Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még azon is túl,
a hol a kis kurtafarkú disznó túr, volt egy zöldszakállú király. Az a
zöldszakállú király egyszer fogta magát, elindúlt vándorolni. Már nagyon
sokáig vándorolt, biztosan megjárt már száz tű hosszát, csak azon vette
magát észre, hogy bizony tizenhét esztendeje már annak, a mióta ő
hazúlnan eljött. A sok járás-kelésben nagyon kifáradt, megszomjazott,
leült egy patak partjára. Azután lehasalt a víz színéig hogy majd iszik
egy jót. Alig kortyantott egyet-kettőt, valaki megfogja a szakállát.
Húzta volna ő vissza, de nem tudta. Odakiált a vízbe:
– Hallod-e te, nemtudomki! ereszd el a szakállam, míg szépen vagy!
De még annál jobban húzták. Már rimánkodásra fogta a dolgot, mert
annyira húzták befelé, hogy majd megfúlt. Azt mondja egyszer a vízben
valaki:
– Ha ideadod nekem, a mit az országodban nem tudsz, eleresztem a
szakállad.
– Ugyan mit nem tudnék én az országomban? a legutolsó tűt is tudom!
mondta a zöldszakállú király.
– De csak igérd meg, hogy a mit az országodban nem tudsz, enyém lesz! –
mondta a vízben az ördögök királya, – mert az volt!
– Hát jól van, legyen a tied! úgy sem sütsz te abból kenyeret, a mit én
az országomban nem tudok! mondta a zöldszakállú király.
De már nagyon rossz volt neki a kénytelen-kelletlen hason való fekvés,
mikor feleresztette az ördögök királya. Akkor aztán indúlt hazafelé,
azon gondolkodva, mi is lehet az, a mit ő otthon, az országában nem tud.
Mikor hazaér, elejbe szalad egy szép nagy suhanczár legény, a nyakába
ugrik, össze-vissza csókolja.
– Jaj! kedves apám! de sokáig itt hagytál bennünket, de jó, hogy egyszer
itthon vagy!
A király csak nézett. Majd eltaszította magától a gyereket.
– Kinek vagyok én az apja? te meg kinek a fia vagy? én nem ösmerlek!
De odabent a felesége megmondta neki, hogy bizony az ő gyereke az! már
épen annyi idős, mint a mióta ő elment hazulról.
Csak akkor kapott az eszéhez. Emlékezett, hogy a ördögök királyának
igért ő valamit, a mit az országában nem tud. Hát ez a szép legényfia
volt, a kit nem tudott. Majd megette magát. Még arra is gondolt, hogy jó
volna oda nem adni a gyereket, de a másik percben meg attól félt, hogy
akkor maga az ördögök királya jön el érte.
Magához hivatta a fiát. Elmondott neki mindent, a hogy van. A legény meg
nemhogy megijedt volna, még maga is azt bizonyítgatta, hogy jó lesz, ő
elmegy. Másnap felkészűlt, el is ment.
Megy, megy, mendegél hetedhétország ellen, ahhoz a patakhoz ér, a hol az
apja szakállát megfogták. A vízben gyönyörű szép hét aranyvadkacsa
úszkált, a parton meg egy inget lobogtatott a szél. Lehajlik, felveszi
az inget, már a tarisznyába akarta gyömöszölni, a hét aranykacsa közűl
egy tündökszép lánynyá változik s azt mondja a királyfinak:
– Szép királyfi! tudom, ki vagy, meg hogy hová sietsz! te a zöldszakállú
király fia vagy s mégy az apámhoz, mert ő téged elnyert az apádtól! add
ide az ingem! jó tettedért jót várj!
A királyfi odadta. A lány felöltözött, lehúzott az újjáról egy
aranygyűrűt, odadja a királyfinak.
– No! ezt tedd el! tizenkét várkapun tudsz bemenni, a nélkűl, hogy
valaki észrevenne. Csak fordítsd meg a gyűrűt, a kapu magától kinyílik.
S ha bejutottál, majd mond neked az apám olyanokat, hogy ha angyal vagy,
akkor sem tudod megtenni. Én segítőd leszek. Este nyolcz óra tájban
dongó képiben ott dongok ablakodnál, te ereszsz be, aztán ne félj
semmit!
A legény ujjára húzta a gyűrűt, a lánytól elbúcsuzott s ment az ördögök
királyának palotája felé. Tizenkét várkapu állta útját, de ha a gyűrű
fordúlt, mind kinyilt magától. Utóljára a palota ajtaja nyilt meg, s
ekkor előtte állott az ördögök királya.
– Felséges király! gráczia fejemnek! itt vagyok előtted!
– Hát ha itt vagy, jól van! mondta a király, de nagyon bátran beszélsz,
tán nem tudod, kihez jöttél?
– Tudom én, mondta a királyfi, te sem vagy különb, mint az én apám: az
is király, te is király vagy, aztán megvan.
A király nagyon mérges lett.
– No, várj csak! három feladatot kell teljesítened, ha azoknak ura tudsz
lenni, jó, ha nem, vége az életednek! Itt van ez a káposztalevél, fogd
meg! most majd becsuklak egy szobába, ha ebből holnap reggelre
darutollas kalapot nem csinálsz, hát imádkozhatol!
Azzal mentek egy szobába. A királyfira rázárták az ajtót, mind a három
oldalról, tettek be neki ételt-italt, hogy ne únja magát. Mikor magára
maradt, bizony szomorú lett ő kegyelme!
– Hej! hogy az anyád ne sirasd meg, ördögök királya! – mondogatta
magában, – olyant adtál fel, hogy míg a világ, sohasem tudom
megcsinálni!
Még tovább is szomorkodott meg gondolkozott volna, de az ablaknál valami
dongást hallott. Akkor jutott eszébe a szép leány. Odamegy, hát hallja,
hogy a dongó azt mondja:
Ereszsz be, galambom!
Javadat akarom!
Nyitotta is az ablakot mindjárt. A dongó berepűlt, gyönyörű szép lány
lett belőle.
– No! édes szívem, szép szerelmem! mondd meg miben lehetnék
segítségedre?
Elmondja oszt János, hogy meg van ő ijedve, káposztalevélből darutollas
kalapot kell csinálni!
– Csak az a baj, – mondta a lány, – akkor nincs baj! hol van az a
káposztalevél?
– Itt van.
– No! nézd csak! – s abban a pillanatban olyan szép darutollas kalap
feküdt az asztalon, hogy olyan tán még Ferenc Jóskának sincs a fején!
A legény majd kinézte a szemit, úgy nézett. Ő még ilyent nem látott.
Akkor azt mondja:
– Holnap este is eljövök, de ne várakoztass olyan sokáig, mint ma, ha a
dongásomat hallod, csak ereszsz be. Most pedig megyek, nyisd ki az
ablakot!
Abban a perczben kis irinyó-pirinyó dongó lett belőle.
A királyfi meg nyugodtan lefeküdt, tudta, hogy majd néz egyet az ördögök
királya, ha ezt meglátja.
Másnap jókor reggel ment is a vén drómó. Alig nyitott be, meglátta az
asztalon a szép darutollas kalapot. Azt mondja a legénynek:
– No! hát ennek derekasan megfeleltél!
– Meg biz én! mondta rá a legény nagy hetykén.
– Ühm! hát ha olyan büszke vagy, majd adok én fel olyant, hogy azt
csakugyan nem birod megtenni!
Azzal az ördögök királya kiment, hozott egy begre káposztalevet.
– No! ha ebből holnap reggelre ezüstsarkantyút nem csinálsz, vége az
életednek!
A legény arra is csak a vállát rázta.
– Hát majd meglesz az is, ha a jó Isten segít!
A király azzal kiment, a királyfi meg magára maradt.
– Káposztalé meg ezüstsarkantyú! No! ebből már csakugyan nem lesz semmi.
De bolond egy esze van annak a királynak, hogy ilyeneket kitalál!…
gondolkozott magában.
Megvárta az estét, a nyolcz órát. Jött a kis dongó.
Ereszsz be, galambom!
Javadat akarom!
Beeresztette, s az megint az a szép lány lett, a kit a patakpartról
látott. Elmondta neki, mismit parancsolt az édes apja. De annak ez is
annyi volt, mint semmi. A káposztaléből olyan ezüstsarkantyút
kanyarított, hogy akárki megnézhette volna. De boldog volt a királyfi,
hogy a jó Isten megsegítette. Meg is ölelte, csókolta a lányt úgy, a
hogy szíve vágyása akarta. Azután a lány újra megrázkódott, kis dongó
lett belőle s elrepűlt.
Másnap az ördögök királya majd hanyattesett, mikor a gyönyörű
ezüstsarkantyút meglátta. De nem is nyughatott a legénytől, mindenáron
az életére tört, el akarta veszíteni. Hozott be egy kancsó tiszta
szűrött vizet.
– No! ha ebből holnap reggelig rézfokost nem csinálsz, előre megírhatod
a testamentomod!
A királyfi nem szólt semmit. Az estére várt, azt hitte, hogy ha eddig
ment minden, ezután is megy. Az ám, de mikor a kis dongó szép lánynyá
változott s megtudta a parancsot, csak a fejét csóválta: már azt ő se
tudja megcsinálni!
– Tudod-e, mit!? mondta a királyfinak. Elmegyünk mi innen, mert itt
egyikünknek sem lesz jó a sora! téged majd megütlek a pálczámmal,
változol egy aranygyűrűvé, a szép kis pej lovam aranyalmává, én meg
madár leszek s megyünk.
A hogy mondta, úgy lett. A királyfiból aranygyűrű, a szép kis pej lóból
aranyalma, a lány meg madár lett, a gyűrűt a szájába, az almát meg a
lábába fogta s ment, ment, mint a gondolat.
Másnap reggel az apja észrevette, hogy se lány, se királyfi. Mindjárt
tudta, hogy egy követ fújnak. Azt mondja a szolgájának:
– Eredj csak utánok! hacsak tudod, hozd vissza őket!
Még olyan szaladást, a mit az a szolga tett! úgy ment, mint a villám.
Egyszer azt mondja a madár a gyűrűnek:
– Jaj! de sebes szél fúj a hátam megett! jönnek utánunk! – a mint hogy
igaz is volt.
Látott egy sűrű bokrot, beleszállott épen a közepébe.
A szolga nemsokára a nyomukban volt, de hasztalan keresett-kutatott, nem
talált semmit.
Megy haza, mondja a királynak:
– Felséges Uram! nem láttam én ő belőlük annyit sem, mint a körmöm
feketéje! egyedűl egy bokor volt a pusztán, annak a közepiben meg egy
kis madár.
– Az volt az, te szamár! mondta a király. Látom már, hogy magamnak kell
mennem, mert rátok még ezt se lehet bízni!
De még ha látott valaki sebes menést, látta volna az ördögök királyát! A
kis madár is nyomta ám! de hasztalan ment volna akárhogy, ha mindjárt
ott nem lett volna az ország határa, meg is fogták volna. De így az
ördögök királyának ereje csak a maga országa határáig tartott, tovább
nem. Mikor látta, hogy azok átlépték a határt, olyan mérges lett bele,
hogy mindjárt megpukkadt.
A kis madár átváltozott szép lánynyá, a gyűrű királyfi, az aranyalma
szép pej ló lett. A lóra felültek mind a ketten, mentek haza a
zöldszakállú király országába.
Otthon megesküdtek, lagzit laktak, én is ott voltam a lakodalmon, mint
kis bőgős, úgy jóllaktam hurkával, kolbászszal, még másnap se kellett az
étel. Bandi legyek, ha nem igaz! Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905.
január.
