A
hajdan idők lefolyásiba volt egy igen nagyon megöregedett király és királyné. Már
ezek nem messze voltak életek végétől, és semmi gyönyörűséget már nem éreztek,
mivelhogy életek napjait szüntelen azon való búsongásban töltötték, hogy nekiek
semmi gyermekek nem volna, akire a birodalmat hagyhatnák. Egyszer ezen való búsúltába
a vén királyné így gondolkodik magába: hogy nem bánná ha akármicsoda rút formájú
gyermeke lenne is, csak épen hogy maga után örököst tudna hagyni: akkor megnyúgodott
szívvel végezné élete folyását. Mikor így aggódik magába a királyné, bemegyen
hozzá egy bűbájos asszony, egy csomó virágot megszagoltat az öreg királynéval,
s ez abba a minutumba teherbe esett. Kevés idő múlva szül oztán egy kigyót fiu
helyett. Itt minden tanácsosokat és bűbájosokat behivata a király, hogy mitevő
legyen a kígyóval? Jobbnak itélték hogy meghagyják, és végére várjanak a
dolognak inkább, mint hogy megöljék. A kigyó napról napra jobban nevekedett.
Egyszer,
mikor a kigyó már valami hét esztendős volt, szüntelen egy nagy fára járt fütyölni.
A király mindenektől tudakozta hogy mi lenne annak oka, hogy az ő kigyója szüntelen
fütyölne, de még csak gyanítani se tudta senki, hanem azon bűbájos asszony, aki
a virágot a királynéval megszagoltatta, azt mondá, hogy a kigyó házasodni
akarna. Itt a királynak nagy gond támadt a fejébe, hogy hol lelnének ennek
feleséget. Egy igen vén, és leányságába maradott királyleányt adának neki feleségül,
de ezt a kigyó mindjárt a legelső éjtszaka megölte. Nem tudták hát mitevők
legyenek; hanem egy abban a városban levő szegény embernek egy szép és jó erkölcsű
leányát vevék meg szüleitől a kigyó feleségének. Ezen személyhez a kigyó a
legszelídebb és nyájasabb volt: együtt voltak egy darab ideig, soha a kigyó nem
tágított a feleségitől, hanem mindenkor vele volt. Néhány napok eltelése után észre
vette a kigyó felesége, hogy a férje éjtszakára kigyóbőrét mindég leteszi, és a
legszebb királyfi leszen belőle, milyennél szebbet még csak nem is lehet képzelni.
Ezt a kigyó felesége megmondá az öreg királynénak; ez mindjárt azon
mesterkedett, hogy miképen tudná tőle azt ellopni. Egy éjtszaka igen erősen befűttetett
egy vas kemencét, és alattomban az öreg királyné belopódzott éjtszaka a fiu
szobájába, és a feje mellől ellopta a kigyó bőrruháját. Felébredvén a kigyóbőrt
viselő királyfi, s nem találván sehol a ruháját, minthogy már az anyja megégette,
akkor így szól feleségének: Engem soha nem láttok többé, ha nem tudtál még egy
keveset hallgatni, míg az idő eltelt volna. Most maradj magadnak, és azt kivánom
hogy míg engem fel nem keresel, és én reád kezemet nem teszem, soha addig
magzatod, melyet mostan viselsz, meg ne szülhessed.
Annakutánna
elbújdosott a királyfi; ment sok országokon keresztűl mind addig, míg a tündérek
országába nem ért. Itt a tündérkirálynéval megesmerkedvén, elvette feleségűl;
az ide haza maradott felesége pedig szüntelen búsongott. A szűlés ideje is megjöve,
de minthogy megátkozta férje, nem tudta megszülni magzatját. Elhatározta tehát
magában, hogy addig soha meg nem áll, míg a férjét fel nem találja. Elindult, és
sok útazásai után eljuta a szelek királyához. Kérdezte a szelek királynéját, ha
nem tudná-e hogy merre lenne egy országát oda hagyó, és magát is bujdosásra
elszánt királyfi? Amire a szelek királynéja így szóla: A világnak nagyobb részét
egy óra alatt befutám, de sehol járásomba észre nem vettem. Innét hát vég búcsút
vett a bujdosó királyfi felesége, és utjára ment: de minekelőtte a szelek királyának
lakhelyét elhagyta volna, a szelek királynéja megajándékozta egy arany orsóval,
ezt mondván, hogy ha feltalálja párját, használja az ajándékot, ahogy tudhatja.
Innen folytatá utját a holdvilág felé, ahova eljutván, ismét kérdezte a férje
hollételét: de itten csak anyit hallott hogy sehol sem vették észre járásába.
Amint itten a jó szállásadást megköszönte, egy arany fonó rokkát kapott ajándékba.
Azután eljutott a nap kastélyához, ahol hasonlóképen kérdezte, hogy nem vett-e észre
valahol valamely vándorló királyfit? Melyre a nap így szóla: láttam bizony én, és
tudom is hogy hol van a te urad, a kigyóformát viselő királyfi. Tűndérországba
lakik ő, és már a tündérkirálynénak hitves párja. Nem sok idők lefolyása után
oda fogsz érni; hanem ime egy arany karszéket adok neked, és mikor oda fogsz érni,
ülj a király kapujába, és ott áruljad ezen eszközöket, amelyeket ajándékba kaptál;
de akarmennyi pénzzel kinálnak, ne vedd el, hanem csak azt mondjad, hogy ha
megengedi a királyné hogy az éjtszaka a királylyal legyek, úgy oda adom az
arany orsót. Másnap eljuta az utazó királyné a tündérek királynéja városába,
ahol épen a királyi udvarba lévő leányok a király és királyné fejér ruháit mosták.
Egy leánya mosás közben mindég sírt. Kérdi az utazó királyné, hogy miért sírna?
Azt feleli, hogy a királynak van ime egy kendője, ami átokkal adatott neki,
hogy azt addig soha ki ne tudhassa mosatni úgy, hogy a benne lévő vér kimenjen,
míg a maga kedvese, akit elhagyott, keze között ki nem mossa. Ezen kendő ki nem
mosásáért sokan életeket vesztették, és tudom hogy más nap engem is el fog a
királyné veszteni mivel hiába mosom, nincsen semmi haszna. Ekkor az utazó királyné
míndjárt megesmerte tulajdon kendőjét, és megbizonyosodott a felől, hogy a királya
ottan légyen. Mindjárt elvevé a királyné a leánytól a kendőt, és egy keves mosás
után egészen kiment belőle minden pecsét. Ekkor csak szemébe néztek minden
szolgálók, nem győzték csodálni hogy olyan jó mosó lenne, megköszönték szivességét
hogy annyit megmentett közűlök a haláltól. Annakutánna szegény útazó királyné
az ajándékba nyert arany orsóval a király kapujába leült, és ottan árulta. Ezt
a királynénak hírűl vitték; mire is a királyné egy szolgálót küldött ki hogy
tudakozná meg, mennyiért adná el a királynénak? Amire az így szóla, hogy ő pénzért
nem adná, hanem ha megengedi hogy egy éjtszakát a királylyal legyek, úgy általadom.
Nem örömest engedte meg a tündérkirályné, de minthogy az újság megszerzése
szerelmétől nagyon égett, még is megengedte, így gondolkodván magába, hogy majd
álomhozó port fogna a király borába estve tölteni, hogy mélyen aludjék, és
semmit se tudjon felőle a király hogy ki volt vele. Úgy is lett; beteljesítette
kivánságát az idegennek a tündérkirályné, de semmi haszna és sikere nem lett,
mivel az álomporral kevert borból bőven ivott, és még az asztalnál jókor
elaludván, elaludva vitték a hálószobájába is, hol már feküdött előbbeni felesége.
Ez egész éjjel csak azt mondá urának: Kelj fel, szivemnek szép szerelme, ereszd
kezeidet reám, hadd szüljem el aranyhajú fiadat! de minden sirása és epekedése
semmibe ment: a király fel nem ébredett. Eltelt így az éjtszaka; és mindjárt
hajnalba kiutasították a rezidenciából a szegény asszonyt. Másnap megint a rokkával
ült a király kapujába: azt ismét úgy adá által, hogy ha a királyné, a királylyal
való lételt meg fogja engedni. Megnyerte másodszor is, és akkor is csak annyi
haszna lett, mint az elébbeni hálásának: de a királynak egy oldalszobájába levő
inassa egész éjtszaka hallgatta mind a kétszer, hogy valami siránkozó asszony
mindég azon kéri, hogy bocsássa reá kezeit, hadd szülje el aranyhajú fiát. A
király mondotta inassának: Én nem is tudom, hogy mi lehet az oka, hogy már két éjtszaka
annyira álmos voltam, hogy a lételemet sem tudtam, és mindég még az asztalnál
elalszom. Amire az inas azt mondotta, hogy hát álmosbort adnak Felségednek
innya, és azért aluszik olyan mélyen; hanem ennekutánna jobban vigyázzon magára
és tetesse alvását. Úgy is lett. Harmadik és utolsó napra virradt a szegény útazó
királyné, szüntelen sírt, hogy minden igyekezete füstbe megyen; úgy
gondolkodott, hogy talán megvetésből nem szólott hozzá a férje. Harmadik éjtszaka
is megengedte a királyné a hálást, tudván hogy férje semmit sem tudna felőle,
mivel soha csak egy szót sem említ. Jól van; a harmadik estveli vacsoránál a
király magára vigyázott, és az álmosbort másféle borral felcserélte, és mintha
attól volna álmos, elaludt tettetésből. Levevék róla ruháját, és egyenesen vitték
a már reá várakozó szerencsétlen királyné mellé, ahol a király a legnagyobb
csendességbe volt, tetetvén mintha aludna. Egyszer így szól a régi felesége:
Mostan harmadszor és utóljára jöttem hozzád, ne légy oly kegyetlen, hogy siránkozásaim
előtt bedugjad füleidet. Szánj meg engemet, sok nyomorúságokat és fájdalmakat
szenvedő feleségedet, és bocsássad reám kezeidet: hadd szüljem el nagy reménységű
fiadat. Ezt hallván a király, megindúlt szívvel megcsókolá, és minden elébb történt
dolgokról egymástól engedelmet kértek, és örök hűséget esküvének. És reggel a
király a hűségtelen tündérkirálynét öszvevagdalta és úgy elébbeni hitves feleségével
tulajdon országába nagy pompával visszament, és uralkodott kedves feleivel sok
számos esztendőkig csendes békességben.
