Mátyás király még gyermek volt. Hazajött az iskolából, tarsoly a keziben. Szép tavaszi nap volt, kiment a mezőre. Hát, hogy megy, lássa, hogy az öreg szánt, de az ökrök nem vonták jól az ekét. Az ostorost a barázda végén a hideg ütötte, rázta. Azt mondja Mátyás:
- Adjon Isten jó napot, öreg bátyám!
- Adjon Isten, édes fiam!
- Hogy megy a dolga?
- Fogadj Isten, rosszul, mivel magam vagyok. Nem állanál-e be hozzám? Jól megfizetem.
- Miért ne, jó pénzért megteszem, ami kell.
Hát egész nap szántott Mátyás, mert nagyon sajnálta az ostorost, akit a hideg rázott. Mikor estére értek, hát akkor azt mondja:
- Mondja csak, maga kifizet engem?
- Ki.
- Akkor az én részemet adja oda az ostorosnak, mert én nem akarok pénzt. Tudja, ki vagyok én?
- Honnan tudnám?!
- Mátyás diák!
Hát akkor úgy begerjedt az öreg, hogy majdnem kétségbeesett. Vigasztalta Mátyás, hogy nem lesz neki azért semmi baja. Kiskorában ment ő az ezreddel, vitte magával Hunyadi János mindenfelé. Hozzá volt ő szokva. Ő ismerte az öreget, csak az öreg őt nem.
Hertelendyfalva (Bácska)
