Hun vót, hun nem vót, még a Krakónn is túnann vót, de még azonn is
túnann, vót ëgy királyi pár.
A kirának ëcczër mëhhalt a feleségi, de még halála előtt mëghatta az
urának, hogy ha ő mëhhal, aggyig në házasoggyék mëg, míg olyant, mint ő
mëg a lyánya – mer egyforma szépek vótak – nem taná. Úgy is vót. Elindút
a kirá, országot-világot bebarangolt, de olyant, mint a feleségi, nem
tanát, csak a lyányát, pegyig sok fődet bejárt má.
A hogy hazamëgy, bántotta a gond nagyon, hogy a világon az ő feleségihë
több hasolló nincs, csak a lyánya. De fëlhagyott oszt a gongyával, kapta
magát, mëgkérette a saját tulajdon lyányát.
Az aszonta, hogy elmëgy, de csak úgy, ha az apja ëgy napszín ruhát
csinátat neki. A napszín ruha mëglëtt, »mos má gyere hozzám, lyányom!«
De a lyány nem mënt mém most së. »Csinátassék nekem ëgy hódvilágszín
ruhát, ha am mëglësz, akkor nem bánom!« Kis idő múva kész lëtt az is. A
lyány mos má ëgy csillagszín ruhät követëlt. Az apja –
kintelen-këlletlen – mëgadta neki azt is. A lyány – hot tovább
húzza-halaszsza a dolgot – mos mëm má azt kötte ki, hogy csak úgy mëgy
el az apjáho, ha ëgy tetyűbőrködmönt csinátat. »Má csak azt nem
csinállya mën neki senki!« gondolta magába. De bizon allyig múlyik el
valami kis idő, hozzák a tetyűbőrködmönt. A lyány is micsinállyék má, a
nëgyegyik kivánságát is betőtötték, mindég csak azonn forgatta az eszit,
hogy szabadúhasson mëg ő ettű az útállatos apjátú? Ki is tanáta.
Másnap rëggel a lyány, mikor őtözkönnyi kezdëtt, hármat köpött az
asztalra. Az apja mëm má a pitarba várakozott rá. Mikor mëgúnta várnyi,
beszól: »gyere má, feleségëm!« mëszszólal az első köpés: »mingyá, csak
bóhászkodok!« De hogy a lyán nem mënt, mëgint beszól neki. Akkor kiszól
a másogyik köpés: »mingyá, csak a lámpát fújom el!« Türelmetlenkëdëtt a
kirá, harmacczor is híjja, de má keményebben beszét. Akkor felelt a
harmagyik köpés: »mingyá, csak becsukom az ajtót!«
No, az apja mos má csakugyan azt hitte, hogy maj csak gyön, bemënt a
másik házba.
De bíz a lyány összeszëdelőczködött, oszt a kis öcscsivel elszökött,
útnak indút.
Mënnek, mënnek, mëndëgének, nagysokára beérnek ëgy nagy erdőbe. Ott a
kis gyerëk mán nagyon szomjann vót, az útonn tanát ëgy ökörnyomot, innya
akart belülle.
Mëgszólíttya a nénnyi: »në igyá belűlle, kis öcsém! mer ököré vász!« A
kis gyerëk engedëtt.
A hogy mënnek, tanának ëgy farkasnyomat, de a nénnyi abbú së hatta
innya, késübb mëgint ëgy szamárnyomat, de má a kis gyerëk majd elveszëtt
szomjann, mésse ihatott. Nëgyecczërre ëgy őznyomat tanának, abbú
hörpentëtt ëgy kicsit, a mënnyivel a szomjúságát csillapíthatta, de abba
az Istenbe ëcczërre őzecskéjé vát.
Kurholta oszt a nénnyi: »ládd-ë, mé nem hallgattá az én szavamra, mos má
őzecskének kell lënnëd, még élsz.«
Hát errű má hiába vót mindën szó, em mëgtörtint.
Mënnek tovább, árkonn-berkënn, beérnek ëgy királyi udvarba. Ott a
kérdezősködésre eléaggyák, hogy szógálatot gyöttek vóna keresnyi. »Jó
van, hát fëlfogadunk, épen pulykapásztorunk nincs!« De a lyány aszongya:
»fëlségës kirá, gráczia fejemnek, én csak úgy állok el, ha a fëlségës
kirá mëgígíri, hogy a testvérëmnek, ennek az őzecskének sëmmi baja së
lësz!« Elmonta oszt, hogy hoj járt az ő kis öcscsi.
A kirá mëgigérte, hoj jó van, nem lësz sëmmi baja së.
A lyány pëgyig azonnal beállott a szógálatba.
Másnap mëttutta a lyány, hogy a városba valami czéczó lësz, olyan
báldfurma, a kin a kirá is ott lësz, bemënt a szakácsného
elkéreczkënnyi. Az hallanyi së akart rulla. »Micsináná të ott, abba a
tetyűbőrruhádba! nem szégyëllëd magad? takaroccz ki mingyá?« De a lyány
csak, hogy eressze el. Aggyig rimánkodott, aggyig istenkedëtt neki, hogy
eleresztëtte. »Isz úgyis csak a csáváshordó mellett lësz a të helyed!«
gondolta magába a szakácsné.
Elgyött az este, a lyány lëvette a tetyűbőrködmönt, fëlvëtte a napszín
ruhát, abba mënt el a báldba.
Hű! nem a csáváshordó mellé kerűt ám, hanem a kiráfi ëgënyest maga mellé
ültette, mulattatta, nem is eresztëtt hozzá sënkit közel së. Örűt a
lyány, hogy minő jó mulat most ő!
Másnap rëggel hazamentek, ő is fëlvëtte a tetyűruhát, oszt délyig
őrzötte a pulykát.
Débe bemëgy a szakácsného, kéreczkënnyi mëgínt. A szakácsné csak nevette
a lyánt, hogy »minő bohó e, ilyen rongyléttyire is a báldba kivánkozik!
No jó, elmëheccz, de mën në tuggyam, hogy valami csint tëszël ott, mer
akkor jaj az életëd! tudod-ë?«
Este fëlkötözkögyik a lyány a hódvilágszín ruhába. Mëgy a báldba. Mikor
belépëtt, csak őt nézte mindënki, olyan szép pót. A kiráfi is odaugrik,
karonnfogja, viszi magával, még tánczolnyi is csak keveset tánczoltak
ëgyütt, egész rëggelyig mindég beszégettek. Hogy mit tuttak aggyig
ëgymásnak rógyikányi, én nem tudom, nem vótam ott! de biztosan jó
tanáhatták magokot.
A harmagyik este is szintazonszerint folyt lë a báld. A lyány
csillagszín ruhába vót, a ki ránézëtt, majd elvëtte a szëmi fényességit,
olyan gyönyörüen át rajta a ruha.
A kiráfi má ekkor szerette a lyánt nagyon, kérdëzte is, hogy hovavalósi?
mëg hogy elkísírthetyi-ë hazáig? de a lyány nem árolta el magát. A
kiráfi akkor adott neki ëgy arangyűrőt, hogy ha valamikor is még
tanákoznának, errű ösmerjék mëg ëgymást.
Rëggel, mikor végi lëtt a báldnak, bánkódott a kiráfi nagyon, hogy ő má
bajosann láttya még ëcczër az ő szívi választottját.
Débe a lyány bemëgyën a konyhába, láttya, hogy a szakácsné
kemémmagoslevest főzött, má épen a kënyeret akarja beleszegdelnyi,
aszongya a szakácsnénak, hagy szegdellye ő a kënyeret! De a szakácsné jó
tarkón vágta, hogy »majd adok én neked szegdelést, te tetyves! nécs
csak! mit nem kiván még! ë!«
A lyány aggyig sürgött-forgott, rimánkodott, még mëg nem engették.
Lëvette a tetyűbőrködmönt, oszt hozzáfogott a szegdeléshë. Mikor javába
szegdelyi, ak közbe beleeresztyi a gyűrőt a tába.
Viszik be a kemémmagos levest, szëd a kiráfi. Kavargattya, kavargattya a
kanával, hát csak hall benne valami zörgést. Kiveszi a kanát, hát az a
gyűrő van benne, a kit ő adott még a báldban annak a szép lyánnak. Szól
ki rögtön: »szakácsné! győjjék csak be!« Am mëg mëgijett szörnyenn, hogy
no most van má végi! Bemëgy, azt kérdëzi a kiráfi, ki vót a konyhánn
rajta kívël? A szakácsné beösmerte, hogy az a tetyves
pulykapásztorlyány! »Küggye be!« monta a kiráfi.
Gyön a lyány, rajta mind a három őtözet ruha.
A kiráfi mëgösmerte. »Te vagy az, szívem szép szerelme? Ásó, kapa
választ el ëgymástú!« Nemsokára mëg is esküttek.
Esküvő után a kiráfi, má a kirá, hamarosan elmënt a háborúba. Míg ő
odajárt, mëg a kiráné, a feleségi mëszszaporodott.
De vót az udvarba ëgy mindënës asszony, a kinek nagyon csesznye lyánya
vót. Irigylëtte a kiráné sorát, a ki azelőtt csak tetyűbőrruhába járt,
oszt most mëg hogy fëlvitte Isten a dógát.
Bemëgy ez a mindënës asszony ëcczër a kiráného, oszt hitta kifele jó
időre, ő mëg maj néz a fejibe. A ház előtt mëg folyt ëgy szép tiszta
vizű folyóka, annak a partjára ültek. Mikor a kiránénak javába néz a
fejibe az asszony, ëcczër csak zu! be a folyókába a kiráné! Belökte az a
kutya vénasszony!
Akkor beviszi a kiráné helyire a maga retves lyányát, lëfektetyi az
ágyba, oszt laskát süttet rá, hogy ha haza gyön a kirá, hát csörögjön,
mintha a csontya csörögne, annyira lesoványodott. Az őzecskét mëg
këszűtek kivégeznyi.
Gyön is haza a kirá, oda mëgy, láttya, hogy mëgcsunyut, hallya a
csörgést is. Szomorkodott nagyon.
Aznap este az őzecske fëlfogja a kis gyerëkët, viszi a folyókáho. Abba
mëg gyönyörű szép arankacsák úszkátak. Aszongya az őzecske: »kacsák,
kacsák, arankacsák! hun van kirá kis Miklósnak az annya? rí a kirá kis
Miklós! nincs meddőné tejecske!« Aszonták a kacsák, hogy csak várjék,
ott gyön a harmagyik csapatba!
Mikor a harmagyik csapat odaért, kivát közülök ëgy arankacsa, asszonyé
vátozott, elvëtte az őzecskétű a kis gyerëkët, oszt mëgszoptatta.
Mikor avval végezëtt, aszongya neki az őzecske: »nénikém! nénikém!
torkomnak kést fenyik, vérëmnek aranyvërënczét mossák!« Aszonta rá az
asszony: »në fé, në fé! kis öcsém, nem lësz sëmmi bajod! kiráfinak
fogadása tartya!«
Avval az asszony visszaatta a gyerëkët, az őzecske pegyig bevitte a
szobába, lëtëtte a bőcsőbe.
Látta mán a kocsis ezt vagy kécczër. Bemëgy a kirának, mëjjelëntyi, hogy
mismit látott ő. A kirá aszonta: »maj mëvvigyázuk!«
Úgy is vót. Este kimënnek a folyóka partjára, ott valahun elbújnak. Hát
láttyák, hogy hozza az őzecske a kis gyerëkët, gyön az arankacsa is,
asszonyé vátozik, szoptat, beszégetnek. Mikor a szoptatás mëgvót,
odaugrik a kirá, mëgkapja a feleségit, össze-vissza csókolja, oszt viszi
be a házba.
A vénasszont mëg a csesznye lyányát pegyig szétdiribolták, úsz szórták
szét a határba őköt.
A kirá mëg a feleségi azután olyan boldogok lëttek, hogy mém most is
ének, ha azóta mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné)
parasztasszonytól. 1904. jan.
