Egy
időben árván maradtak három vándorló legények, akiknek nevek volt Sándor, Lőrinc
és János. Amidőn már sok ideig vándorlottak volna az országban, egykor útazások
közben egész a török gránicig jöttenek, ugymint Belgrád városáig. Midőn ezen három
vándorlókat az törökök meglátták, azonnal megfogatták, és az legelső urodalom
kezébe adták, hol is mint foglyok egy esztendeig voltak, és dolgok jól ment, ámbátor
rabok voltak is. De esztendőnek elfolyása után vásárra vitték és háromszáz forintért
egy más urodalomnak eladták, ahol is szinte jó dolgok volt; de ellenben minden
héten kétszer az talpokat megverték erőssen azon okból, hogy el ne szökjenek.
Ezen szegény vándorlók alig várták az esztendőnek elfolyását; amidőn kitölt
ezen rabságok ismét vásárra kihajtották, és Holofernes nevezetű basának adták
el szinte háromszáz forintért, aki is ugyan hét esztendőnek elfolyása előtt az
napkeleti királynak leányát elfogta, de minthogy szüzességét azon esztendők
alatt is el nem vehette, azért is a legerőssebb tömlöcbe tétette. Azon három
rabokat egy időben kiküldötte volt a szőllők hegyére puttonnal kigyókat
fogdosni; de minthogy ők azon vastag nagy mérges kígyókat megfogni nem merészlették,
azért a basa önnön kezeivel a puttonokba berakta, és így ővelek haza vitette. Már
annakelőtte készíttetett ő két koporsót, aki az egyik nagyobb volt a másiknál,
a kissebb pedig ki volt jóforma nagyságú lyukakkal furkálva, azután a princesznét
a koporsóba egy ingbe befektette, és úgy a kígyókat reá öntötte, az két koporsót
pediglen jó erőssen reá szegezte, és így, amidőn a kígyók a leány testiből jól
laktak, a másik koporcsóba a lyukakon heverni általmentek. Így hagyta ő a szegény
leányt az erős tömlöcbe negyven napokig, és azon idő alatt úgy megették a kígyók,
hogy a legkissebb csontját sem lelhették. Ezen fájdalmat, gondolhatja mindenki,
mely erős volt kiállani. Negyven napoknak elfolyása után felhozatta Holofernes
a tömlöcből a koporsót, de a kígyók is mind döglöttek voltak; és azon kígyókat
egy nagy kazánba belé rakatta, és belőlök mérget szándékozott főzni. Amint már
két napig főttek, próba gyanánt egy kanállal az kutya szájába bele öntött, aki
is tőle mindjárt megdöglött. A többi között, midőn ezen cselekedetet látták
ezen három ottan lévő foglyok, csak egymás szemibe tekingettek. Mond a János a
többieknek: Barátim, mi annál inkább úgy is rabok vagyunk, tehát majd én is egy
kanállal az basa szájába bevágok; a melyre mindnyájan reá álltak. Az főzés
mellett minthogy már elfáradt a basa, és nagy melegség által kevessé rosszúl is
lett, Jánosnak két baráti megkapták basa uramat, és a szájába jó nagy dózsist öntöttek
a méregből, a kitől mindjárt meghalt őkeme. Ezen cselekedet után a három barátok
öszvebeszéllettek, és elvitték basa uramnak három aranyszőrű lovait is magokkal;
de minthogy egy hídon a gránicon által nem mehettek, azért a lovakat egy rejtek
helyre lekötötték, és úgy magok a setét éjtszaka idején, legnagyobb mennydörgések
villámlások között hason az hídon általmentek szerencsésen. Amidőn így általmentek
volt már a gránicon, nem messzi volt egy magas hegy, a melyet akaskányi hegynek
neveztek, és az a hegy akkora volt, hogy ha egy ember fent volt, idelent akkorának
látszott mint a legkissebb madár. Már pediglen ezen elszökött barátok egy lészát
csináltak, hogy az tengeren annál könnyebben keresztül mehessenek. A mint ők jól
messzi mentek volt már az hegyen, és a legfelsőbb parton állottak, következendő
nap a hír elszélledett, hogy azon három foglyok elszöktek, és a basát ölve
hagyták; azonnal utánnok küldöttek tehát, és egy török más rabbal éppen azon az
úton találtak menni, amerre ők vették útjokat; a hegynek tetején látja az
kopasz török a három állatot, és valóban azt gondolta, hogy azon elszökött
foglyok volnának, amelyek ugyanazok is voltak, de minthogy azon vele volt
keresztyén gondolta azoknak lenni, azzal ámította őtet el, hogy valamely sasok
volnának; és így ők lészára felültek, és a tengeren elereszkedtek. Mentek
mentek, hét nap hét éjtszaka annyira mentek, hogy nem is tudták merre volnának;
de minthogy az éhség kénytelenítette őket szárazra kimenni, azon igyekezetöket
reá is fordították, és úgy a szárazföldre kevés idő múlva ki is szálltak. Amint
így az erdőben járkálgattak, birkanyomot találtak, a kin is addig mentek, míg
egy helyütt az erdőben egy akolra találtak, és amidőn bementek volt az akolba,
hát látnak egy nagy óriást, akinek csak egy szeme volt, és az is a homlokán, és
kérdezi őket mi járatba vannak? akinek is dolgokat azonnal elbeszéllették. Az óriás
azután nekik enni adott, és minthogy nem sokára beestvéledett, a birkákat
behajtotta az akolba, akik akkorák voltak mint minálunk a szamár, és más zárja
nem volt mint egy kő, de eztet olyan közönséges emberek tizenketten sem
emelhették volna helyből el. Már most amidőn bezárta volt ajtaját, maga is a tűzhöz
jött beszélgetés okáért az óriás; többi között mindegyiknek a nyakát
megtapogatta, melyiké volna legvastagabb; hát a szegény Sándorét
legvastagabbnak tanálta, azonnal megfogja hát a késit, és a nyakát levágta, és
birkáinak enni oda vetette. Itten a két barátok néznek egymás szemibe, öszvebeszélgetnek,
s amidőn látták volt hogy óriás uram a tűznél hanyatt lefekütt, egy üszkös fával
János a szemét kitolta, és így semmit sem látott. Már reggeledett s amidőn a
madarak megszólamlottak, ő elvette a követ ajtaja elől, de ily fortélysággal
eresztette ki birkáit, t. i. keresztül vetette két lábát, és azok közt egyenként
eresztette ki őket, de minthogy János valaha csizmadia a legény volt, az tűje és
hegyes árra még akkor is nála volt, egyetemben megtanította Lőrinc barátját is,
és adott néki is egy árrat a kezébe, hogy egy birkának a farkába akaszkodjon, és
amidőn az ajtó mellett lészen, szúrja a hasába, aki őtet hamarsággal ki fogja húzni.
János maga is így cselekedett, és szerencsésen mind a ketten kijöttek, de amidőn
már az birkák kimentek volt, megintlen betette kövivel az ajtaját a vak óriás
uram, és tapogatott mindenfelé, de minthogy semmit sem talált, akkorát kiáltott,
hogy ők a tengerparton arra a kiáltásra hasra estek, és ennek az ordításnak
meghallása után azonnal maga formájú tizenkét óriások jelentek meg, és látták
az ő szerencsétlenségit. Mindjárt összeszaggatták őtet, azután a tengerhez
szaladtak mind a tizenketten; de már a két elszökött rab barátok tizenkét ölnyire
a tengerbe voltak, azért hogy ők bosszút nem állhattak, mindnyájan együtt el
kezdtek bőgni, ordítani, és sikoltozni úgy, hogy ezen nagy sikoltozások után a
tenger felháborodott, és habjaival szegényeket majd eltemette.
De
még is isten őket szerencsésen megtartotta; továbbá is mentek ők, míglen egy
erdőre találtak, ahol az ő lészáikat kikötötték, és bementek sétálás képest az
erdőbe. A többi között találtak itt egy szép folyóvizet, ahol is megszemlélték
hogy itten embernyomás volt, és ezen nyomás után addig mentek mentek, míg
egyszerre tanáltak egy remetének a házára, ahová be is mentek, és tanáltak
tulajdon egy öreg remetét, kit szent Antalnak híttak. Ez a jövevényeket szívesen
fogadta, és minthogy ezek magokat ajánlották hogy itten maradhassanak; akarnák ők
is ezen szent életet viselni, minthogy úgy is se hazájok se egyebök nincsen, a
remete szívesen megtartotta őket. Következendő nap a remete szokását az én János
és Lőrinc szökött uraimnak is be kellett venni, mely ebből állott, úgymint
reggel a háztól fogva a vízig térgyen kellett menni imádkozni, és ott
megmosogatták magokat, és onnan ismét térgyen vissza. Amidőn a szobába
bementek, már itten volt az asztalon három cipó hozzá tartozandó étellel elkészítve,
és mindegyik magáét megette. Más nap, amidőn elvégezték szolgálatjokat, az erdőbe
sétálgattak, és azt tanálta mondani Lőrinc: Te János, üssük agyon ezen vén
remetét, van ennek talán sok elrejtett kincse. Felelt János: Mit beszélsz, látad
hogy isten szegénye, és csak jobban élne mint most. No tehát hagyjuk abba. Következendő
nap, amidőn kötelességekről együtt haza jöttek, hát az asztalon csak két cipó
volt, akkoron azt mondja a remete: Valamelyitek nekem rosszat kívánt, ezért a házamtól
mindjárt távozzatok, és haljon meg olyan halállal, minőt énnekem akart tenni.
Ezzel
útnak vették sátorfájokat, és az erdőkön bújdostak mint a rossz cigányok. Akkor
egy éjtszaka nagy tüzet láttak, oda mentek, s lám haramiák voltak, huszonnégyen.
Hát oda köszönnek; kérdezik: kik légyenek; olyanok vagyunk mint tík. Erre a
haramiabasa oda vet egy aranyat, és János felvette, Lőrinc eleibe is oda
vetett, aki eztet fel nem vette, amelyen a basa megharagudott, és mindjárt nyársra
huzatta mint valami kis malacot, és megsüttette őtet, és így maga maradt János.
Hát egy időbe, mikor őtet vigyázóhelyre küldötték, arra a falunak az útjára tanált
menni, amerre legközelebbi falukból malomba búzával és egymással jártak; azon
egy szegény ember vitt volt egy kocsin hat zsák búzát, melyet János tőle
elvett, és magok lakóhelyekre vitt. Ezen első cselekedetin nagyon megörűltek a
több haramiák, és megintlen visszament valami szín alatt, és felállt a paraszt
kocsiára, és bementek együtt a faluba, és onnét a város bírájához egy közelebbi
városba mentek, és János a károkat megösmerte, és kérte őket hogy ma tíz órakor
estve sok emberekkel jőjenek oda, és fogják őket meg, amelyet bíró uram meg is
cselekedett; de mindazonáltal jegyokúl aztat hagyta nekiek, hogy engemet arról
megismerhettek, hogy az én kalapom keresztbe fog lenni. Azzal a János
visszament, és vacsoráltak együtt. Kevés idő múlva a sok emberek körűlfogták az
elárúlt haramiákat, és egyenként megkötöztették őket, de csak épen a basa
maradt együtt Jánossal, kibe minden bizodalma és reménysége volt, de éppen
megcsalatkozott, mivel amidőn leült, ez hátra taszította őtet, és erőssen
megsebezte; akkoron aztat is megkötözték, és feltették a kocsira mind mint
valamely mangalica disznót, de még is csak arra kérte Jánost, hogy ne azon halállal
mulaszsza ki a világból, mint ő a barátját Lőrincet. De midőn a legelső városba
bevitték, mindenekre a legerőssebb szentencia szállott, és a kövér haramiabasát
megsütötték mint ő a János barátját. Kinek volt itt nagyobb becsületi mint Jánosnak?
szerették is őtet méltán, s ezen tett érdemiért az király az gyermekek mellé
udvari mesternek tétette. Több időknek elfolyása után, minthogy János jól
viselte magát, és jámbor életű volt, különben szép gyermek is volt, és tudományokkal
is bővelkedett, az egész udvar őtet kedvelte; de ami még több, az ő kellemetessége
miatt az király leánya bele szeretett, amelyet idővel atyjának megjelentett
azzal a kéréssel, hogy engedné meg, hogy János őtet feleségűl vehesse. Ezen a
császár, azaz a király megörűlt, és meg is engedte nekie a kérését, és tudtára
adta Jánosnak ezen édes érzeményt, aki örömiben majd meghalt. És egynehány
napoknak elfolyása után megházasodtak, és nagy mulatságot tartottak, és sok
esztendőket éltek szerencsésen, és többé János nem is kivánkozott hazájába
menni, és itten mint uralkodó király meghalt. A ki el nem hiszi, menjen és kérdezze
meg az agyon ütött vak óriástul.
