Volt olyan idő, igaz, réges-régen, amikor még semmi fény a földön nem világított, és az emberek kénytelen-kelletlen sötétben járkáltak és dolgoztak. Élt ez időben egy Naszsakiyetl nevű férfi a feleségével meg a felesége húgával, akit Kitsuginszinak hívtak.
Mérhetetlenül gonosz egy férfi volt ez a Naszsakiyetl, olyan féltékeny volt az asszonyára, hogy amikor elment hazulról, bezárta egy ládába, Kitsuginszit pedig azzal tette boldogtalanná, hogy egymás után felserdülő fiait sorra megölte.
Szegény Kitsuginszi mit se tehetett ellene, mély gyászban kesergett fiai pusztulásán. Így ült ott egyszer is egy kiugró sziklaszirten a tengerparton, gyászolva, sírva, mikor egy nagy csapat delfin úszott el alatta, egy közülük kivált a csapatból, és szóba ereszkedett vele. Amikor megtudta, mi bántja az asszonyt, azt a tanácsot adta neki, hogy lépjen be a vízbe, emeljen fel a mélyből egy apró követ, nyelje le, és igyon rá tengervizet.
Kitsuginszi megfogadta a delfin tanácsát. Gyásza és bánata nem múlt el, de ismét született egy fia, akit ő ugyan közönséges halandónak tartott, de aki nem volt más, mint Yetl, a holló.
Kitsuginszi már néhány napos korában íjat és nyilakat készített neki, és tanítgatni kezdte a használatára. Ennek meg is lett az eredménye, mert Yetl egészen fiatalon nagyon ügyes vadász lett. Egyetlen elröppenő madarat el nem hibázott. Csak kolibrit oly sokat ejtett el, hogy Kitsuginszi egész testét befedő felsőruhát készíthetett magának a tollaikból.
Elejtette Yetl Kuzqatulit, az égi madarat is. Bőrét lenyúzta, magára vette, s azóta már repülni is megtanult az égi madár bőrében.
Sikerült neki egy hatalmas kacsát is eltalálnia nyilával, bőrébe anyját öltöztette, s így Kitsuginszi az elmerülés veszélye nélkül úszhatott a tenger hullámain.
Mikor Yetl felnőtt és megerősödött, elhatározta, hogy bosszút áll a gonosz Naszsakiyetlen, bátyjai gyilkosán. Minden erejük végső megfeszítésével, minden varázsló képességüket harcba vetve küzdöttek, de egyik sem tudott a másik fölé kerekedni.
Naszsakiyetl végül megnyitotta az ég csatornáit, minden átnedvesedett, a vizek felduzzadtak és kiöntöttek, az embereket éhhalál fenyegette.
Az egyre emelkedő ár elől Yetl a nyolclépcsőjű hegyek magasára vezette föl az embereket, egyre följebb és följebb, de hiába! Végül Kitsuginszi magára öltötte a kacsa bőrét, Yetl pedig Kuzqatulinak, az égi madárnak bőrébe öltözködött. A kacsa úszott a víz színén, az égi madár pedig fölszárnyalt a mennyboltozat legmagasán úszó felhők fölé.
Így menekültek meg az áradó vizekből.
A Nap és Hold elrablása
A nappali világosságot és a Napot egy nagy hatalmú főnök őrizte ládájába bezárva. Tudta, hogy egy szép napon jön majd Yetl, a holló, fenyőfatű képét öltve magára, hogy megrabolja őt, ezért minden száraz gallyat-ágat, ami a lakása közelébe került, azon nyomban elégetett.
A holló ki akarta szabadítani a nappali világosságot.
Hosszú-hosszú napokon át csak repült, repült, hogy végre rátaláljon a nagy hatalmú főnök lakhelyére. Mikor végre rábukkant, leült egy kis tavacska partján, törni kezdte a fejét, hogyan is állítson be a főnökhöz, mert nem akarta leleplezni magát.
Amint ott ül és töprenkedik, látja ám, hogy a főnök lánya jön vízért a tavacskához. Yetl azon nyomban fenyőfatűvé változott, és beleesett a tóba.
A lány látta, hogy a víz tele van fenyőfatűkkel, óvatosan félrekavarta őket, mielőtt vizet merített. Egy tű azonban minden igyekezete és elővigyázata ellenére belekerült a vödrébe. Ki akarta halászni a kezével, de nem sikerült. Nagyon bosszús lett, és megitta a vizet a belekerült fenyőfatűvel együtt. Persze, ez a tű ki lehetett volna más, mint Yetl!
Telt-múlt az idő, és a törzsfőnök lányának kisfia született, és ez a kisfiú is Yetl volt. A fiúcska nőtt, növekedett, nagyon szemrevaló és kedves teremtés lehetett, mert módfelett belelopta magát nagyapja, a nagy hatalmú főnök szívébe. Annyira, hogy semmit sem tudott megtagadni tőle.
Egy szép napon a kisfiú sírni, toporzékolni kezdett, és nem lehetett semmivel megnyugtatni. Így kiáltozott:
- A ládát akarom! Azt a ládát ott fönt! A ládát akarom!
Ez volt az a láda, amelyben a főnök a nappali világosságot, a Napot és a Holdat tartotta bezárva. Határozottan megtagadta unokája kérését.
A fiúcska még elkeseredettebben üvöltözött, toporzékolt, egészen belekékült, annyira, hogy már-már félholt volt a sírástól. Vele együtt sírt az anyja is. A nagyapja megijedt, talán még bele is pusztulhat a kicsi a sírásba, levette hát végül a ládát, és megengedte neki, hogy belepillantson.
Látta Yetl a nappali világosságot.
A főnök azonban újra bezárta a ládát, és ismét elhelyezte odafönt, régi, megszokott helyén.
A fiú ismét azonnal ordítani, sírni kezdett. Az öreg újra leemelte a ládát, megengedte, hogy a kisfiú egy szűk résen át belepillantson. De ez ennyivel nem elégedett meg.
- Nem, nem! - kiáltozta. - Jobban nyisd ki! - És nem is nyugodott addig, míg az öreg egészen ki nem nyitotta a ládát.
Mielőtt azonban a főnök teljesen kinyitotta volna a ládát, minden rést, repedést, lyukat betömött a házon, különösen a füstnyílást. Ekkor aztán odaadta a fiúnak a ládát, hadd játsszon vele. A fiúcskának azonban ez sem volt elég. Dobálta a ládát, mint valami labdát, de egyszerre csak azt kezdte követelni, nyissák meg újra a füstnyílást. A főnök eleinte ellenkezett, végül azonban a nagy sírás-rívásra egy kis rést nyitott a nyíláson.
- Nem, nem! - kiáltozta a gyerek. - Jobban! Jobban nyisd ki!
És az öreg végül is egészen kinyitotta a nyílást.
Ez kellett Yetlnek!
A kisfiú azon nyomban hollóvá változott, szárnya alá rejtette a ládát, és huss! - már repült is kifelé a füstnyíláson át.
Egyenesen a sötétben halászó emberekhez repült, és így szólt:
- Ó, adjatok egy kis halat!
Az emberek azonban kinevették és kigúnyolták.
Erre még egyszer szólt hozzájuk:
- Ó, könyörüljetek rajtam! Adjatok egy kevéske halat, és én nektek adom a nappali világosságot.
Az emberek csak nevették, és azt mondták;
- Hogyan adhatnál te nappali világosságot, holló? Hiszen ismerünk, te csaló, te hazug holló!
Még egyszer halat kért tőlük, de mivel újra elutasították, kicsit felemelte az egyik szárnyát, hogy a Hold fénye kicsit előbújhasson.
Erre már hinni kezdtek neki az emberek, adtak neki heringet, amely akkor még szálkátlan volt. A holló azonban megharagudott, hogy nem hittek neki, ezért teletűzködte a halakat fenyőtűkkel. Azóta szálkás a hering is.
Ekkor aztán az égre ültette a Napot, és nappali világosság lett. A Holdat kétfelé szelte, az egyik felét az égre helyeztette, és úgy rendelte, hogy nőjön és fogyjon váltakozva. A másik felét apró darabokra törte, ebből alkotta meg a csillagokat.
Mikor azonban nappal lett, és az emberek megpillantották egymást, szanaszét futottak. Némelyekből halak, másokból medvék és farkasok, ismét másokból madarak lettek.
Így keletkezett a sokféle állatfajta.
A négy folyam eredete
Miután a nagy áradat vizei levonultak a földről, nem volt semmi innivaló sehol.
A holló elindult vizet keresni, és hallott egy Ganuk nevű férfiról, aki nem volt más, mint a viharmadár. Ennek a Ganuknak soha ki nem meríthető forrás volt a birtokában.
A holló nagyon vágyott már a víz után, de nem tudott hozzáférkőzni, mert Ganuk mindig a forrás mellett aludt, és szilárd tetőt épített föléje, hogy senki más hozzá ne férhessen. A holló beállított hozzá, és így szólt:
- Kedves sógor, éppen erre jártam, mondom, megnézem, hogy vagy.
Ganuk erre beszélni kezdett, mindenfélét összevissza fecsegett-locsogott, hogy elterelje Yetl figyelmét a forrásról. A holló pedig úgy igyekezett fordítani a beszéd irányát, hogy kimehessen és jól körülnézhessen.
Estefelé így szólt a holló:
- Azt hiszem, nálad alszom, sógor.
Lefeküdtek aludni.
Reggelfelé Yetl fölébredt, és látja, hogy Ganuk még az igazak álmát alussza. Óvatosan fölkelt és kisurrant, behozott egy kis sarat, és bekente vele Ganuk fekvőhelyét.
Mikor aztán felkelt a Nap, hangosan így kiáltott:
- Ébredj, sógor! Sáros lett a fekvőhelyed!
Ganuk fölriadt, fölkelt, kiment, kivitte magával a takaróját is, hogy rendbe tegye. A holló pedig nagy sietve rávetette magát a forrásra, levette a tetőt, és inni kezdett. Már jól teleitta magát, amikor Ganuk visszatért.
- Ga! Ga! - üvöltéssel hirtelen a magasba csapott a holló, és huss! - a füstölőnyíláson át kiröppent a szabadba.
Azazhogy kiröppent volna, de Ganuk a füstnyílás szelleméhez folyamodott, hogy fogja meg a hollót. Úgy is történt. Yetl beleakadt a nyílásba, Ganuk pedig szurokfenyőt dobott a tűzre, hogy sűrű füst támadjon.
A holló eladdig hófehér volt, a sűrű füst festette olyan sötétre, amilyen manapság is.
A vizet azonban nem hagyta. Mikor a füstnyílás szelleme végre szabadon engedte, elröpült a legközelebbi hegycsúcsra, körberepülte, nekidörgölőzött, hogy amennyire csak lehet, megszabaduljon a rárakódott koromtól.
Innen aztán a völgy irányába repült tovább lefelé, néhány csöpp víz kihullott a csőréből, ezekből lett a négy nagy folyam: a Stikine, Taku, Chilkat és az Alseck és mind a többi folyó. Az apróbb cseppekből lettek a kis pisztrángos patakocskák, a források és erek.
A dagály és apály szabályozása
A holló a sziklás partokra ért, hát látja ám, hogy hirtelen kinyílik egy ajtó. Gyorsan elrejtőzködött egy kiugró szikla mögé, mert tudta, hogy a vénasszony lakik itt, aki uralkodik dagály és apály fölött.
Messze kint a vízben hínár nőtt. A holló szárnyra kapott és odarepült, a hínárba kapaszkodva lemászott a tengerfenékre, ahol néhány tengeri sünt talált. Összeszedte a sünöket, kimászott velük a partra, kezdte őket eszegetni, közben nagy hangosan csámcsogott.
Erre felfigyelt a sziklapart mélyén a vénasszony, és tréfálkozni kezdett vele:
- Melyik apálynál szedted a sünöket?
A holló úgy tett, mintha nem is hallotta volna, de magához intette a vidranyestet, aki éppen arra járt, anélkül, hogy a csámcsogást abbahagyta volna.
Mikor a vénasszony megismételte a kérdést, rákiabált:
- Mi közöd hozzá! Maradj csendben, mert megszurkálom a hátsó feledet!
De a vénasszony nem ijedt meg a fenyegetéstől, tovább gúnyolódott, úgyhogy a holló végül is nagy dühösen fogta a kést, amellyel a sünöket felnyitogatta, és felhasította a sziklát, amelynek mélyéről a vénasszony hangja hallatszott. Egyetlen ugrással odalent termett, földre teremtette a vénasszonyt, és szurkálni kezdte a sünök tüskéivel.
- Elég, holló! Elég! - üvöltötte a vénasszony. - Inkább visszarendelem a dagályt.
A holló erre így szólt szolgájához, a vidranyesthez:
- Szaladj csak, és nézd meg, mennyire vonult vissza a víz!
A nyest hamarosan visszatért és jelentette:
- Csak most kezd apadni!
Mikor másodszor tért vissza, azt jelentette:
- Tovább apad!
Harmadszor:
- Egészen leapadt, messze visszahúzódott. Minden, ami a partok közelében a vízben volt, hozzáférhető!
Erre azt kérdezte a holló a vénasszonytól:
- Hajlandó vagy ezentúl hónapról hónapra, évről évre a dagályt és az apályt szabályosan váltakoztatni?
A vénasszony ígéretet tett.
Csak azért váltakozik ma is dagály és apály olyan szabályosan, mert a holló azokban a régi időkben, amikor a világot rendbe szedte, alaposan megszurkálta a vénasszonyt.
Mikor pedig az apály teljesen beállt, a holló kiment a partra a vidranyesttel, és így szólt hozzá:
- Mostantól fogva a tengeri sün legyen a táplálékod.
A tűz megszerzése
Látta egyszer a holló, hogy valami különös dolog úszik a vízen. Sodorta, dobálta a hullám nem messze a parttól, mégsem sodródott kijjebb semmivel.
Összegyűjtötte hát a holló maga köré a legkülönbözőbb madárnemzetségeket, és tanácskozott velük.
Estefelé, sok tanácskozás után úgy döntött, hogy az a különös valami nem lehet más, csak a tűz.
Megparancsolta a héjának, akinek akkoriban még igen hosszú csőre volt, hogy nyomban repüljön oda, ne késlekedjen és ne habozzon, hanem nagy bátran csapjon le, és amennyit csak meg tud szerezni a tűzből, hozza el mind hiánytalanul.
A héja oda is ért arra a helyre, ahol a tűz úszott a vízen, meg is ragadott belőle valamennyit, és szélsebesen repülni kezdett visszafelé. De hiába! Akármilyen gyorsan repült is, közben leégett a fele csőre, azért olyan rövid ma is.
A holló pedig fogta a vörös cédrusfát meg a parti kavicsot, és elrejtette bennük a tüzet.
Ezért van aztán, hogy a tűz mind a mai napig az egész világon mindenhol fellelhető.
A halak háza
A holló egyszer egy Gunah nevű széles folyam mentén járt. Látja ám, hogy a víz hátán egy ház úszik lefelé a tengerbe. Ebben a házban éltek a lazacok. Abban az időben ugyanis még minden lazac együtt élt. A házat úgy hívták, hogy a "Bőség háza".
A parton egy másik ház állt, ebben egy férfi lakott. Volt ennek a férfinak egy vándorbotja, mely be volt borítva a tintahal szívókorongjaival. A holló most odament ehhez a férfihoz, és mindenáron kölcsön akarta kapni a botot. Ez azonban csak fenyegetések révén sikerült neki, de végül mégiscsak a kezében volt a bot.
Szaladt a vízpartra, a botot hegyével az úszó ház felé fordította úgy, hogy a másik végét a partra fektette. A bot erre nagy sebesen nőni kezdett, egyre hosszabb és hosszabb lett, míg végül a szívókorongok elérték a házat, és rátapadtak. Megragadta erre a holló a bot másik végét, és húzni kezdte a házat a part felé, de hiába! Erre rákiáltott a kövekre:
- He! Mozduljatok már! Segítsetek!
A kövek mozgolódni kezdtek, de nem hagyták el a helyüket. Így szólt erre a feldühödött holló:
- Na, hát akkor ezentúl heverjetek örökre mozdulatlanul a földön!
Ekkor a parti fákhoz lépett, rázni kezdte őket, hogy jöjjenek segíteni. De a rázással csak annyit ért el, hogy levelek hullottak alá a fákról. Mihelyt a levelek földet értek, azonnal emberekké változtak, és mivel így az emberek levelekből lettek, azóta is mindig hervadó levelek módjára kell meghalniuk.
A levelekből lett emberek segítségével aztán sikerült a hollónak partra vontatni a vízben úszó házat. Mikor a ház a partnak ütődött, beleugrott a holló, talált is benne mindenféle fajta lazacot meg egyéb halat. Megparancsolta nekik, hogy ússzanak fel a folyókban, melyeket ő teremtett, mégpedig úgy, hogy egy-egy folyót egy-egy halfajta népesítsen be.
A viharmadár ködsapkája
A holló kenujával járta a vizeket. Csatlakozott hozzá a viharmadár, s hosszan-hosszan eveztek egymás mellett.
- Te vagy az, sógor? - szólalt meg végre a holló. - Honnan jössz?
- Odatúlról - felelte kurtán a viharmadár.
A holló erre faggatni kezdte a világ dolgairól, s azt kérdezte:
- Mikor születtél? Mennyi ideje már, hogy élsz?
- Amióta a hold feljött az alvilágból - felelte a viharmadár.
- Csak? Hiszen az csupán néhány pillanattal ezelőtt történt! - mondta a holló.
A viharmadár megdühösödött, és azt kérdezte:
- Hát te mikor születtél?
- Mielőtt bármit is tudtak volna a világról - felelte a holló.
- De hiszen az is csak egy kicsivel ezelőtt volt - válaszolta a viharmadár.
Így vitatkoztak, feleseltek egymással még egy ideig, míg végül mindketten éktelen haragra lobbantak. Ekkor a viharmadár hirtelen ellökte a magáétól a holló kenuját, föltette a ködsapkáját, úgyhogy körös-körül mindent sűrű köd lepett el, és a holló nem tudta, hol van. Végül kétségbeesve így kiáltott:
- Ó, kedves viharmadár sógor! Elismerem, hogy te vagy az idősebb. Régibb idő óta élsz, mint én!
A viharmadár azonban ettől meg nem békült, hanem vizet szívott föl a tengerből, és szétpermetezte a levegőbe, úgyhogy a ködön át még finom, sűrűn szitáló eső is esett.
- Ui! Ui! Ui! - kiáltozott a holló, mert egy cseppet sem volt kedvére való a dolog.
Így tartott ez jó ideig, míg a viharmadár végre csak elunta, levette a ködsapkáját. Látja ám, hogy a holló közvetlenül mellette van, tanácstalanul körbe-körbe evez a kenujával.
Mikor a holló is megpillantotta a viharmadarat, így szólt hozzá:
- Bizony, sógor, jobban tennéd, ha széles e világot boldogítanád a sapkáddal!
A viharmadár úgy is tett.
Azóta tudjuk, hogy szép idő ígérkezik, ha köd száll föl az erdei tisztásról, s aztán később újra leereszkedik.
A leszakított orr
A holló arra járt, ahol sok-sok félszegúszót fogtak. A halászok szívesen fogadták, és pompásan megvendégelték, ő azonban ennek ellenére megtréfálta őket.
Mikor kimentek a vízre, és horgaikat a mélybe bocsátották, a holló lemerült a víz alá, és sorra leette horgaikról a csaléteknek szánt tintahalakat. Eleinte csak óvatosan tépkedte a horgokról a húst, de aztán nekibátorodott, és benyelte egyszerre az egészet. De meg is járta hamarosan, mert az egyik horog beleakadt az orrába, és hiába szegült ellen minden erejéből, kihúzták. Még ekkor is akaratoskodott, a csónak oldalának feszítette a lábát. A halászok összefogtak, iszonyú erővel rántották meg a zsinórt, úgyhogy letépték a holló orrát.
A holló partra úszott, szerzett egy darabka faháncsot, befedte tollal, és azt illesztette a fejéhez orr helyett.
Ezután átváltozott öreg férfivá, és visszatért a faluba. Már az első házba behívták, étellel kínálták, és az egyik halász így szólt: - Képzeld, öreg, ma egy orrot fogtunk!
- Hol van? - kérdezte a holló.
- Odaát, a főnök házában.
A holló odament orrot nézni. A főnök házánál is megvendégelték.
- Ó - szólt közben a holló -, hallottam, hogy egy orrot fogtatok, mutassátok csak!
Figyelmesen megszemlélte, aztán így folytatta:
- Meg ne tartsátok, mert még nagy veszedelmet talál hozni rátok, könnyen lehet, hogy véres harcokba keveredtek miatta.
A halászok erre nagyon megijedtek, és önszántukból nekiadták az orrot.
A cethal gyomrában
Egyszer a holló elnyelette magát egy cethallal. A hal gyomrában aztán kényelmesen berendezkedett, még egy kis tüzet is gyújtott magának.
A cethal csak arra kérte, legyen rá tekintettel, és vigyázzon, nehogy a szívét megsértse. A holló azonban nem tudott ellenállni a kísértésnek, és belecsípett a szívébe.
- Au! - üvöltötte a cethal, mert nagyon fájt neki.
Még egyszer arra kérte a hollót, hogy hozzá ne érjen a szívéhez. A holló bocsánatot kért, és azt mondta, hogy csak egészen véletlenül csípett bele az előbb.
Hamarosan azonban újra belecsípett, sőt ez alkalommal már amúgy istenesen bevágta a csőrét a cethal szívébe, és tépdesni is kezdte.
A cethal kimúlt.
Most aztán nem tudta a holló, hogyan szabadul ki a cethal gyomrából, mert a halott állat szája szorosan össze volt zárva.
- Ó, bárcsak a partra sodornák a cethalat a hullámok! - kiáltotta, és már hallotta is a megtörő hullámok moraját, már érezte is, hogy a cethal teste hogyan hánykolódik a parti sziklákon.
Megörült erre módfelett.
Volt a közelben egy falu, gyerekek játszottak éppen íjjal és nyíllal a tengerparton. Ezek észrevették a cethalat, gyorsan megvitték a hírt a faluba, már jöttek is az emberek, hogy kifejtsék a cetzsírt.
Miközben ezzel foglalatoskodtak, hallják ám, hogy valaki kiabál meg énekel a cet gyomrában, de el nem gondolhatták, mi lehet a dolog nyitja, s eszükbe sem jutott, mit kellene tenniük.
- Ó, vágjátok már föl végre a cethal gyomrát! - kiáltotta a holló, és már teljesült is a kívánsága. Az egyik férfi hatalmas metszést tett a cethal gyomrán.
Abban a pillanatban éles "Kolá! Kolá! Kolá!" kiáltással kirepült belőle a holló.
Egyenest az erdőbe röpült, mohával letörölgette, megszárogatta magát, aztán zuzmót szedett a fák kérgéről, gyantával a fejére meg az arcára ragasztotta. Olyan volt, mintha ősz lenne a haja. Botot fogott a kezébe, és csoszogó, nehézkes járással megindult a falu felé.
A falu lakói azt hitték, valami ősöreg ember. Ő pedig belépett az egyik házba, leült a tűzhöz, a ház lakói enni adtak neki.
Közben hallotta, hogy az emberek arról beszélgetnek: a tenger hullámai egy döglött cethalat vetettek partra, és - ki hallott még ilyet! - a gyomrából egy holló repült ki. Erre aztán megszólalt:
- Rossz jel, emberek. Legyetek elővigyázatosak, mert hamarosan eljönnek ellenségeitek, és mindannyiotokat megölnek. A legjobb volna, ha azonnal nekilátnátok az előkészületeknek, és összeszednétek minden ingó holmitokat, csónakba szállnátok, itthagyva azt az átkozott cethalat. Csak így menthetitek meg életeteket!
Úgy is lett. A falu lakói megfogadták a tanácsát. Ő maga is csónakba szállt az egyik családdal. Ez a csónak azonban nagyon rozoga volt, a fenekén hatalmas lyuk tátongott, amely csak úgy-ahogy hevenyészve, mohacsomóval volt bedugaszolva.
Mikor már messze kint jártak a nyílt vízen, a holló kiráncigálta a mohadugót, a csónak pillanatok alatt elsüllyedt, a benne ülők mind a vízbe estek.
A holló ezután visszaröpült a faluba, felfalta a cethalat s minden egyéb élelmiszert, amit a falu lakói már nem tudtak csónakjaikon magukkal vinni.
