap gyémántruhát adott neki a kis ló. Elmënt a kis
kondás a templomba, de a királyány má szëmmel tartotta. Mikor kigyöttek
a templombú, odamënt, mëgfogta a királyány, oszt kérdëzte, hogy »kicsoda
maga!?« Ő mëgösmerte, hogy az ő tündérszép szeretőji, mëmmonta, hogy ő
mëg az a kis kondás, a kit a fődönn otthagyott. Vót oszt öröm, lëhet
gondolnyi.
Másnap má ëgybe is keltek, hetedhét országra szólló lagzit csaptak.
Má boldogann étek jó darabig, mikor az asszony aszongya, hogy: »ne ë!
itt van tizenkét szoba kúcscsa, én elmënëk sétányi, de a tizënharmagyik
szobába be në mërd tënnyi a lábad, tudod-ë!?« A kis kondás ígírte, hogy
dehogy tëszi, dehogy tëszi, ha ëcczër mëmmongyák, hogy nem szabad.
De allyig mënt el a feleségi ëgy kis darabonn, fëltörte az ígíretët,
benyitott a tizënharmagyik szobába.
Ott vót leabroncsolva a _Hollóferjős_ kirá három nagy abroncscsal ëgy
asztal mellé.
Mikor belép, aszongya neki a Hollóferjős kirá: »aggyá nekëm ëgy puhár
vizet, adok nekëd ëgy életët!« A kis kondás nem tutta mire vélnyi ezëkët
a szavakot, de azé adott neki. Mikor az megitta, mëgint kért. A kondás
tőtött. De má akkorra két abroncs pattant lë rúlla. Kért még
harmagyikszor is, aszonta, hogy azé is ad ëgy életet! A kis kondás
öntött harmacczor is. Az abroncs mind lepattogott a Hollóferjős
királyrú.
Akkor az fëlkelt, kiszát az ablakonn, a szép asszont a karja közé kapta,
a ki őt abroncsba verette, mer nem akart a feleségi lënnyi, – oszt vitte
haza, a maga tanyájába.
Mëgijett a kis kondás nagyonn. Mikor a Hollóferjős kirá kezibe látta a
feleségit, akkor szánta-bánta má a bűnit, hogy mé is mënt ő be a
tizënharmagyik szobába, de ha má be is mënt, mé adott vizet annak a
kutyának! De má késű vót.
Bemëgy az ëstállóba, kérdëzi a kis ló: »mi bajod, édës gazdám!?« A
kondás elmongya oszt, hogy micsoda: »Gyere, ülly fël a hátamra, hátha el
tunnánk hoznyi!«
A kis kondás fëlült, nemsokára a tëtthelyënn vótak. A feleségi épenn a
kútná mosogatott. Kicsalta szépenn, fëlültette a kis lóra, avval szátak.
A Hollóferjős kirá lova mëg nyihogott, kapát odbe az óba. Odamëgy a
Hollóferjős kirá. »Kutya ëgye a testëdët, főd igya a vérëdët! nincs
ënnëd, nincs innod? mi baj?« Aszongya a ló: »Van én nekëm ënnëm is,
innom is, de nincs szép asszony! De az nem baj! hozzá fël ëgy zsák
gyiót, azt mëgtörjük, mëgësszük, ëgy hordó bort mëg is iszunk rá, mégis
utóérjük őköt!«
Hozott a Hollóferjős kirá ëgy zsák gyiót, mëgtörték, mëgëtték, ëgy hordó
bort mëg is ittak rá, mégis utóérték. Az asszont hozták vissza.
De a kis kondás nem nyughatott, a kis lóval elindút másocczor is. Az
asszony most az udvart sëprëtte. De hasztalan vitték el, a Hollóferjős
kirá mëg a lova mëgtörtek még ëgy zsák gyiót, ëgy hordó bort mëgittak
rá, elfogták a szép asszont megínt. Akkor aszonta a Hollóferjős kirá a
kis kondásnak: »no! még mos së vëszëm el az életëd! kécczër megkímítelek
a három puhár vízé, de má harmacczorra nem këgyelmezëk!«
Mënt haza a kis kondás a kis lóval. Lëcsüngesztëtte a fejit, odavót
egészenn.
Akkor aszongya a kis ló: »má látom, hogy velem nem mégy sëmmire. De
mondok ëgy tanácsot. Van nekëm ëgy rokonom, ëgy ló; ëgy öreg asszonná
van, azonn elhozhatnád a feleségëdët! De sok bajjal tucc ám hozzájutnyi.
A főd alatt ëgy esztendeig këll mënnëd, még az asszont mëttanálod. Ott
këll szógánod, de nem soká, mer csak három nap az esztendő!«
A kis kondás mëkköszönte a kis ló tanácsát, avval mënt, kereste az utat.
A fődönn bozontok mëg sövényëk közt mëg is tanáta. Tellyes ëgy álló
esztendeig këllëtt neki mënnyi, még odaért. Mëlláttya az öregasszont,
odaköszön: »aggyon Isten jó estét! öreganyám! szógálatot gyöttem vóna
keresnyi, ha fëlfoganna!« »Szógálatot?« – monta az asszony – »nem látod,
hogy kilenczvenkilencz fő van itt má karóba? ettéd lëssz a százagyik! De
ha bízol magadba, fëlfogallak!« A kis kondás be is szegődött.
Másnap rëggel rábíz az asszony három lovat, hogy őrízze mëg, este mëg
hajcsa haza.
De allyig vezette ki a lovakot a kis kondás, az erdő alatt mind eltűnt.
Kereste ő, de nem tanáta sëhun.
Ëgy öreg embër állította mëg. Aszonta neki: »ne, itt van ëgy kantár,
amott van ëgy kotló csirke, vágd hozzá a kantárt, në fé! mëllëssz a ló!«
Úgy is vót. A kis kondás a kantárral mëffogta a három lovat. Estére
vezette őköt haza.
Otthonn az asszony ëgy teknő zsarátnak tüzet tëtt elejbëk, a páczájával
mëg jó végigvert rajtok, a mé hatták magokot mëfognyi. De azok elmonták,
hogy nem tehetnek ők rúlla!
A követkëző rëggel kivezette a kis kondás a lovakot, de mëgínt új járt
velëk. Eltűntek. Ha az öreg embër ki nem segítyi, nem tanállya mëg. Most
mëg három nyúl vót a bukorba, azokho vágta a kantárt, a ló mëllëtt
mëgint.
Vezette haza.
Harmannap mëmmeg odavan a ló. Akkor az öreg embër aszonta, hogy »amott
van ëgy kotló, az az öregasszony, alatta három tojás, az a ló, vágd
hozzájok a kantárt, mëgint mëttanálod a lovadot, në fé!« Úgy is vót.
Mëllëtt a három ló, az asszony mëg duzmatt, maj mëgëtte a mérëg.
Eltelt mind a három nap. Nëgyegyik nap kérte a kis kondás a bérét,
monta, hogy neki csak a kis csikó këll. Az öregasszony nem akarta adni,
de a kis kondás aggyig beszét, hogy odadta neki nagy keservesenn.
Mëgy a kis csikóé a kondás, de az oly erőtelen vót, hogy a vállán
këllëtt vinnyi. Ëcczër mësszólal a kis csikó, visszakéreczkëdëtt:
»kedves gazdám! eressz vissza ëgy kicsit, hogy szopom ki az anyámnak
minden erit, në fé! akkor majd én viszlek a hátamonn!« A kondás
visszaeresztëtte.
Mire visszamënt a kis csikó, csak hátára kapta a gazdáját, mënt vele,
mint a szél, ëgënyest a Hollóferjős kirá palotájáho. Az asszony épenn
kályhát puczolt.
Së szó, së beszéd, csak ültették a lóra, oszt vitték.
Nyihog ám mëg kapál a Hollóferjős kirá lova odabe.
Bemëgy a gazdája: »Hozzak-ë gyiót vagy bort?« Aszongya a ló: »hozhaccz
má, nem érjük má utó!«
Mëntek is úgy, a hogy tuttak, de a Hollóferjős kirá lova nyomába së
léphetett a kis csikónak.
Odanyerítëtt a kis lónak: »várjá meg!« de az azt nyerítette vissza:
»vesd le a Hollóferjős kirát, akkor mëvvállak!« Lë is vëtte a ló úgy a
Hollóferjős kirát, hogy a tengër, a hova esëtt, csak úgy tajtékzott
tűlle. Akkor oszt mëvvárta.
A kis kondás az asszonyt, a feleségit hazavitte s újra lagzit tëttek.
Mëghíttak grófot, bárót, hercegët, nagykalapú hübërnáti tótokot,
válogatott cigállegényëkët, hóhért, papot, vaskalapot. A pap eskette, a
hóhér sëprőzte, az istennyila összepüfögtette, cënzuráré-pënzuráré, folt
a sárga lé.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje:
1904. febr.
