A KOPASZ NYAKÚ ÖLYV KALANDJAI

Hol volt, hol nem, a régi időkben egyszer az ölyv és a varjú együtt indultak útnak, találkoztak a rókával, az is csatlakozott hozzájuk. Mentek, mentek, még mindig csak mentek, addig-addig, hogy nagyon megéheztek. Éppen egy kiszáradt fához értek. - Róka koma - szólt az ölyv -, azt hiszem, te elő tudnál teremteni valami ehetőt ebből a kiszáradt fából. A róka fölmászott, s már el is tűnt a fa odvában. Ekkor az ölyv kezdte törmelékkel betömni az odú nyílását. - Ölyv testvér - kiáltotta a róka -, mit csinálsz? Kezd nagyon sötét lenni idebent. - Ó, csak lépcsőt csinálok neked - felelte az ölyv. De odabent egyre sötétebb lett, a róka már semmit sem látott, jött hát lefelé a lyukhoz. Az ölyv elröppent. Másnap aztán visszajött. Kedd, szerda, csütörtök, három napja csak repülök - énekelte a betömött odúnál. Kedd, szerda, csütörtök, három napja éhen döglök - felelt vissza a róka az odúból. Erre az ölyv így szólt magában: - Még nem jött el az ideje - s azzal ismét elröppent. Három napig távol volt, aztán visszatért. Péntek, szombat, vasárnap, itt az ölyv is leszállhat - kántálta a kiszáradt fánál. A róka most már alig hallhatóan válaszolt: Péntek, szombat, vasárnap, szabadíts ki, nem látlak - Ó, most már hamarosan vége - mondta az ölyv magában -, ha legközelebb visszajövök, belevájhatom a karmaimat. Így hát három napra ismét elröppent, s mikor legközelebb visszatért, így szólt: Hétfő, kedd, szerda, róka, felelj, felelj, na! A róka azonban már nem felelt. - Ó, most már megvan! Már nem is felel, most már megvan! - mondta magában az ölyv, s azzal eltávolította a törmeléket a nyílásból, és bedugta a fejét. A róka csak erre várt, megragadta a nyakát, és húzni kezdte vadul befelé, annyira, hogy mind lekopasztotta róla a tollat. Azóta kopasz az ölyv nyaka mind a mai napig. Az ölyv meglátogatta barátját, a sirályt. A sirály megmutogatta neki a környéket, az ölyv szerette volna látni, hogy él a sirály. - Tudod - mondta a sirály -, mi itt, mint afféle rakoncátlan kölykök, folyton csak sürgünk-forgunk, rohangálunk. Persze a sirály valóban sokat buzgólkodik, hogy életét fenntartsa, az ölyv meg csak várja, hogy valaki meghaljon. - Mi várjuk a megszabadulást! - mondta az ölyv, azt akarta mondani, hogy a halált. A legelső kedvező esemény az volt, hogy megdöglött egy tehén. - Ez remek eledel - mondta az ölyv, és azonnal odarepült, de mivel az eset nemrég történt, a tehén szagát még nem találta megfelelőnek. Elment hát, és várt, de mikor visszatért, látta, hogy az emberek eltemették a tehenet. - Lemegyek a napsütéses délre - mondta erre az ölyv -, ahol nem temetik el a holtakat. Ezért ment hát az ölyv délre, ott szeret élni, ahol lustálkodhat. Nem szereti a munkát. Hasonlít azokra az emberekre, akik nem sürögnek-forognak, buzgólkodnak, hanem félnek a munkától, és ott szeretnek élni, ahol lustálkodva is eltengethetik az életüket. - Miért nem építesz házat? - szólt az ölyvhöz a daru. - Mire jó az? - kérdezte az ölyv. - Nem érzed, milyen kellemes ez a hűvös szél? Az ölyv az árnyékban ült, széttárta a szárnyait, hogy átjárhassa a levegő. Így lustálkodott egész nap. Másnap kora reggel vihar kerekedett. Dörgött és villámlott. Megnyíltak az ég csatornái. Az ölyv átnedvesedett. - A legközelebbi derült napon házat építek magamnak - bizonygatta. Másnap ragyogó napsütésre ébredt. Kellemes, hűvös szél fújdogált. - Ugyan, mire jó az a ház? - kérdezte, és lustálkodott tovább gondtalanul. Az ölyv eleséget keresett, de nem talált semmit. Végre megpillantott egy nyulat, amely a tűző déli napon valami hűvös hely után nézett éppen. Az ölyv azonnal leereszkedett mellé. - Hogy vagy? - kérdezte a nyulat. - Köszönöm, nagyon melegem van - felelte a nyúl. - Odafönn hűvösebb van - folytatta az a beszélgetést -, nem volna kedved repülni velem egyet? - De hiszen odafent közelebb lennénk a naphoz, ott bizonyára még melegebb van - kételkedett a nyúl. Az ölyv azonban pihentnek és frissnek látszott, úgyhogy a nyúl végül ráállt a dologra. Fölmászott az ölyv hátára, és már emelkedtek is, föl-föl a magasba. Mikor az ölyv úgy gondolta, hogy a nyúl már eleget hűsölt, ereszkedni kezdett lefelé. Merész ívben bukott alá a magasból, a végén pedig ismét fölkanyarodott, úgyhogy a nyúl lehuppant a hátáról. Lecsapott rá és megette. Másnap egy mókust látott, leereszkedett mellé, megkérdezte, hogy érzi magát; mire a mókus azt felelte, hogy nagyon melege van. - Odafönn hűvösebb van - mondta az ölyv -, nem volna kedved repülni velem egyet? A mókus tudta, hogy a magas fák ágain fönt hűvösebb a levegő, így hát könnyen ráállt a dologra. Mikor az ölyv úgy gondolta, eleget hűsölt már a mókus, merész ívben alázuhant a magasból, a végén pedig ismét fölfelé kanyarodott. A mókus a földre huppant, az ölyv lecsapott rá és megette. Egy kis majom, mindezt látva, másnap, mikor az ölyv ismét körözni kezdett a vidék fölött, előbújt a lombok közül. Az ölyv leszállt mellé, és így szólt hozzá: - Jó napot, hogy vagy? - Majd megégek a tűző napon - felelte a majom. - Bár tudnám, hol hűsölhetnék egy kicsit! - Odafönn kellemesebb az idő - mondta az ölyv -, nem volna kedved repülni velem egyet? A majom rááll a dologra azonnal, s már emelkednek is, föl-föl a magasba. Mikor az ölyv úgy gondolta, eleget hűsölt már a majom a hátán, merész ívben bukni kezdett lefelé. A majom azonban rácsavarta a farkát az ölyv nyakára, és jó szorosan meghúzta. - Megfojtasz! - kiáltott az ölyv. - Akkor repülj csak egyenesen - felelte a majom -, ma nem eszel majomhúst ebédre! Majom repül az ölyv hátán, a magas ég kék határán. Az ölyv bukna, földre dobná, de a majom így szól hozzá, míg farkával a nyakát szorosan hurkolja át: - Ide hallgass, ölyv, velem repülj csak egyenesen! Fogadom, a gégédre, nem eszel meg ebédre!