A HALÁL ÉS A VÉN ASSZONY

Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl, még az üveg hegyeken is túl, kidőlt bedőlt kemenczének egy csep oldala se volt, a hol jó volt, ott rosz nem volt, a hol rosz volt, ott jó nem volt, volt egyszer a nekeresdi s ebkérdi kopasz hegy mellett egy folyó, ennek a partján volt egy vén odvas fűzfa, annak minden ágán egy-egy ringyes-rongyos szoknya, ennek minden férczében korczában egy-egy csorda bolha, – s ezen bolha csordának az legyen a csordása, ki az én mesémre figyelmesen nem hallgat. Ha pedig közűle csak egyet is elugrat: akkor az a bolha csorda iszonyú vérontásának legyen kitéve s csipkedjék agyon. Hol volt, hol nem volt, volt hát a világon egy igen igen vén asszony, a ki öregebb volt az országútnál, vénebb volt az öreg isten kertészinél. Ez a vén asszony soha sem gondolt arra, még akkor se, mikor már a hamut is mamunak mondta, hogy még egyszer meg is kéne ám halni, hanem a helyett úgy megdolgozott, úgy lótott futott a gazdagság után; csetlett, botlott, sepert kotort, az egész világot el akarta nyelni, pedig nem volt senkije se, csak akkora se mint az öklöm. De volt is ám az igyekezetinek látatja, mert utóvégre úgy megszedte magát, úgy meghizakodott, hogy jobban se kellett; volt is annak a házánál kis fejsze, nagy fejsze, minden. Egyszer azonban az ő nevét is kikérétázta a halál, el is ment hozzá, hogy elviszi magával; azonban a vén asszony sajnálta ott hagyni a gazdagságot, kérte hát a halált, könyörgött neki, hogy ne vigye még el egy darab ideig, engedjen még neki ne többet, csak tiz esztendőt, vagy csak ötöt, vagy csak egyet. De a halál sehogyse akart engedni, hanem azt mondta: – Készülj hamar! oszt’ gyere, ha nem jösz, viszlek. De a vén asszony nem hagyta fiára, csak kért, csak rimánkodott, hogy engedjen még neki valami kis időt, ha nem sokat is. A halál még se akart anuválni. Végre mégis addig árguválódott, rimánkodott a vén asszony, hogy a halál azt mondta: – Na nem bánom, engedek hát három órát. – Az nagyon kevés, mondja a vén asszony, hanem ne vigyél el ma, inkább halaszd holnapra. – Nem lehet! – No de mégis! – Nem lehet! – Ugyan már no! – Na! ha olyan nagyon rád ásták, mondja a halál, nem bánom, legyen! – Oszt’ még azt kérném, hogy hát izé… ird fel ide az ajtóra, hogy holnapig nem jösz el… legalább biztosabb leszek, ha ott látom az irást az ajtón. A halál nem akart több időt tölteni, nem kötelőzködött tovább, hanem elővette a zsebéből a krétát s az ajtó felső részére felirta: holnap s avval elment dolgára. Másnap reggel napföljötte után elment a halál a vén asszonyhoz, a kit még akkor is a dunna alatt talált. – Na gyere velem! – mondja neki a halál. – Nem addig van a! nézd csak mi van az ajtón! A halál oda néz, látja rajta az irást, hogy: holnap. – No jól van! – de eljövök ám holnap! avval eloldalpálozott. A halál meg is tartotta szavát, mert a következő nap ismét elment a vén asszonyhoz, a ki még akkor is az ágyon nyujtózkodott, – de most se ment vele semmire, mert az most is az ajtóra mutatott, a hol az volt irva: holnap. Ez igy ment egy hétig, egyszer azonban a halál unni kezdte ezt a múlatságot, azt mondja hát a hetedik nap a vén asszonynak: – Na nem szedsz rá többet! – a krétára szükségem van, haza viszem! – avval szépen letörölte az ajtóról az irást, – holnap pedig, de jól megértsd holnap érted is eljövök s magammal viszlek! A halál elment. A vén asszonynak pedig csak leesett az álla; már látta, hogy holnap vagy akarja vagy nem, de meg kell halni; félt, reszketett mint a kocsonya. Már másnap reggel felé nem tudott hova lenni félelmében, bele bujt volna a halál elől az üres palaczkba is, ha lehetett volna. Találgatta, hogy hova bújjék; volt a kamorában egy hordó csorgatott méz, bele űlt abba s csak az orra, szeme, szája látszott ki belőle. – De hátha ott is rám talál!? jobb lesz, ha a dunnába buvok. Kijött hát a mézből s belebútt a dunnába a toll közé; de ezt sem javasolta magának; ki akart hát jönni a dunnából, hogy más jobb búvó helyet keres és a mint bútt kifelé, épen akkor toppant be a halál, a ki el nem tudta gondolni, hogy micsoda isten csodája lehet az az izé s úgy megijedt tőle, hogy majd kitörte a nyavalya s ijedségében úgy elszaladt, hogy még tán máig se ment felé se a vén asszonynak.