Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy igen igen szép lánya, milyen akkorában hetedhét országon nem találtatott. De nem csak maga volt a világon ez a király, hanem volt még egy nála százszorta hatalmasabb és gazdagabb király is, kinek két fia volt, mind a kettő olyan szép, hogy még a más világról is csudájára jártak.
Történik egyszer, hogy a kisebbik királyfi meg akar házasodni, s elindul megkérni a szép királyleányt, kinek szépségének, jóságának, s gazdagságának már régen hire futamodott. El is ért ő nagy fáradsággal a királyleányhoz, s alig hogy meglátta, egyszeriben megkérte atyjától kezét, de a király nem adta hozzá egyszerre leányát, hanem azt mondta neki: eredj el fiam, előbb országokról országokra, szerezz magadnak tapasztalást, s ha ezt megtetted és három esztendő mulva épségben visszatérsz, leányom kezét királyságommal együtt birni fogod. Nagyon megszomorodott ezen a királyfi, de minthogy a leány nagyon megszerette, kész lett volna érte akármit megtenni. Elbucsuzott hát a szép leánytól, s nagy buslakodással utnak indult. Mig igy utazgat messze földeken, addig bátyja vigan tölti az időt a szép királykisasszonynál, mert ő benne is felütött a házasság szele, s meghallván, hogy öcscsét országokról országokra vándorolni küldték, feltette magában, hogy mig oda jár, a királyleányt magáévá teszi. De a királykisasszony csak a kisebbik királyfit szerette; hasztalan volt minden igyekezet. Hiába hazudozott neki, hiába mondta neki, hogy az én öcsém ilyen s ilyen haszontalan ember, hogy korhely, félénk, hazug: a királyleányt sehogy sem térithette magához.
Eltelt azonban a három esztendő, mind a két királyfi visszatért atyja házába, de alig érkezett meg a kisebbik, mindjárt el akart indulni menyasszonyához; azonban hamar leverte szándékáról a bátyja; azt hazudván neki, hogy a királykisasszony őt nem szereti, de ha szeretné is, nem arra való, hogy elvegye, mert az sohasem lesz böcsületes személy. - Otthon maradt tehát a királyfi, a bátyja hazug szavára, a leány pedig nem tudta mire vélni a dolgot. Csak várt, csak várt, gondolkozott magában, hogy milyen régen eltelt a három esztendő, s még sem tért meg hozzá királyi kedvese. Végre a sok haszontalan várakozás után kétségbe esett, nem kellett neki sem étel, sem ital; mindig szomorkodott, gyakran átkozá öreg atyját, hogy miért utasitotta el kérőjét, miért küldte országokról országokra, s nem adta hozzá egyenesen. Még várok három napot, szólt egyszer szomoruan atyjához, s ha addig meg nem érkezik, lemondok e rosz világról, meghalok; hanem meghagyom átok alatt, hogy engem a templomban levő sirboltba temettessen, minden éjjel fegyveres emberrel őriztessen.
Eltelt a három nap is; még sem jött el a kisebbik királyfi, az én szerelmesem, szólott szomoruan a királyleány. Eltelt a három nap; nekem meg kell halni; hanem a mit mondtam, atyám, el ne felejtkezzék; ezzel meghalt. Felöltöztették mindjárt tiszta selyembe, bársonyba, bele tették egy arany koporsóba; a várost pedig behuzták fekete posztóval. Épen mikor már sirboltba akarták tenni, akkor érkezett oda a nagyobbik királyfi, s kérdé, a mint meghallotta a harangszót, s meglátta a fekete posztót: kinek harangoznak, kit gyászol a város? Mondának az összegyült népek egy szivvel, egy szájjal: a királykisasszonynak, a királykisasszonyt. E szóra csaknem összerogyott a királyfi, de még is nem akarta egészen elhinni, hogy igaz volna a dolog, mert ugy szokott lenni rendesen, a mi roszul esik, nem akarjuk hinni, a mi jól esik, ha nem igaz is, örömest elhiszszük, azért egyenesen a királyhoz ment, a kit is nagyon szomorunak találván, kérdé tőle: min buslakodik király atyám? Hogyne buslakodnám, édes fiam, egyetlen leányom meghalt, öcséd miatt buvában, s nekem átok alatt hagyta meg, hogy a templomban levő sirboltba temettessem, s minden éjjel fegyveres emberrel őriztessem. Azon én is busulok, hogy meghalt, de az őriztetésen semmit se tessék buslakodni, majd megőrzöm én az éjtszaka, azután könnyebben megőrizheti akárki.
Ugy is lett; a királyfi felöltözött fegyveresen, s a mint az estve eljött, elment a templomba, a hová a királyleány holttestét tették. Csak ott járkál, csak ott járkál nagy merészen fel s alá, egyszer, a mint üti a tizet, borzasztó zugás hallik a templomban, mindenfelé recseg, ropog; egyszer megnyilik nagy ropogva a kriptaajtó s kilép belőle a királyleány. Ahá! itt vagy te csábitó? te csábitottad el jó testvéredet; ha ezer lelked van is, meg kell halnod. Ezzel neki rohant, s diribről darabra szaggatá a királyfit. Ekkor felszedé csontjait, lerakta az oltár háta megé, maga visszalépett a sirboltba, borzasztó ropogás, csikorgás közt az ajtó becsapódott.
Meg se várta a király a reggelt, mihelyt pitymallott, befogatott az üveg hintóba s ment a templomba megnézni, mi történt a királyfival. Sokáig zörgetett s utoljára is be kellett rugatni a templom ajtaját. Csak keresi, csak keresi a királyfit, sehol sem találja. Egyszer, a mint az oltárhoz megyen, megtalálja csontjait, de nagyon megszomorodott s egyszeribe felült az üveg hintóba s haza vágtatott.
Csak hamar fülébe ment a kisebbik királyfinak a leány halála, s utravalót süttetvén magának, elindult a királyhoz bővebb tudomást venni felőle. Épen azon gondolkozott a király, hogy ki őrzi már meg leányát az éjtszaka, midőn oda ért: s ő mindjárt magára vállalta. Kulacsot akasztott tehát nyakába, s kardosan felkészülve elment a templomba. Ő is csak ott járkál, csak ott járkál bátran, mint a bátyja, egyszer minden recseg ropog; üti a tizet, megnyilik nagy csikorgással a kriptaajtó, kilép a szép királyleány. Ahá! itt vagy hütelen! ha ezer lelked van is meg kell halnod. Ezzel megragadja a királyurfit, diribről darabra szaggatja; csontjait összeszedi, az oltár megé rakja, bemegy ismét a kriptába; az ajtó utána nagy csikorgással becsapódik.
Igy ment, a harmadik, negyedik, ötödik estve; utoljára már embert sem kapott a király; a leánya mind fölemésztette; nagyon busult, buslakodott, hogy mi tevő legyen. Épen akkor vetődött oda egy kiszolgált katona, ki, megtudván a király buslakodásának okát, azt mondta neki: felséges király, megőrzöm leányodat, ha minden éjszaka egy véka aranyat adsz nekem. Nagyon megörült a király, s megigérte János vitéznek, mert ugy hivták a kiszolgált katonát, megigérte a véka aranyat. Elindult hát János vitéz, de a mint a templomba ért, eszébe jutott, hogy milyen nagy dolgot vállalt magára, s igy gondolkozék: bizony bolondot tettem én! ha már annyi embert megölt, engem sem fog életben hagyni; bizony nem is megyek én be, hanem elszököm a városból s azzal megindul szaladni hegyen völgyön. A mint által akar ugrani a várost keritő sánczon, hahó! megállj! ily szó hangzik felé. Oda fordul, hát egy öreg ősz ember állott háta megett. Mit akar kend, öreg apám? Csak azt akarom, hogy eredj vissza, a honnét eljöttél. Én tudom, hogy te magadra vállaltad a királykisasszony megőrzését, hanem eszedbe jutott, hogy meg is halhatsz belé, hát elszaladtál; én csak azt tanácslom neked, eredj vissza, ne félj semmit, öltözz fegyverbe, járkálj ott bátran fel s alá a templomban, hanem vigyázz, mikor a tizet üti, szaladj fel a toronyba, bujj be a középső harangba; ne félj, ott meg nem lel a királykisasszony, reggel pedig jókor gyere ki ide, itt fogod találni öreg apádat; megosztozunk a véka aranyon.
Visszafordult hát János vitéz, s a mint az öreg megmondta, ugy tett. Csak ott járkál, csak ott járkál a templomban; egyszer üti a tizet; ő is szalad egyenesen a toronyba, s belé bujik a középső harangba, de majd kiesett belőle, ugy mozgott az is, a mint megnyilt a sirbolt ajtaja. Kilépett a királyleány, s a mint széjjelnézett, nem látott senkit. Hát már te is megszeged esküvésedet, király atyám? Ekkor észrevette magát, és szaladt fel nagy sietve a toronyba, össze-visszakutatott mindent, a mint a középső haranghoz akar menni, üti a tizenkettőt. Jól jártál, hogy ütött az óra, melyben vissza kell feküdni az arany koporsóba, többé nincs hatalmam ide fent. Leszállt a sirboltba, az ajtó borzasztó ropogással csapódott be utána.
János vitéz is nagy örömmel kibujt a harangból s vigan sétált reggelig fel s alá a templom közepén. Reggel, a mint viradni kezdett, már ott volt a király az üveghintón; benéz a kulcslyukon, hát látja, hogy János vitéznek kutyabaja, vigan sétál az ajtóig, meg vissza; s örömében nagyot kiáltott: nyisd ki, Jancsi fiam, az ajtót! János egyszeribe kinyitotta, a király karon fogva kivezette a templomból s felültette az üveg hintóba. A mint haza értek, kikapta János a királytól a véka aranyat, s egyenesen oda ment vele, hol az öreg embert találta; az öreg most is ott volt; kétfelé osztották az aranyat. Hát nem iedtél-e meg? Bizony megiedtem én egy kicsit; de hisz ez már megtörtént, hanem az éjtszaka mit csináljak, hová bujjam el, hogy meg ne leljen? Eredj az oltár megé, szólt az öreg, a sok embercsont közt rád nem akad. Jól van, öreg apám, az isten áldja meg; azzal elment János vitéz, az öreg pedig utána kiáltott: de aztán el ne felejtkezz öreg apádról. Jól van, jól, öreg apám! Beérvén a városba, kocsmákról kocsmákra mind addig ivott, mig eljött az estve, akkor elment a templomba. Csak járkál, csak járkál; egyszer üti a tizet, ő is nagy hirtelenséggel szalad az oltár megé, s bebujik az embercsontok alá. Nagy ropogással megnyilik a kripta ajtaja, kilép a királyleány. Már látom, csakugyan meg kell átkozni tégedet, király atyám! mondá, de észrevette magát s nagy dühösen szaladt fel a toronyba, de az őrt nem leli; lejön, kezd mindent hányni vetni, már épen a csontokra került a sor, mikor szerencsére üti a tizenkettőt. Jól jártál, hogy ütött az óra, melyben vissza kell feküdnöm az arany koporsóba; többé nincs hatalmam ide fent. Leszállt a sirboltba, az ajtó borzasztó ropogással csapódott be utána.
János vitéz nagy örömmel kibujt a csontok alól s vigan járt kelt reggelig fel s alá a templomban. Reggel ismét ott volt üveg hintóján a király, s nagyon csudálkozott, hogy János vitézt életben lelte. Ennek bizonyosan valami nagy embernek kell lenni, ugy gondolkozott magában; ismét karon fogva vezette ki a templomból s felültette az üveg hintóba. János vitéz kikapta a véka aranyat, ment vele az öreg emberhez, ott ismét együtt megosztoztak rajta. Még egy éjszaka van hátra, igy szóla János vitéz, tanácsoljon öreg apám, mi tevő legyek. Ne busulj fiam! Csak mikor gondolod, hogy tiz óra lesz, eredj fel a katedrába, végy egy könyvet kezedbe, ne ügyelj semmire, akármit csinál, beszél a királykisasszony; ha pedig fel akar hozzád menni, a katedrának kétfelé van garádicsa, ha ő az egyiken felmegy, te a másikon le, szaladj be a kriptába s feküdj belé az üres koporsóba, nem lesz semmi bajod; de aztán el ne felejtkezz öreg apádról. Jól van, jól, öreg apám! Ezzel bement János vitéz a városba, s késő estig evett, ivott, akkor pedig elment a templomba, felment egyenesen a katedrába, könyvet vett kezébe, s ott várta a tiz órát! Egyszer üti, megnyilik nagy ropogással, csikorgással a kriptaajtó, kijön a királyleány. Ah! hát már katonája sincs öreg apámnak, papot küldött őrizetemre, igy beszélt nagy fenszóval, s ezzel a katedrának szalad fel egyenesen a garádicson. János vitéz is kirugja maga alól a katedrát, be egyenesen a kriptába, s bele fekszik az arany koporsóba; a királykisasszony nyomban utána, de már akkor János vitéz jó helyen volt. Kelj fel koporsómból, kelj fel koporsómból! rimánkodik a kisasszony, de János vitéz ügyet sem vét beszédére. Kelj fel, kelj fel, szivem szép szerelme, kelj fel koporsómból! De János vitéz meg se piszszen, mintha nem is hallaná. Egyszer üti a tizenkettőt, még jobban kéri a királykisasszony, de János vitéz csak ott fekszik. Mikor az óra kongása elhangzik, megcsókolja a királykisasszony Jánost, s mondja nagy örömmel: kelj fel! már most tied vagyok örökre; neked köszönhetem életem; te szabadítottál meg e halálnál is kinosabb állapottól; ha felkeltél volna a koporsóból tizenkét óra előtt, én tán örökre ily élő halott vagyok; most már menjünk haza, ne is jőjünk ide többet a kisértetek házába. Azzal megfogták egymás kezét, haza sétáltak a király palotájába. Az öreg király a mint meglátta leányát, örömében mindjárt meghalt; János vitéz elvette a királykisasszonyt, a királyság is reá maradt; ennek örömére igen nagy lakodalmat tartottak, s a nagy vigság között megfelejtkezett János az öreg emberről, s már a második, harmadik estve is eljött, még se vitte el neki az aranyat.
Egyszer, a mint legjobban vigadnak, belép az ajtón egy öreg ember s kérdi nagy fenszóval: hol van János vitéz? Itt vagyok, öreg apám! s odalépett János vitéz. Öreg apám, öreg apám! beh megfelejtkeztünk öreg apámról. Már most jertek, kövessetek! S kivezette Jánost és feleségét a palotából, a város végére egy kis kunyhóba. A mint bementek, elővesz az öreg egy kardot a szögletből s mondja nagy haragosan: most mindkettőtöknek meg kell halni. Rimánkodnak, kérik: engedjen meg nekik. Most az egyszer megengedek, mond az öreg, de ha meggazdagodtok, ne felejtkezzetek el a szegényről. - Menjetek haza békével.
