Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl volt, volt a világon egy fehér ló. Ennek a fehér lónak egyszer fia lett, azt hét egész esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki:
- Látod, fiam, azt a nagy fát?
- Látom.
- Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét.
A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta. Erre azt mondta neki a fehér ló:
- No, fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra. Én meghalok.
Avval meghalt. A fiú elindult világra. Amint ment, mendegélt, előtalált egy rengeteg erdőt, abba be is ment. Csak bódorgott, egyszer egy emberhez ért, ki a legerősebb fákat is úgy nyűtte, mint más ember a kendert.
- Jó napot adjon Isten! - mondja Fehérlófia.
- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.
- Gyere no, én vagyok!
Megbirkóztak. De alig csavarított egyet Fehérlófia Fanyűvőn, mindjárt a földhöz vágta.
- Már látom, hogy erősebb vagy, mint én - mondja Fanyűvő. - Hanem tegyük össze a tenyerünket, végy be szolgálatodba. - Fehérlófia befogadta. Már itt ketten voltak.
Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy embert, aki a követ úgy morzsolta, mint más ember a kenyeret.
- Jó napot adjon Isten! - mondja Fehérlófia.
- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.
- Gyere no, én vagyok!
Megbirkóztak. De alig csavarított Fehérlófia Kőmorzsolón hármat, mindjárt a földhöz vágta.
- Már látom, hogy teveled nem bírok - mondja Kőmorzsoló. - Hanem tudod, mit? végy be szolgálatodba, hű szolgád leszek halálig.
Fehérlófia befogadta. Már itt hárman voltak. Amint mentek, mendegéltek, előtaláltak egy embert, aki a vasat úgy gyúrta, mint más ember a tésztát.
- Jó napot adjon Isten! - mondja neki Fehérlófia.
- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.
- Gyere no, én vagyok!
Sokáig birkóztak, de nem bírtak egymással. Utóljára Vasgyúró gáncsot vetett, földhöz vágta Fehérlófiát. Erre ez is megharagudott, felugrott s úgy vágta a földhöz Vasgyúrót, hogy majd odaragadt. Ezt is szolgálatába fogadta. Már itt négyen voltak.
Amint tovább mennek, mendegéltek, rájuk esteledett. Ők is megtelepedtek, kunyhót csináltak. Másnap azt mondja Fehérlófia Fanyűvőnek:
- Te maradj itt, főzz kását, mi meg elmegyünk vadászni.
Elmentek. De alig hogy tüzet rakott s a kásafőzéshez fogott Fanyűvő, ott termett egy kis manó. Maga nagyon kicsi volt, de a szakálla a földet érte. Fanyűvő nem tudott hova lenni ijedtében, mikor meglátta, hát még mikor rákiáltott:
- Én vagyok Hétszűnyű Kapanyányimonyók! Add ide azt a kását; ha nem adod, a hátadon eszem meg!
Fanyűvő mindjárt odaadta. Hétszűnyű Kapanyányimonyók megette, avval visszaadta az üres bográcsot. Mikor hazajöttek a cimborák, nem volt semmi ennivaló. Megharagudtak, jól eldöngették Fanyűvőt. De az nem mondta meg, hogy mért nincs kása.
Másnap Kőmorzsoló maradt otthon. Amint kezdte főzni a kását, odament őhozzá is Hétszűnyű Kapanyányimonyók és kérte a kását:
- Ha ide nem adod, a hátadon eszem meg! - De Kőmorzsoló nem adta. Hétszűnyű Kapanyányimonyók sem vette tréfára a dolgot, lenyomta Kőmorzsolót a földre, hátára tette a bográcsot, onnan ette meg a kását.
Mikor a többi három hazafelé ment, Fanyűvő előre nevette a dolgot, mert tudta, Kőmorzsolótól is elveszi a kását Hétszűnyű Kapanyányimonyók.
Harmadnap Vasgyúró maradt otthon. De a másik kettő se neki, se Fehérlófiának nem kötötte az orrára, mért maradtak két nap kása nélkül.
Ahhoz is odament Hétszűnyű Kapanyányimonyók, kérte a kását s hogy nem adta, a meztelen hátáról ette meg. Amint a többi három hazajött, Vasgyúrót is jól elpáholták.
Fehérlófia nem tudta felérni ésszel, hogy mért nem főzött egyik sem kását. Negyednap maga maradt otthon. A többi három egész nap mindig nevette Fehérlófiát; tudták, hogy ahhoz is odamegy Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Csakugyan oda is ment, de bezzeg megjárta, mert Fehérlófia megkötözte szakállánál fogva egy nagy fához.
Amint a három cimbora hazaért, mindjárt feltálalta a kását. Amint jóllaktak, megszólalt Fehérlófia:
- Gyertek csak, mutatok valamit.
Vezette volna őket a fához, amelyikhez Hétszűnyű Kapanyányimonyókot kötötte volt, hát látta, hogy nincs ott, hanem elvitte a fát is magával.
Itt mindjárt elindultak a nyomon. Mindig mentek hét nap, hét éjjel, akkor találtak egy nagy lyukat, amelyiken a másvilágra ment le Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Tanakodtak egy darabig, mitévők legyenek? Utóljára arra határozták, hogy lemennek.
Fanyűvő font egy kosarat, csavart egy hosszú gúzst a faágakból s azon leeresztette magát. De meghagyta, hogy húzzák fel, ha megrántja a kötelet. Alig ért le negyedrészére a mélységnek, megijed, felhúzatja magát.
- Majd lemegyek én - mondja Kőmorzsoló. - De harmadrészéről az útnak ő is visszahúzatta magát. Azt mondja Vasgyúró:
- Ejnye de gyávák vagytok! Eresszetek le engem. Nem ijedek én meg ezer ördögtől sem!
Le is ment fele útjáig, de tovább nem mert, hanem megrángatta a gúzst, hogy húzzák fel.
Itt azt mondja Fehérlófia:
- Eresszetek le engem is, hadd próbáljak szerencsét!
Bezzeg nem ijedt ez meg! Lement a másvilágra, kiszállt a kasból, elindult széjjelnézni. Amint így kódorog előre-hátra, meglát egy kis házat, bemegy belé. Hát kit lát? Nem mást, mint Hétszűnyű Kapanyányimonyókot. Ott ült a kuckóban, kenegette szakállát meg az állát valami zsírral. A tűzhelyen ott főtt egy nagy bogrács kása.
- No, Manó - mondja neki Fehérlófia - csakhogy itt vagy! Másszor te akartad az én kásámat megenni a hasamról; majd megeszem én most a tiedet a te hasadról.
Avval megfogta Hétszűnyű Kapanyányimonyókot, a földhöz vágta, hasára öntötte a kását, úgy ette meg. Azután kivitte a házból, egy fához kötötte s odább ment.
Amint megy, mendegél, előtalál egy várat réz mezővel, réz erdővel körülvéve. Mindjárt bement a várba. Ott egy gyönyörű király-kisaszonyt talált, aki nagyon megijedt, amint meglátta a felvilági embert.
- Mit keresel itt, felvilági ember, ahol még a madár sem jár?
- Hát biz én - felelt Fehérlófia - egy manót kergettem.
- No hát most jaj neked! Az én uram a három fejű sárkány, ha hazajön, agyonvág. Bujj el hamar!
- Nem búvok biz én, megbirkózom én vele.
Arra a szóra ott termett a sárkány.
- No, kutya - mondja Fehérlófiának - most meg kell halnod! Jere, viaskodjunk meg a réz szérűmön!
Meg is viaskodtak. De Fehérlófia mindjárt a földhöz vágta a sárkányt s levágta mind a három fejét. Avval visszament a király-kisasszonyhoz. Azt mondja neki:
- No, most már megszabadítottalak, király-kisasszony, jere velem a felvilágra!
- Jaj, kedves szabadítóm - felel a király-kisasszony - van nekem idelent két testvérem, azokat is egy-egy sárkányt rabolta el. Szabadítsd meg őket is, neked adja az édesatyám a legszebb leányát meg a fele királyságát.
- Nem bánom, hát keressük meg!
Elindultak megkeresni. Amint mennek, találnak egy várat ezüst mezővel, ezüst erdővel körülvéve.
- No, itt bujj el az erdőben - mondja Fehérlófia - én majd bemegyek.
A király-kisasszony elbujt, Fehérlófia meg megindult befelé. A várban egy még szebb király-kisasszonyt talált, mint az első. Az nagyon megijedt, ahogy meglátta, s rákiáltott:
- Hol jársz itt, felvilági ember, hol még a madár sem jár?
- Azért jöttem, hogy téged megszabadítsalak!
- No, akkor ugyan hiába jöttél, mert az én uram a hatfejű sárkány, ha hazajön, összemorzsol.
Arra a szóra ott termett a hatfejű sárkány. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.
- Hej, kutya - mondja neki - te ölted meg az öcsémet, ezért meg kell halnod! Jere az ezüst szérűmre, viaskodjunk meg!
Avval kimentek. Soká viaskodtak, utóljára is Fehérlófia győzött. Földhöz vágta a sárkányt, levágta mind a hat fejét. Azután magához vette mind a két király-kisasszonyt s így hárman útnak indultak, hogy a legfiatalabbat is megszabadítsák. Amint mennek, mendegélnek, találnak egy várat arany mezővel, arany erdővel körülvéve. Itt Fehérlófia elbujtatta a két király-kisasszonyt, maga meg bement a várba. A király-kisasszony majd meghalt csodálkozásában, amint meglátta.
- Mit keresel itt, ahol még a madár sem jár? - kérdi tőle.
- Azért jöttem, hogy téged megszabadítsalak - felelt Fehérlófia.
- No, akkor hiába fáradtál; mert az én uram tizenkétfejű sárkány, aki, ha hazajön, össze-visszatör.
Alig mondta ezt ki, rettenetes nagyot mennydörgött a kapu.
- Az én uram vágta a buzogányát a kapuba - mondja a király-kisasszony - még pedig tizenkét mérföldről. De azért ebben a nyomban itt lesz. Bujj el hamar!
De már ekkor, ha akart volna, se tudott volna elbujni Fehérlófia, mert a sárkány betoppant. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.
- No, kutya, csakhogy itt vagy! Megölted két öcsémet, ezért, ha ezer lelked volna is, meg kellene halnod! Jere arany szérűmre, birkózzunk meg!
Nagyon soká viaskodtak, de nem tudtak semmire se menni. Utóljára a sárkány belevágta Fehérlófiát térdig a földbe. Ez kiugrik, belevágja a sárkányt derékig. A sárkány kiugrik, belevágja Fehérlófiát hónaljig. Már itt Fehérlófia nagyon megharagudott, kiugrott s belevágta a sárkányt, hogy csak a feje látszott ki. Erre kikapta a kardját, levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét.
Azután visszament a várba, elvitte magával mind a három király-kisasszonyt. Elérkeztek ahhoz a kosárhoz, amelyiken Fehérlófia leereszkedett volt. Próbálgatták minden módon, hogy férhetnének belé mind a négyen, de sehogy se boldogultak. Így hát Fehérlófia egyenként felhúzatta a három király-kisasszonyt, ő maga meg várta, hogy ő érte is eresszék le a kosarat. Csak várt, csak várt, három nap, három éjjel mindig várt. Várhatott volna szegény akár itéletnapig is. Mert amint a három szolga felhúzta volt a három király-kisasszonyt, arra határozták, hogy ők maguk veszik el a három király-kisasszonyt s nem eresztik le megint a kosarat Fehérlófiáért, hanem ott hagyják őt a másvilágon. Mikor Fehérlófia már nagyon megúnta a várakozást, kapta magát, elment onnan nagy búslakodva. Alig ment egy kicsit, előfogta egy nagy záporeső. Ő hát belehúzta magát a szűrébe. De hogy úgy is ázott, elindult valami fedelet keresni, ami alá behúzódjék. Amint így vizsgálódik, meglát egy griffmadárfészket három fiók griffmadárral. Ezeket nemcsak hogy el nem szedte, de még betakarta a szűrével, maga meg bebútt egy bokorba. Egyszer csak jön haza az öreg griffmadár.
- Hát ki takart be benneteket? - kérdi a fiaitól.
- Nem mondjuk meg, mert megölöd.
- Dehogy bántom! nem bántom én, inkább meg akarom néki hálálni.
- No hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső, hogy levehesse a szűrét rólunk.
Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdezi Fehérlófiától:
- Mivel háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat?
- Nem kell nekem semmi - felel Fehérlófia.
- De csak kívánj valamit; nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam.
- No hát vígy fel a felvilágra!
Azt mondja rá a griffmadár:
- Hej, ha ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig; de neked megteszem. Hanem eredj, végy három kenyeret meg három oldal szalonnát; kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátamra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy oldal szalonnát tégy a számba. Ha nem teszel, levetlek.
Fehérlófia éppen úgy tett mindent, ahogy a griffmadár mondta. Elindultak azután a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordult a griffmadár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret, aztán balra, akkor meg egy oldal szalonnát. Nemsokára megint megevett egy kenyeret meg egy oldal szalonnát, azután az utolsót is megette. Már látták a világosságot idefent, hát egyszer csak megint fordítja a griffmadár balra a fejét. Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griffmadár szájába. Azután megint fordult jobbra a madár, akkor a jobb lábaszárát adta neki.
Mire ezt is megtette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se tó, se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába.
Itt benyúl a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral.
- No - mondja neki - amiért olyan jószívű voltál, hogy kezed-lábad a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg!
Fehérlófia megitta. Hát, lelkem teremtette - tán nem is hinnétek, ha nem mondanám - egyszerre kinőtt keze-lába. De még azonfelűl hétszer erősebb lett, mint azelőtt volt.
Itt a griffmadár visszarepült az alvilágba. Fehérlófia meg útnak indult, megkeresni a három szolgáját. Amint megy, mendegél, előtalál egy szép gulyát. Megszólítja a gulyást:
- Kié ez a szép gulya, hé?
- Három úré: Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyűvő uraké.
- No hát mutassa meg kend, hol laknak?
A gulyás útba igazította. El is ért nemsokára a Vasgyúró kastélyához. Bement belé, hát majd elvette a szemefényét a nagy ragyogás. De ő csak ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót az egyik király-kisasszonnyal. Amint Vasgyúró meglátta Fehérlófiát, úgy megijedt, hogy azt se tudta, leány-e vagy fiú? Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyet halt. Azután fogta a király-kisasszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli. De az is, meg Fanyűvő is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia feljött a másvilágról. Fehérlófia a három király-kisasszonyt elvezette az apjukhoz.
Az öreg király rettenetesen megörült, amint a leányait meglátta. S hogy megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak s még máig is élnek, ha meg nem haltak.
