A LÓ TÖRTÉNETE
A pima indiánok[7] öregjei jól emlékeznek azokra az időkre, mikor ló még nem élt a földön.
Volt akkoriban két testvér, két nagyon ügyes vadász. Szarvas és őz után járták mindennap az erdőt, s zsákmányukat a vállukon vitték haza kunyhójukba. Egy napon az idősebbik testvér szíve megesett a nehéz vadászzsákmány súlya alatt roskadozó kisebbik testvéren.
Így szólt hozzá:
- Nehéz az életünk, könnyíteni szeretnék rajta. Fogadd meg mindenben a szavamat, s meglátod, jobb lesz neked. Most emeld föl az íjadat, nyílvessződdel lődd át először az arcomat, aztán az oldalamat. Mikor már eldőltem, vágj négyfelé, s testem négy darabját vesd a vízbe. Aztán térj haza, négy nap múlva gyere vissza ide, a tó partjára, s ne félj, akármit látsz is.
Fájt a kisebbik fivér szíve, nagyon fájt, de engedelmeskedett az idősebbik szavának.
Négy nap múlva visszatért a tóhoz, a parton négy soha nem látott állatot: négy lovat pillantott meg. Lovak voltak - két kanca meg két csődör; az egyik fehér, a másik fekete, a harmadik almásderes, a negyedik sárgás - vagyis olyan színű, mint az erdei szarvas.
A kisebbik fivérnek eszébe jutott, amit a bátyja mondott, nem rettent hát meg, kötőféket vetett az egyik állat nyakába, a hátára pattant, s a másik hármat maga előtt terelve hazavitte valamennyit.
A pima indiánok földjén aztán elszaporodtak a lovak, ezentúl minden pima indián lóháton járta a messzi vidékeket, lovával vitette a nehéz terheket.
A jó testvér így áldozta föl életét, hogy könnyítsen fivére és minden pima indián sorsán.
A ló pedig az ember igaz barátja azóta is.
HOGYAN SZEREZTEK KUTYÁKAT AZ INDIÁNOK?
Télen át egyedül élt a vadász a feleségével, és egyetlen gyerekükkel, egy négyéves kisfiúval. Öles hó borította a tájat, ritkán akadt valami zsákmány.
Egy nap a vadász bölénynyomot fedezett fel. Követte, de végül is elhibázta az állatot.
Késő este ért haza.
Mielőtt belépett volna a tipibe, megállt, hogy leverje a havat a mokasszinjáról.
Ahogy ott áll a hóban, hallja, hogy a kisfia sír az éhségtől odabent a sátorban, a felesége pedig vigasztalni próbálja.
- Ne sírj, ne sírj, fiacskám! Lehet, hogy apád bölényt ejtett el. Talán ezért késik ilyen soká.
A vadász erre visszafordult, újra elindult az éjszaka sötétjében, némán segítségért könyörgött, hogy mosolyogjon rá a vadászszerencse.
Már pirkadt, amikor rábukkant a bölénynyomra. Követte. Ekkor hirtelen egy farkas rohant oda hozzá, és így szólt:
- Miért sírsz, fiam?
- Nehéz helyzetben vagyok. Feleségem és kisfiam éhen halnak.
- Rejtőzz csak el itt a bokrok mögött - szólt ismét a farkas -, használd az én íjamat és nyilaimat, én meg majd feléd hajtom a bölényeket. De el ne felejtsd, az én íjamat és nyilaimat használd, ne a magadét!
A farkas eltűnt.
A vadász alaposan megvizsgálgatta az íjat, amit kapott. Kisebb volt sokkal, mint az övé, és szemmel láthatóan jóval silányabb. Emlékezett azonban a farkas tanácsára, úgyhogy mikor meghallotta a bölények csörtetését, kézbe vette a kis íjat, és egymás után hat bölényt terített le. Mikor a hetedik, az utolsó bölény közelített felé, mégiscsak a saját íját vette kézbe. A hetedik bölény elmenekült.
A farkas visszatért.
- Nos, szerencséd volt-e? - kérdezte.
- Hatot ejtettem el a te íjaddal és nyilaiddal - felelte a vadász. - A hetediknél azonban a saját fegyveremet használtam, és a bölény elmenekült.
- Mondtam, hogy az enyémet használd - szólt a farkas. - No de mindegy. Így is éppen elég húsunk van.
Együtt darabolták föl az állatokat. A vadász a farkas kérésére két bölény húsát félretette a farkas kölykei számára, jómaga annyi húst málházott föl a hátára éhező asszonyának és kisfiának, emennyit csak elbírt.
Még aznap este, miután elverték éhüket, szétszedték a tipit, és átköltöztek oda, ahol a vadász a bölények húsát elrejtette. Ott aztán csatlakozott hozzájuk a farkas egész családjával. Ott tanyázott a farkascsalád a sátor körül, nem féltek az embertől. Az asszony hússal etette őket, míg végül egészen megszelídültek, annyira, hogy teherhúzásra is be lehetett fogni őket.
Ezután mindig együtt éltek az indiánokkal. Az indiánok kutyái lettek.
A KOLIBRI
Az észak-amerikai kopár fennsíkon élő kora indiánok mesélik a kolibriról ezt a mesét.
Anyánk, a Földistennő barna faháncsból, páfránylevelekből fészket csinált, a fészket magas fú közé rakta, s kibélelte lágy növényi rostokkal. Ebbe a fészekbe tette a kolibritojást. Egy idő múlva kikelt a kolibri. A magas fűben rátalált egy ember, elvitte magához, és fölnevelte.
Megtudta ezt az Ég fejedelme, s ráparancsolt az emberre, hogy adja neki a kolibrit, az lesz az ő követe. Az ember engedelmeskedett.
Az Ég fejedelme így szólt a kolibrihoz:
- Menj le a földre, nézz körül, hogyan élnek, mit csinálnak odalent, jól megy-e dolguk a földieknek. De vigyázz, nehogy megfogjanak!
A kolibri beröpülte a föld messzi tájait, s jól megjegyzett mindent, amit látott. Akkor visszaröpült az Égi Atyához, s így beszélt:
- Összeültek az öregek, és tanácskoznak, miként intézhetnék úgy, hogy Esőisten alkalmatos időben érkezzék, hogy megtermékenyítse a földeket, gazdagítsa a termést.
- Ezen ugyan kár törni a fejüket - mondta az Égi Atya -, majd úgy intézem, hogy Esőisten alkalmas időben érkezzék hozzájuk.
Egy más alkalommal az Ég fejedelme így szólott a kolibrihoz:
- Röpülj az Öregemberhez, s mondd meg neki, földi ideje lejárt, meg kell halnia.
A kolibri a földre szállt, s az Öregember kapujához röpült, hogy megvigye az üzenetet. Megharagudott az Öregember, megharagudott a hírvivőre, s ráparancsolt a háza népére:
- Fogjátok el, öljétek meg a kolibrit, nem akarom hallani a csicsergését!
Meghallotta a kolibri az Öregember szavait, fölröppent a ház elől, s elszállt messzire, olyan gyorsan szállt, hogy senki, semmi utol nem érhette.
A kolibri visszaröpült az Égi Atyához.
- Majdnem megfogtak!
Az Égi Atya nevetett:
- Nem lehet téged olyan könnyen megfogni, hiszen villámgyors vagy!
A kolibri nagyon örült az Égi Atya dicséretének.
Az Öregembernek közben eszébe jutott a kolibri meg az, hogy a kolibrinak köszönhetik, hogy Esőisten alkalmas időben érkezett hozzájuk. Ezért így szólt a háza népéhez:
- Keressétek meg a kolibrit, hadd kérjük meg ismét, menjen el Esőistenhez, beszéljen vele, hogy jöjjön el hozzánk.
Az Öregember nemzetsége kereste, kereste a kolibrit, kereste mindenütt, nagy fennhangon kiáltozva utána, fölverve a föld csöndjét. Az Égi Atya meghallotta a nagy kiáltozást, ismét a földre küldte a kolibrit, tudja meg, mit akarnak az emberek. Mikor a kolibri megérkezett a földre, az öregek így szóltak hozzá:
- Röpülj el, kolibri, röpülj el Esőistenhez, kérd meg őt, idejében jöjjön el hozzánk, s termékenyítse meg földjeinket.
- Az Égi Atya majd elküld hozzá alkalmas időben, az ő parancsa nélkül nem merném zavarni Esőistent, mert esetleg megharagszik rám, s haragjában bántani fog.
- Menj el hozzá, kolibri - kérlelték az öregek -, nem bánthat téged senki, hiszen olyan gyors szárnyú vagy, senki, semmi nem érhet utol.
Az öregek olyan állhatatosan kérlelték a kolibrit, olyan rettegve beszéltek arról, hogy mi lesz velük, ha Esőisten megfeledkezik róluk, hogy a kolibri végül hallgatott a szavukra, s félve ugyan, de elindult Esőistenhez.
Szállt a kolibri az égi vidékek nyugati tájai felé, oda, ahol Esőisten lakik. Mikor megérkezett, erős hangon kiáltozni kezdett:
- Itthon vagytok? Beszélni szeretnék veletek!
Az istenek meghallották a kiáltozást, s megkérdezték:
- Ki az, aki így kiáltozik? El kell fogni a vakmerőt!
Kinyitották ajtajukat, kiszáguldottak, fölpattantak a legerősebb szelek hátára, s üldözőbe vették a menekülő kolibrit. Hamarosan utol is érték, meg is ölték. De ha már egyszer elindultak, nem fordultak vissza, elszálltak az Öregember nemzetségének földjei felé, s mert úgyis itt volt az esőzések ideje, bőségesen megöntözték, hogy viruljanak, termékenyek legyenek. S a földek az esőzés után virultak, bőséges termést hoztak.
HOGYAN LETT KÉK A MOTACILL-MADÁR TOLLA?
A kaliforniai pima indiánok öregjei mesélik.
Valamikor nagyon régen fakó és csúf volt a kis Motacill-madár tollazata. Volt egy kék vizű, nyugodt tükrű tó, melybe nem ömlött se folyó, se patak. A madár négyszer megfürdött ebben a tóban, négy egymást követő reggel ereszkedett le a tó vizére, s így énekelt:
Kék a tó tükre, kék és csillog,
kék vízben fürdetem szárnyaimat,
kékre festi a tollaimat.
A negyedik reggelen kihullt a Motacill-madár minden tolla, csupaszon állt a tó partján. Ám az ötödik reggelen, mikor ismét megmerült a vízben, mire a partra ért, szép kék tollai nőttek. Míg a Motacill szárnyaival csapkodva fürdött, a partról leste a prérifarkas. Legszívesebben ráugrott volna a madárra, hogy elfogja, ám a farkas retteg a víztől. Az ötödik reggelen megszólította:
- Miként lehetséges, hogy hajdani fakó tollazatod helyett most ilyen ragyogó kék tollruhát viselsz? Minden madárnál szebb lettél, örül a szem, ha csak rád tekint. Hej, de jó volna, ha én is ilyen szépséges kék irhát viselhetnék!
A prérifarkas irhája akkoriban zöld volt. A madár így válaszolt:
- Fürödj meg négyszer a kék vizű tóban, s fürdés közben énekelve kérd a tavat, fesse kékre az irhádat.
Így is történt. Négyszer fürdött meg a prérifarkas a kék vizű tóban, negyednapra csupasz lett, az ötödik fürdés után meg ragyogó kék irhával lépett a partra, éppen olyan kék volt, mint a kis madár, a Motacill.
Nagyon büszke lett a prérifarkas, büszkén járt föl alá, s egyre leste, vajon az árnyéka is kék-e most, hogy kék irhával jár-kél. Míg az árnyékát leste, nem nézett a lába alá, meg is botlott egy kidőlt fatörzsben, föl is bukfencezett, meghempergett a fakószürke porban, szürke lett, porszínű maradt mindörökre.
Manapság már csak szürke irhájú prérifarkas járja a világot.
AZ ELSŐ ANGOLNA TÖRTÉNETE
Volt egyszer egy ember, aki rettegett a víztől. Sohase mosdott, sohase fürdött, s mikor a többiek a folyóra mentek, ő félve mindig elhúzódott tőlük.
Egy napon, mikor a rokonai fürödni mentek, a víztől rettegő emberben kíváncsiság ébredt. "Odamegyek én is, meglesem őket" - gondolta magában. Így is tett. Leült a folyóparton, s nézte, hogy a többiek hogyan lubickolnak, játszadoznak a hullámok között.
A fürdőzők kicsúfolták:
- Nézd a gyáváját! Hogy retteg a víztől!
Valamennyien jót nevettek, aztán így szólt az egyikük:
- Az lenne ám a jó mulatság, ha belelökném a vízbe! Figyeljetek csak! - s máris kapaszkodott föl a partra.
A mi emberünk meg amint látta, hogy a csúfolódó feléje tart, sejtette, hogy mi vár rá, de úgy elfogta a rettegés, a reszketés, hogy jóformán mozdulni sem tudott. A tréfacsináló melléje ugrott, átfogta, s belehajította a vízbe. A folyam fenekét érte, aztán a víz színére bukott, de hiába rúgkapált, nem tudta magát fönntartani, ismét a fenékre került, és mikor lélegzeni akart, orra-szája megtelt vízzel, aztán egyszer csak végképp elmerült.
A halak nyomban megtámadták, csipkedni kezdték, ő meg kézzel-lábbal hadonászott, hogy elűzze őket, egy alligátor is bele akart volna csípni, ám a mi emberünk olyan vadul ugrott neki, hogy az alligátor rémülten elmenekült. De nem úgy a kis halak! Azok csöppet sem féltek a hadonászástól, rúgkapálástól, körbefogták az elmerült embert, csípték-harapták, ahol érték.
Éppen akkor úszott arra a pirahiba, a félelmetes rablóhal, s megszánta szegényt.
- Hagyjátok békén ezt az embert! - kiáltott a halakra. - Feleségül megyek hozzá, ne merjétek tovább bántani!
Azzal a pirahiba megfogta az embert, elvitte magához, bemutatta a rokonainak, s feleségül ment hozzá. Hatalmas rokonsága volt a pirahibának, az alligátor is közéjük tartozott meg a surubim, a piraruku, aztán a vízikígyó meg a nagy trahira, a jundia és még sok más, félelmetes rablóhal. A pirahiba nemzetsége kedvesen fogadta az embert, valamennyien örültek, hogy rokonságba kerültek vele; azt mondták neki, számíthat rájuk, mindenben segítik, hogy boldoguljon addig is, míg jómaga is átváltozik valamilyen hallá. Megnyugodott a mi emberünk, most már csöppet sem félt. Keresett egy nagy buzogányt, s elindult, hogy bosszút álljon azokon, akik a vízbe dobták és kinevették. De mire odaért, ahol a rokonai fürödni szoktak, már nem talált ott senkit, a folyópart is elhagyatott volt: emberrokonai hát hazamentek, s mit sem törődtek azzal, hogy mi sorsra jut ő.
Egy idő múlva a mi emberünk észrevette, hogy megkezdődött az átváltozása: kemény csontjai úgy meglágyultak, hogy teljesen hajlékonnyá lettek, a teste pedig hidegre, olyan hidegre hűlt, hogy még a folyam vize is dermedezett körülötte. A halak most már féltek tőle, kitértek az útjából, mert amerre ő járt, mindig jeges hideg volt a folyam. Ahogy a csontjai meglágyultak, a feje összébbzsugorodott, elkeskenyült, a két keze uszonnyá változott, már nem is tudta tartani a nagy buzogányt, ekkor a két lába közé szorította: a buzogány odanőtt a testéhez, aztán összenőtt a két lába is, és a buzogánnyal együtt hatalmas farokuszony lett belőle.
Az ember tehát hallá változott, hatalmas angolnává, amely örökké reszketett és reszketett a saját hidegétől. Végül ugyanis már olyan hideg volt, hogy még maga a pirahiba is rettegett tőle, s kitért az útjából. Így aztán az angolna mindig egyedül volt, nem maradt meg mellette egyetlen hal sem: s mert nem volt kivel játszadozzon, lubickoljon, örökösen a folyam jeges és sötét mélyét járta magányosan.
Hajdani emberrokonai közben elhatározták, hogy elmennek halászni. A folyó közepére mentek, hogy ott vessék ki hálóikat. Egyszerre csak közibük rontott a hatalmas angolna, és hatalmas, buzogányos farokuszonyával leütötte az egyik halászt, s az élettelenül zuhant a vízbe.
- Az angolna az életünkre tör! - kiáltoztak valamennyien, és rémülten menekültek. Aztán így szólt az egyikük:
- Ez az angolna talán nem más, mint az ember, akit vízbe löktünk. Talán bosszút esküdött ellenünk, s pusztít bennünket, ahol ér!
- Mindegy, hogy a hajdani rokonunk vagy egy idegen angolna - mondta a legidősebb halász. - Itt többé nem fürödhetünk, nem is halászhatunk. Hagyjuk el kunyhóinkat, költözzünk el más vidékre!
Úgy is tettek.
Az angolna pedig ezentúl is a folyó legmélyebb, legsötétebb, leghidegebb vizeit kereste, és keresi még ma is. Teste lágy és hajlékony maradt, s manapság is szüntelenül reszket: ha meg valaki a közelébe merészkedik, rögtön lesújt rá a farokuszonyába belenőtt buzogánnyal. Mert ő is meg minden utódja magányosan járja a vizeket, s az életére tör annak, aki a magányát zavarni merészeli.
A TENGERI HOLLÓ
Egyszer egy kis veréb magányosan búslakodott a fészkén, sírdogált, mert várta, de hiába várta a párját, az csak nem tért haza. Odaszállt hozzá egy holló, és megkérdezte:
- Miért sírsz, veréb?
- Siratom a páromat, elszállt, és nem tért haza. Nagyon szerettem őt, mindig pompás kukacokkal etetett engem.
- Ne búslakodj tovább, inkább gyere hozzám feleségül. Nézd, milyen szép nagy csőröm, milyen hosszú szakállam van, és nézd, milyen előkelően tudom forgatni a fejemet! És látod, milyen széles a szárnyam? Ha feleségül jössz hozzám, a szárnyam alatt alhatsz, s finom falatokkal etetlek.
- Nem leszek a feleséged. Nem tetszik nekem a nagy csőröd, a hosszú szakállad, sem ahogy a fejedet forgatod! Nem akarok a szárnyad alatt aludni, nem akarok tőled finom falatokat!
A holló elszállt, megkereste a vadludakat. Úgy érezte, nem lesz nyugta, míg feleségre nem talál. De a vadludak megriadtak és szétröppentek, mikor meglátták a hollót; mire odaért, már csak két vadliba tollászkodott a parton. Így szólt a holló a vadludakhoz:
- Feleségül kértem egy ostoba verebet, de az nemet mondott. Szívesen feleségül vennélek benneteket!
- Rosszkor jöttél, holló - mondták a vadlibák. - Éppen most indulunk nagy útra, átkelünk a tengeren.
- Veletek megyek - örvendezett a holló.
- Ugyan hogy jöhetnél velünk? A tengeren most nem úszik jéghegy, hol pihennél hát meg útközben? Te nem tudsz leszállni és a víz tükrén lebegni, ahogyan mi pihenünk útközben!
- Akkor is veletek tartok! Majd a levegőben pihenek!
Nyomban feleségül vette a két vadlibát, s mikor azok felröppentek, elszállt velük a holló is. Hármasban röpültek egy ideig, de aztán a holló fáradt lett, nagyon fáradt.
- Gyorsan, gyorsan! - kiáltozott rémülten. - Csináljatok valamit, hogy leszállhassak, megpihenhessek! Álljatok egymás mellé, símuljatok egymáshoz a vízen!
A két vadliba feleség úgy tett, ahogy a holló mondta. Egymáshoz símultak a tenger tükrén, a holló meg rájuk telepedett s elaludt.
Közben a vadliba feleségek meglátták, hogy társaik egyre messzebb és messzebb szállnak fönt a magasban. Lerázták hátukról az alvó hollót, s ők is felröppentek, mentek a társaik után.
- Jaj nekem! - rikoltozott a holló. De többet aztán nem szólt, nem szólhatott, mert elmerült, a tengerbe fulladt. Ennek a hollónak a szelleméből lett az első tengeri holló, mely már a víz színén is meg tudott pihenni, ha hosszú útjában kifáradt.
HOGYAN KELETKEZETT A NYÉRC?
Réges-régen, még az idők kezdetén, élt egy indián asszony az északnyugati partvidéken. Sokan kérték feleségül, de egy legény sem kellett neki, csak arra vágyott, hogy a Nap felesége legyen. Elhagyta hát a törzsét, és elindult, hogy megkeresse a Napot. Hosszú vándorlás után elérkezett a Nap házához, és valóban a Nap felesége lett. Később gyermeke született: a gyermek nagyon gyorsan nőtt, születése után már második nap járni és beszélni tudott.
Ez a gyermek egy idő múlva így szólt anyjához:
- Szeretném látni a földi nagyszüleimet, szeretném látni a te anyádat és apádat.
Sírni kezdett a gyermek, ettől pedig az asszonynak is honvágya támadt.
Mikor a Nap látta, hogy felesége milyen szomorú, és a fia is szeretné látni a földi nagyszülőket, azt mondotta:
- Lemehettek a földre meglátogatni az embereket. Ereszkedjetek le a szempillámon.
A szempillái ugyanis a napsugarak voltak, amelyek lenyúltak egészen az asszony otthonáig, ahol a földi rokonok éltek.
A kisfiú elégedetten élt, a falubeli gyerekekkel játszott. Rossz gyerekek azonban gúnyolni kezdték, és azt mondták:
- Te csak egy jöttment fattyú vagy, nem is ismered az apádat.
Akkor a gyermek elbúsult, anyjától íjat és nyilat kért. Megkérdezte édesanyja, hogy mire jó ez. A kisfiú a nyílvesszőket az ég felé irányította. Az első nyíl az eget érte, és a levegőbe fúródott, a második nyíl az elsőhöz csatlakozott, és így ment egészen addig, amíg a nyílvesszőkből hosszú lánc keletkezett, amely az égtől addig a helyig ért, ahol a fiú állt. Akkor fölkúszott a láncon, s megtalálta a Nap házát. Elpanaszolta Nap-apjának, hogy a földi fiúk gúnyolták, és arra kérte, hadd hordozhassa egyszer ő a Napot.
De édesapja azt felelte:
- Nem teheted ezt, fiam. Kora reggel és estefelé kis fáklyákat hordok, de délben nagy fáklyákat viszek. Fiatal vagy, és nem bírod el a nagy fáklyát.
A kisfiú azonban nem hagyta nyugton apját. Akkor a Nap odaadta a fáklyákat fia kezébe, és figyelmeztette, hogy nagyon gondosan kövesse az utasításokat, amelyeket tőle kapott.
Másnap korán reggel elindult a gyermek a Nap útján, és vitte magával a fáklyákat. Azonban hamarosan türelmetlen lett, és egyszerre gyújtotta meg az összes napfáklyát.
Hirtelen nagyon meleg lett; a fák égni kezdtek, a madarak a vízbe ugrottak, hogy megmeneküljenek, a víz azonban felforrt. Az anyja, aki észrevette a veszélyt, betakarta embertársait takarójával, és így megmentette őket.
Az állatok a kövek alá bújtak: a hermelin egy lyukba bújt, csakhogy ez nem volt elég nagy, úgyhogy farkának a hegye kimaradt a lyukból. Ezt megégette a Nap, és attól az időtől kezdve a hermelin farka fekete.
A hegyi kecske jól elbújt egy barlangban, így az ő szőre fehér maradt. Azokat az állatokat, amelyek nem bújtak el gondosan, megperzselte a Nap, és azóta feketék; de az alsó részükön, ahol nem érte őket a Nap, fehér maradt a szőrük.
Amikor a Nap látta, hogy mi történt, így korholta a fiát:
- Miért tetted ezt? Azt gondoltad talán, hogy jobb lesz az élet, ha nincs több ember a földön?
Annyira haragudott a Nap, hogy ledobta az égből a fiát, és azt mondta:
- Ezentúl nyérc lesz a neved, és büntetésből sok ember fog vadászni rád.
A SZÖCSKE
A szöcskeember olyan faluban élt, amelynek lakói lazacokat fogtak, és azokat télire megszárították. Azt mondták a szöcskeembernek:
- Gyere, segíts te is nekünk. Itt a nyár, sokat kell dolgoznunk, hogy legyen elég, ennivalónk télire.
A szöcskeember így felelt:
- Nem szeretek dolgozni, hanem játszani, Ugrálni, zajongani szeretek. Nem szeretem a lazacot, füvet szeretek enni, és fű van éppen elég körös-körül.
Eljött aztán a tél, és a füvet mély hó fedte. Fázott és éhezett a szöcskeember. Éhségében kérte az indiánokat, adjanak neki szárított lazacot. Az indiánok azonban haragudtak rá, s azt mondták, menjen, játszadozzon most is, és egyék füvet.
- Ezentúl szöcske leszel. Lusta voltál a munkához, nem segítettél lazacot fogni, egyél hát ezentúl füvet, és amíg mások szorgoskodnak, a te időd azzal telik, hogy ide-oda ugrálsz és zajongsz.
