Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek volt két aranyhajú, aranyszájú és aranyfogú gyermeke, két aranyszőrű kutyája és két aranyszőrű csikója.
Mind a két aranyhajú, aranyszájú, aranyfogú gyermek, mind a két aranyszőrű kutya, mind a két aranyszőrű csikó tátos volt. Aranyfogakkal jöttek a világra.
Mikor a két aranyfogú gyermek betöltötte a kétszer hét számot, mindegyik kiválasztotta a maga jószágát, mondván: ez az én csikóm, ez a te csikód, ez az én kutyám, ez a te kutyád s így kinek-kinek volt egy-egy.
Egyszer, amint a két tátos csikó a kertben legelészett, mindegyik véres lábbal jött elő. A két aranyfogú testvér megyen a vér után. Egyszer az útjuk kétfelé vált, jobbfelé s balfelé. Az idősebb testvér jobbfelé ment, a kisebbik pedig balfelé. Hát mindketten egy-egy kardot találnak, mely heggyel fölfelé a földből nőtt ki. Kihúzták a földből s az oldalukra kötötték.
A szabónál aztán csináltattak szép biboros-bársonyos ruhát, melyet magukra öltöttek.
Így már a két aranyfogú testvér el volt látva mindennel, ami a vitéznek kell: volt tátos lovuk, tátos kutyájuk, biboros-bársonyos ruhájuk és a földből nőtt kardjuk.
Megszólal ekkor a nagyobbik s azt mondja a kisebbiknek:
- Kedves testvérem, nekem már itthon nincs maradásom. Hogy hova megyek, azt ne kérdezd, úgyis majd utánam jössz. Ne, itt van egy bokor rózsa, annak olyan tulajdonsága van, hogyha én eltávozom tőle, elkezd hervadni; hogyha feléje közelítek, kinyílik; ha pedig meg találnék halni, egészen elszárad. Én ezt a rózsát a te gondviselésedre bízom. Erről megtudhatod: élek-e? halok-e? hazafelé jövök-e? vagy idegen földön messzibbre távozom-e? Mondom, ha a rózsa elszárad, úgyannyira, hogy még a gyökerében sem lesz élet: akkor én is megszűnök élni! Akkor szakíts le róla egy hervadt rózsát, ereszd a szélnek, s amerre az száll, te is csak arrafelé tarts s keress fel engem!
Ezzel az aranyfogú testvér fölnyergelte az aranyszőrű tátos csikót, elészólította a kutyáját, felöltözött a biboros-bársonyos köntösbe, oldalára kötötte a földből nőtt kardját, apjától, anyjától és édes testvérétől keserves könnyhullajtások közt elbúcsúzott, felült a tátos csikóra s elment ország-világgá hírnevet aratni.
Ment, mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az Óperenciás tengeren is túl. Egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hát látja, hogy egy keresztút mellett egy vén asszony kéreget. Az aranyhajú vitéz egy kispénzt dobott neki s aztán azt kérdi tőle:
- Ugyan, édesanyám, nem tudna az én számomra egy alkalmas helyet, hol lovamnak, kutyámnak istálló, magamnak pedig étel-ital s meleg ágy volna?
- Csak erre menj, vitéz úr - válaszolt neki a vén asszony. - Erre balfelé, nem messze innen találsz egy kocsmát, abban van egy néma szolgáló, az majd ellát mindennel, ami kell. Lesz arany zab, selyem széna a lónak, jó eledel a kutyának, neked pedig az, ami szemednek, szádnak tetszik.
S evvel az aranyfogú vitéz a balfelé vezető útra tért. Amint mén, mendegél, csakhamar elől-utól találta a kocsmát. A kocsmából elébe szaladt a néma szolgáló, hajtogatta magát jobbra-balra s intett a kezével, hogy menjen utána. A szegény ember fia utána ment. De a kocsmát oly rondának és piszkosnak találta, hogy megfordította a lova fejét s tovább ment. A néma leány kiment a kapuba s míg csak belátta, mindig az öklével fenyegette. De a szegény ember fia, az aranyfogú vitéz, hátra sem nézett, hanem ment a maga útján.
Csak mén, csak mendegél, egyszer egy kastélyhoz ért, amelynek ablakából egy szép asszony nézett ki. A fiatal asszonynak igen megtetszett az aranyfogú legény, kihajol az ablakon s int neki, hogy menjen oda.
Az aranyfogú vitéz egészen az ablak alá ment s ekkor azt mondja neki a világszép asszony:
- Édes szívem, jöjj fel hozzám.
Az aranyfogú vitéz aztán az ajtóra került, de itt két oroszlán állt őrt. Most mit tegyen? hova tudjon a lelke lenni? Végre összetűzött a két oroszlánnal. Az aranyfogú vitéz az egyik oroszlánnal kezdett viaskodni, a tátos kutya a másikkal. Nem sok idő telt bele, hogy az aranyfogú vitéz szíven szúrta az egyik oroszlánt. De a tátos kutya nem oly könnyen boldogult a másikkal, mert igaz, hogy ő is erős volt, de az oroszlán is az volt s ezért két lábra állva, egy félóráig viaskodtak egymással. De egyik sem tudta legyőzni a másikat, mert igen egyforma erejűek voltak. Az aranyfogú vitéz segítségével végre ezt is legyőzték. Aztán az aranyfogú vitéz mindkét oroszlán szívét kivette s az egyiket a tátos kutyának dobta, a másikat pedig a tátos csikónak adta. Azok megették az oroszlánok szívét s ha eddig is erősek voltak, most kétszerte erősebbek lettek.
Aztán az aranyfogú vitéz jó tátos lovát bekötötte a márványistállóba, zabot adott neki, selyemszénát tett az aranyrács közé, majd megitatta s behúzta rá az ajtót.
A tátos kutyát pedig felállította őrtállni az oroszlánok helyére, hogy az senkit az ő híre s tudta nélkül be ne eresszen.
Mikor az aranyfogú vitéz dolgát emígy elvégezte, felszaladt a márvány garádicson, benyitott a világszép asszonyhoz, megölelték, megcsókolták egymást s aztán azt mondták egymásnak:
- Én a tied, te az enyém, ásó-kapa sem választ el egymástól!
De itt, lelkem teremtette, észrevette az aranyfogú vitéz, hogy a feleségének az egyik szeme mindig nevet, a másik meg mindig könnybe lábad.
Ezért kérdést intézett a feleségéhez ilyeténképpen:
- Ugyan, szívem szíve, szép szerelmem, nem felelnél meg egy kérdésemre? Nem mondanád meg nekem, hogy mért sír az egyik szemed, mért nevet a másik?
- Hát mért nem mondhatnám én azt meg neked, mikor úgy sincs titok köztünk, hisz férj és feleség vagyunk. Azért nevet az egyik szemem, mert neked örül. Azért sír pedig a másik, mert apám, anyám és édes testvérem gonoszul vesztét siratja. Azért vesztek pedig gonoszul, hogy annak a vén banyának, ki itt meg itt kocsmát mér, van egy porontya, ki a húgomba szerelmes lett. De hogy nem nyerhette el a kezét, mert tudtuk, hogy a gonosznak szolgál, a vén banya apámat, anyámat, édes testvéremet és az egész várost, ahol ők királykodtak, elsülyesztette, víz alá merítette. S a poronty most a húgommal, kit békává változtatott, tekenősbéka képében él. Ezért sír, kedves férjem, az egyik szemem. Azért, szívem szép szerelme, ha vadászni mégy, valahogy be ne vetődjél abba a kocsmába. Mert nem volt rá eset, hogy az, aki bement, kijött volna. Teljesítsd ezt a kérésemet, ha szeretsz, különben magadnak csúf halált, nekem pedig holtig tartó gyászt s bánatot okoznál.
Itt az aranyfogú vitéz égre-földre ígérte, hogy hajlik felesége kérésére. Pedig szívében elhatározta, hogy még az nap felkeresi a kocsmát, ha az életébe kerül is.
Ezért, mintha vadászni ment volna, puskát vetett a vállára - jó kardja úgyis mindig oldalán volt - és elindult az ördöngős kocsma felé.
Hogy odaért, a néma szolgáló kiszaladt elébe, integet neki, hogy menjen be az ivószobába. Az aranyfogú vitéz nem igen kérette magát. Hisz úgyis oda igyekezett. Bement az ivószobába. Itt a néma szolgáló sürög-forog körülötte, mutatja a kezével, hogy enni vagy inni hozzon-e? Az aranyfogú vitéz int neki, hogy hozzon egy itce bort. A néma szolgáló ízibe leszalad a pincébe, egy fekete üvegben felhoz valami borfélét s leteszi a vendég elé.
Az aranyhajú vitéz, alighogy egy kortyot lenyelt a borból, tüstént kővé vált ott azon az ülőhelyén. Egy fekete macska a tűzlócán ült. Az leugrott a helyéről, megrázkódott, hát uramfia, ugyanaz a ripacsos, ráncos képű vén asszony lett belőle, ki a keresztúton alamizsnát kéregetett. Ez aztán, mint én egy szalmaszálat, ölbe kapta az aranyhajú vitézt, kivitte a kamarájába, ott a biboros-bársonyos ruhát lehúzta róla, kardját a szegre akasztotta. Aztán olvasni kezdte a kővé vált holtakat, mondván:
- Egy, kettő, három, négy, öt, hat... kilencvenkilenc. Csak egy híja a száznak, de majd az is eljön.
S ezzel a vén asszony belakatolta a kamrát, kiszaladt ismét a keresztútra, ahol koldus képében az arra járókelőktől alamizsnát kéregetett.
A szegény ember kisebbik fia minden istenadta nap kétszer-háromszor is megnézte a rózsabokrot, mely napról-napra száradt. S mentől jobban száradt, az aranyfogú kisebbik testvér annál szomorúbb lett. Az étel annyira nem esett jól neki, hogy szinte kifordult a szájából. Addig-addig száradt a rózsabokor, míg egyszer egészen elszáradt. A kisebbik testvér kihúzta aztán a földből, hát látja, hogy még a tövében sincs élet. Elszáradt a rózsabokor, meghalt az ő kedves bátyja.
Az napságtól fogva a kisebbik fiúnak nem volt otthon maradása. Ő is felnyergelte a tátos csikót, névről szólította a tátos kutyát, felöltözött a bíboros-bársonyos ruhába, felkötötte az oldalára a földből nőtt kardját, apjától, anyjától keserves könnyhullajtások közt elbúcsúzott, felült a tátos csikóra és elment ország-világgá édes kedves testvére felkeresésére.
Egy szál rózsát leszakasztott a bokorról, szélnek eresztette s az mindenütt előtte repült.
Csak száll az elszakadt rózsa, csak száll. Egyszer a nagy vadon erdőben levő ördöngős kocsma ablakában állott meg.
Hej, a kisebbik testvérnek sem kellett több. Leugrott a tátos csikóról, a kutyáját névről szólította s be egyenesen az ivószobába. Itt a néma szolgáló elébe szalad, sürög-forog körülötte, integet kézzel-lábbal, hogy mit hozzon, bort-e vagy ennivalót? Az aranyhajú vitéz pofonüti a leányt, úgyhogy hármat is fordult. Erre a tűz-lócán ülő macska ki akart ugrani az ajtón. De a tátos kutya elcsípte s ugyancsak vagdalta a földhöz. Mikor a néma szolgáló látta, hogy a macska sehogysem szabadulhat a tátos kutyától, megszólalt:
- Kegyelem, irgalom a fejemnek! Én semminek nem vagyok az oka, hanem ez a vén boszorkány, aki itt lakik macska képében. Most az egyszer igazán rákerült az eb harmincadjára!
Erre a szóra a fekete macska mindenféleképpen akart szabadulni a tátos kutyától. Karmolt, harapott, köpködött. De biz mindez nem használt semmit. Csak azt nyerte vele, hogy a tátos kutya annál jobban vagdalta a földhöz, hogy szinte nyekkent.
Most a fekete macska, mikor látta, hogy másként nem tud magán segíteni, a könyörgéshez fogott. Letérdepelt az aranyhajú vitéz előtt s égre-földre kérte, hogy mindent megtesz: a bátyját feltámasztja, kilenc véka aranyat fizet s ráadásul kilencvenkilenc ember életét adja vissza, csak az életének kegyelmezzen.
- No, te banya, én az életednek megkegyelmezek, hanem igéretedet váltsd be!
Erre a vén banya egy vakablakból különféle színű üvegeket szedett elő, bement a kamrába, mindegyik kővé vált holt embert megkente s ime, azok egyenként mind feltámadtak.
Legelől jött az aranyfogú vitéz. Ez, amint meglátta édes testvérét, szó nélkül a nyakába esett s össze-vissza csókolták egymást. Aztán jöttek elő a híres-neves vitézek, kik a pihenésben igen megerősödtek s mindegyik egymaga is megküzdött volna egy oroszlánnal. Ezek a vitézek holtiglan felajánlották életüket s vérüket a két aranyfogú testvérnek.
De most a szegény ember nagyobbik fia áll elő s azt mondja a vén banyának:
- Hallod-e te! Az én részemről se irgalom, le kegyelem mindaddig, míg meg nem mondod, hogy a teknősbéka képében élő fiadnak miben áll az ereje.
Mit volt mit tenni a vén banyának? Mivel már úgysem szabadulhatott, kivallotta azt is.
- A sóstó kellő közepén virít egy vízitök. Annak az árnyékában szokott pihenni a teknősbéka és a felesége. Ennek a vízitöknek a hetedik virágában van egy vas szelence, a vas szelencében van egy tojás, a tojásban egy lódarázs, ebben rejlik az én fiam ereje. Ha azt a lódarázst megölnék, ő is szörnyet halna. Ha pedig kiveszik a lódarázst a tojásból s üvegbe zárják, akkor ugyan élni él a fiam, de minden bűbájos erejét elveszti. Őneki, igaz, nagy hatalom van a kezében, mert a vizeken uralkodik. De ha kegyelmet ígérsz neki és életét meghagyod, akkor a vizeket visszaparancsolja az elsülyesztett városról, minden élővalót feltámaszt s a várost visszaállítja úgy, ahogy volt, minden élő okos, oktalan állattal együtt. A fiam pedig a vizek kútfejére ül s csak annyi vizet ereszt ki, amennyi elég a város fenntartására.
Mikor a két aranyfogú testvér így kivette a vén banyából a titkot, láncra verték s hazavitték a nagy kastélyba. Ott aztán egy sötét kamrában felszegezték, mint a bőregeret.
A világszép asszony most is ott ült az ablakban. Mikor meglátta a férjét s ennek szakasztott mását, a testvérét, nem tudta a dolgot mire vélni, nem tudta, melyik az ő kedves férje, melyiknek boruljon a nyakába s melyiket csókolja össze-vissza. Mert a két testvér tekintetre, termetre, szépségre, magasságra, szóval mindenre nézve annyira hasonlított egymáshoz, hogy még szülő anyjuk sem igen tudott különbséget tenni köztük.
A nagyobbik testvér végre előlépett s a világszép asszony csak ekkor ismerte fel rég nem látott kedves férjét.
De a két testvér csak addig maradt otthon, míg a lovakat jól nem tartották. Megetették, megitatták, aztán pedig elindultak párosan a sóstó fölkeresésére. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen. Egyszer mégis csak elértek a sóstó partjára. Egy öreg halász halászgatott a víz partján. Attól csónakot kértek, ráültek s beeveztek a sóstó kellő közepére. Ott meglelték a vízitököt, amelynek az árnyékában szokott pihenni a tekenősbéka meg a felesége. Aztán a vízitök hetedik virágát leszakasztották, kivették belőle a vas szelencét, a vas szelencéből a tojást, a tojásból a lódarázst. De azt megölni nem ölték meg, hanem egy üvegbe eresztették. A tekenősbéka egyszerre a víz színére jött fel s erőtlenül elterült rajta; még a lábát is alig tudta mozgatni. Majd lassacskán odaevickélt a csónakhoz s ekkor megszólalt:
- Mit kívántok éntőlem, a vizek királyától? Csak az életemnek kegyelmezzetek, minden kívánságtokat teljesítem.
- Nem kívánok én egyebet - felelt neki az idősebb testvér - mint ezt: állítsd vissza ezt az elsülyesztett várost úgy, ahogy volt, minden okos és oktalan állattal együtt; parancsold vissza a vizeket kútfejeikbe; magad pedig úgy, mint azelőtt volt, ülj a vizek kútfejeire s csak annyi vizet eressz ki, amennyi a város számára szükséges.
No jól van. Alig hangzott el az aranyfogú idősebb testvér kívánsága, a vizek mind visszatakarodtak kútfejeikbe s a fenékről felmerült az elsülyesztett város. Az emberek, asszonyok, gyermekek, mind-mind, apraja-nagyja kiszaladtak az utcára. A holtlét nekik csak úgy tetszett, mintha csak aludtak vagy álmodtak volna. A világszép asszony apja, anyja és édes testvére, a király-kisasszony is előjöttek s nagy hálálkodások közt köszönték meg éltük megszabadítását. De hogy az örömből semmise hiányozzék, a világszép király-kisasszonyt rögtön elkendőzték a kisebbik aranyfogú testvérrel.
Aztán az idősebb testvér elment a városba, a világszép asszonyt elhozta üveges aranyhintón. Mihelyt meglátta édesapját, szülő anyját és kedves testvéreit, a világszép asszonynak nemcsak az egyik szeme, de a másik is nevetett.
Aztán a királyságot kétfelé osztották, feleközepét kapta a nagyobbik aranyfogú testvér, feleközepét pedig a kisebbik. Majd felnevelő apjukat és anyjukat is elhozták. Még most is élnek nagy boldogan, hogyha meg nem haltak.
