Volt egyszer egy király, annak volt három fiúgyermeke, akik közül a legifjabbat és a legszebbet Árgyirusnak hívták. Erről az Árgyirus nevezetű királyfiról és az ő szépséges Tündér Ilonájáról szól a következő mese.
A királyi palotának háta mögött volt a királynak egy hetedhét-országra szóló gyönyörű kertje, fényes kőfalakkal körülvéve. Csermelyek kígyóztak a kertben s pompás szökőkutak árasztották sugaraikat a nyíló virágokra. A szem kifáradott a kert szépségeinek nézésében. A kertnek kellős közepén állott egy ősi fa, amelyen ezüst virág nyílott, arany alma termett, s levelei akkora smaragdok voltak, hogy nem ért fel velük az egész világ kincse. Mindennap nyílottak ezüst virágai, éjfélig megértek az arany gyümölcsök, reggelenként pedig a király odament, megszedte és a világ búját, baját fel se vette. Ez a fa őseiről maradt reá és ettől a fától függött népének, országának hatalma, gazdagsága. Hogy, hogy nem, megtörtént, hogy többször egymásután tolvaj kezek meglopták a fa kincseit. A király, képzelhetni, mily szörnyen felháborodott. Azonnal megparancsolta, hogy egész éjtszaka őrök álljanak a fa körül. Aztán alig várta a kelő napot, kiment a kertbe s látta, hogy újra megszedték a kincstermő fát, az őrök pedig mély álomban vannak. A fölvert őrök pedig így mentegetőztek:
- Felséges királyunk! Nem láttunk mi életünkben annyi kincset, mint amennyi ezen a fán volt az éjtszaka. Láttunk rajta arany harmatos ezüst virágokat, messze fénylő, szemvakító, ragyogó almákat; smaragd, zafir és rubin tündökölt közöttük, a leveleken meg gyémánt madárkák csevegtek. Amíg a fa nézésében gyönyörködtünk, egyszerre lanyha szellő támadt, amelytől a földre rogytunk s egy szempillantás alatt mély álom szállt reánk. Most itt állunk, király, hogy meglakoljunk mulasztásunkért.
A király átlátta, hogy az őrök ártatlanok. Bánkódva tért vissza kastélyába s bármint gondolkozott, sehogyse tudta elképzelni, ki szedhette meg az ősi fát. Aztán magához hívatta a jóst, megparancsolta, hogy fürkéssze ki a titkot. A jós gondolkozott, aztán így szólt a királynak:
- Felséges királyom! Néped, nemzeted egészen elpuhult, nem őrizheti meg többet kincses fádat. Hatalmas tündérek keze nyúlt az ősi fához s bizony sok küzdelem árán jutsz ismét birtokába. Reménységed csak egyik fiadban lehet, aki sokáig lesz kitéve hazátlan bujdosásnak, míg végre szert tehet az ősi fa kincsére.
A király kegyesen bocsátotta el a jóst s gazdag ajándékokkal halmozta el. Aztán tüstént megparancsolta a nagyobbik fiának, hogy jövő éjtszaka álljon őrt. A királyfi engedelmeskedett. A holdvilágos éjtszakán ott járt fel s alá a fa alatt, nézte a sok nyíló virágot, a smaragd lombot, az arany almát. Éjfélig nem jött álom a szemére. Szíve már repesett a nagy örömtől, hogy sikerült neki megőriznie a fa kincseit. De pontban éjfélkor egyszerre lanyha szellő támadt s álom szállt szempilláira. Mikor reggel lett, a király ismét lement a kertbe s látta, hogy a királyfi mélyen alszik, hogy a kincstermő fának egyetlen virága, egyetlen gyümölcse sincs. Második éjjel a középső királyfin volt a sor. Őt is elaltatta az a lanyha szellő. A királyt most annyira kínozta a bánat és a bosszúság, hogy hirtelen halált mondott a jós fejére, akinek jövendölése még eddig nem teljesedett be.
Mikor a legkisebb királyfi hírét hallotta az öreg jós halálának, menten atyja elé lépett s ily szavakra fakadt:
- Egyet mondok, atyám, kettő lesz belőle. Én is elmegyek őrködni az éjtszaka. Hallom, megöletted a jóst jóslatáért. Bizony, édesapám, hitem szerint rosszul tetted, mert az öreg jós nemcsak két nagyobbik fiadról szólt, hanem rólam is. Ami nekik nem sikerült, sikerülhet nekem. Az éjtszaka is azt álmodtam, hogy messze földre bujdostam ősi kincsünkért. Sokáig küzdöttem nyomasztó inséggel, végre megszerettem egy szép tündérleányt s általa ismét visszaszereztem ősi kincsünket.
A király megrendült hangon kérte legkisebbik, legkedvesebb fiát, hogy ne tegye ki magát ennek a nehéz próbának s ezt mondta:
- Ha te bujdosója leszel a világnak, mi lesz akkor itthon apád, anyád sorsa? Aggodalom, bánat sírba visz bennünket. Inkább veszítsünk el mindent a világon.
De Árgyirus így válaszolt:
- Bármi lesz belőlem, végrehajtom, amit felőlem jósoltak. Ha szenvedek, küzdök, jó vége lesz annak. Férfias küzdésnek dicsőség a bére.
Ezzel ment a szép királyfi atyja kertjébe, a fa közelében ledűlt a bársony gyepre, szablyáját, tegzét maga mellé tette, hogy megvívjon, ha kell, a kincsek tolvajával. Az est beállott, jött aztán az éjtszaka. Drága lomb kezdett nyiladozni az ágakon, a lombon pedig még drágább virág tündökölt s végre lassankint az arany gyümölcs is kezdett érni. A királyfi alig várta, hogy számadásra vonhassa a kert tolvaját, nem zárta be szemét egyetlen pillanatra sem. Éjfélkor egyszer gyenge zúgás támadt, szárnyak csattogása hallatszott a magasból. Árgyirus föltekintett s bámulva látta, hogy tizenkét hattyú száll a kincses fára. A tizenharmadik éppen ágya vánkosára szállt le. A királyfi gyorsan megfeszítette ívét, le akarta lőni a bűvös madarat. Ekkor a hattyú megrázta a szárnyát s ilyen emberi szavakat ejtett:
- Kedves ifjú, ne törj életemre, nem hozok én bút, bánatod reád. Messze földről azért jöttem ide, hogy téged lássalak.
Ekkor a hattyú még egyszer megrázkódott s olyan szép tündérleány vált belőle, hogy a föld kerekségén se lehetett volna párját találni. Árgyirus királyfi inkább susogta, mint mondta:
- Aranyfürtű tündér, rózsák ékessége, álmaim angyala, szólj egyetlen szócskát, csak hogy meggyőződjem, nem álom-e minden.
- Én a tündérleányok királynéja vagyok. Volt koronám, kincsem, gazdagságom, de nem tudtam boldog lenni nélküled. Rég gyötör a vágy, hogy tégedet lássalak, szép királyfi. Én hordtam el atyád ősi kincseit. Azt gondoltam, hogy végre te is fogod őrizni s én itt egykor feltalállak.
- Én is régóta ismerlek édes álmaimból - válaszolt Árgyirus - régóta vágyódtam utánad, de hinni se mertem, hogy egykor föltalállak.
Azután szerelmet vallottak egymásnak és hosszasan csepegtek jövendő boldogságukról, amikor majd férj és feleség lehetnek. Sokáig bolyongtak a kert árnyékos útjain. Itt-ott rájuk sütött a szelíd holdvilág s ezüst fátyolt borított Ilona arany fürtjeire. Árgyirus boldog volt. Nem győzte eleget nézni az ő kedves Ilonáját, akire az Isten annyi szépséget, jóságot árasztott mind a két kezével, mint senkire se másra széles e világon. Türelmetlenül várták a reggelt, hogy a király elé lépve, áldást kérjenek szívük hajlamára s mennél hamarább megtarthassák a félvilágra szóló lakodalmat. Elképzelte Árgyirus, hogy atyja mennyire fog örvendeni az ősi fa megőrzött kincseinek s még inkább jövendőbeli menyének, Tündér Ilonának. Aztán a kincses fa alatt ledűltek a bársony gyepre, s addig-addig várták a reggelt, míg a hajnali szellő álomport nem hintett szemük pillájára, míg el nem szenderedtek.
A király, amint fölkelt, azonnal a kert felé tekintett. A kertben csak úgy fénylett a szép fa termése. Azonnal küldött egy vénasszonyt, hogy nézze meg, mi történt fiával, él-e még, vagy meghalt. A vénasszony futott, őt is zaklatta a kíváncsiság. Ott feküdt az ifjú Árgyirus, nem messze tőle Tündér Ilona. A vénasszony nem merte fölkelteni őket, de nem is igen volt más eszében, mint a leánynak varázsló szépsége, zöld pázsitra omló gazdag arany haja. Halk léptekkel közeledett hozzájuk, s mikor meggyőződött, hogy mélyen alusznak, egy szempillantás alatt levágott egy fürtöt a leány hajából s tartott vele a királyi palota felé. Elbeszélte a királynak, hogy mit látott a kertben, Árgyirus királyfi mellett egy istenasszonyt, akinek arany haja van. Ekkor felmutatta a lopott kincset. A király szívét elragadta az öröm, rohant nejéhez s karonfogva vitte a kertbe, hogy lássák szabadító fiukat s a tündér teremtést.
Ezalatt Tündér Ilona felserkent. Legott észrevette, hogy meglopták. Nosza sírni kezdett, kedves arca sűrű könnytől ázott. Árgyirus is felriadt álmából kedvesének síró panaszára, s mikor megtudta, hogy milyen szégyen, gyalázat érte az ő egyetlenét, vér tolult arcába s haragja ily szavakra gerjedt:
- Bocsáss meg, Ilonám, bizony megbüntetem, aki így megsértett. Legyen bár testvérem, vagy legjobb barátom, véres bosszút állok rajta. Kérlek, ne könnyezz, feledd el a sértést, felejtsd el értem!
Árgyirus békéltető beszéde hiába volt. Ilona szíve nem talált enyhülést, vigasztalást. Búsan kelt fel a bársony gyepágyról, aztán ily bánatos szavak fakadtak ajkairól:
- Sokszor jöttem hozzád, míg föltaláltalak. Reméltem, hogy boldog leszek veled. Híven szerettelek és jól esik hinnem, hogy te is szerettél. Mégis el kell válnunk, nem lakhatom atyád udvarában. Orvokat küldött rám, akik megraboltak legdrágább kincsemtől. Ne marasztalj hiába, ne gyötörd szívemet. Az Isten megáldjon!
Árgyirus még tovább is esengett, de Ilona hajthatatlan volt.
- Hiába kisérted állhatatosságom, bár nőnek születtem, megállom szavamat.
- Menj hát - szólt a bánatos királyfi - de én is követlek. Az egész világot fölkutatom, hidd el, csak azt mondd meg, hol vagyon lakásod.
- Lakásom messze van; zárt helyen, bércek közt keresd Ilonádat. Állandó székhelyem a Fekete város és a Változó vár nyári mulatásom. Néha csendes völgyben kristály patak mellett, néha zöld erdőben, híves sűrűjében mulatok kedvemre. Hatalmam kiterjed keletre, nyugatra, északra és délre. Adózóm volt nékem királyi atyád is; e fa kincseit adóztátok nékem. Majd eljöttem ide, békejobbot nyujtva, ti meg gyalázatot hoztatok fejemre. Könnybe lábadt szemem tiszta fénye, búra fordult kedvem. Mennem kell, Árgyirus. Isten hozzád, édes!
Ekkor ismét hófehér hattyúvá változott, szárnyra kelt és eltűnt Árgyirus királyfi szemei elől. A királyfi hiába küzdött kétségbeejtő fájdalmával, nem bírta lebirkózni. Leborult a bársony gyepágyra s keservesen sírt. Mikor a király meg a királyné a kertbe értek, megdöbbenve látták fiuk szánandó könnyhullajtását. Kérdezték, mi oka ennek a férfiatlan gyengeségnek? Hova lett a tündérteremtés? Árgyirus egy kissé megjuhászodva mindent elbeszélt szüleinek. Elmondta, hogy Ilona milyen páratlan szépség és jóság, milyen ragyogó arany fürtje van; milyen édes zengésű a hangja. Végre elmondta azt is, mint rabolta meg valaki az ő szépséges mátkáját s mint dúlta fel földi boldogságát.
A király részt vett fia bánatában s osztozott bosszúságában. Odaadta neki a vén asszonyt, hogy büntesse meg tetszése szerint. A nyomorultat aztán négyfelé vágták.
Ekkor a királyfi érzékeny búcsút vett atyjától, anyjától, s bármennyire marasztották is, bármennyire kérték, hogy ne hagyja el őket öreg napjaikra, Árgyirus királyfi mégis elment, el kellett mennie. A király most szertelen bánatában tüstént kivágatta a kincstermő fát, minden ágát, minden pácikáját rakásra hányatta, máglyába rakatta s úgy siratta elbujdosott fiát a máglya fellobogó lángjánál.
Árgyirus pedig bujdosója lett a kerek világnak. Ment, mendegélt hegyeken, bérceken, erdős és kősziklás hegyeken, szárazon és vízen, éjjel és nappal anélkül, hogy megnyugodott volna. Akit csak útjában talált, mindenkitől kérdezte, nem látták-e Tündér Ilonát? Mindig azt a választ kapta, hogy még a hírét se hallották. Végre Tündérországba érkezett. Amint idestova bujdokolt egy gyönyörű völgy hosszában, nagy pásztortüzet pillantott meg a hegyoldalon. Egyenesen arra tartott. Amint odaért, bámulva látta, hogy a tűz előtt egy óriás hever. Olyan volt ez az óriás, amint ott feküdt; mint valami százados tölgyfának az árnyéka naplementekor. A nagy ember megmozdult s könyökére támaszkodott. Árgyirus pedig, mint valami toronytetőre, úgy nézett a szeme közé. Az óriás megszólalt s hangjától zúgott az erdőség, megrendült a föld:
- Kicsodák vagytok?
Mert tudnunk kell, hogy Árgyirus nem egyedül, hanem egy szolgával indult világgá.
Árgyirus elmondta, hogy ők ez s ez, ebből s ebből az országból valók, a Fekete várost kell feltalálniuk, s kérte az óriást, mondja meg, merre kell menniök.
- Bizony nagy fába vágtátok a fejszéteket - felelt az óriás. - Ha felállok a Retyezát tetejére, belátom a földnek legnagyobb részét. Látok saslábakon forgó kastélyokat, függő kerteket, fényes légvárakat. De a Fekete városnak soha még a színét se láttam... Hanem, édes fiam, várj reggelig, akkor sok tündér lesz itt a föld mindenféle tájékáról. Megkérdem tőlük. Ha akad valaki, aki a Fekete városról tud, elküldöm veled, hogy útba igazítson.
Ekkor letelepedtek s az óriás nyársra húzott egy nagy vadat, hogy az idegeneket megvendégelje. Míg a vadat jobbról is, balról is sütögette, kérdezgette Árgyirus sorsát. Árgyirus mindent elmondott, csakhogy az óriásnak kedvébe járjon. Az óriás végre úgy megszerette a királyfit, hogy a tulajdon sapkájából vetett neki ágyat éjtszakára. Reggel aztán a tündérek sorban megjöttek, de egyikük se hallotta hírét a Fekete városnak. Legeslegutóljára jött egy sánta tündér, aki nagyon is jól tudta, hol van a Fekete város, mert ott tört el a lába. Árgyirus meg a cselédje most megköszönték szépen az óriás szívességét, elbúcsúztak, elindultak. Elől sántikált a tündér, utána ment Árgyirus, leghátul cammogott a szolga. Egyszer, mikor már nagyon soká mehettek, egy bérc tetején így szólalt meg a sánta tündér:
- Árgyirus! tekints a mélységbe, ott a város, amelyet kerestél. Isten veled, járj békével!
Mikor Árgyirus meg akarta köszönni a tündér jóságát, fáradságát, az már eltűnt; híre, pora se volt.
Árgyirus meg sem pihent, hanem egyenest a város felé tartott, ahová szerencsésen meg is érkezett. Hogy egy kissé kipihenhesse az út fáradalmát, meg azért is, hogy egyről-másról tudomást szerezhessen, megszállott egy özvegyasszonynál. Mikor kérdezte az özvegytől, merre van a Változó vár, az özvegy tudtára adta, hogy nincsen messzire, egy félórácska alatt odajuthatni. Elmondta továbbá, hogy olyan szép, szemkápráztató még a külseje is, de még sokkalta szebb belől; mert ritka szépségű leány lakja.
- Csoda szépség, úgy-e? - szólt Árgyirus, egészen föllelkesülve. - Ki is versenyezhet Tündér Ilonával?! Aranyfürtű tündér, régóta kereslek, fölvertem éretted a kerek világot! Istenem, milyen nagy boldogság, hogy végre feltaláltalak! - Az özvegynek már előbb is feltűnt a deli ifjú s legott kiszemelte vejéül. Volt ugyanis az özvegynek egy eladó leánya, akitől már szeretett volna szabadulni. Mikor hallotta, hogy Árgyirus a Változó-várbeli tündérleányt szereti, hogy érette bujdosott ilyen messze földre, szörnyű irígység támadt lelkében a szép tündérleány ellen. Elhatározta, hogy bármi áldozattal széttépi ezt a páratlan szerelmet. Gondolkozott, törte a fejét, végre abban állapodott meg, hogy megvesztegeti Árgyirusnak a szolgáját. Eget földet ígért a szolgának, azonfelül még egy zacskó aranyat s ráadásul a leánya kezét. A szolgát végre is elszédítette ez a sok ígéret, különösen az, hogy a szép leányt is feleségül kapja, ráállott, hogy mindent megtesz, amit az özvegy tennie parancsol. Mikor aztán útra keltek a Változó vár felé, az özvegy egy bűvös tömlőt adott a szolgának. Ebben a tömlőben álomszellő volt, amelytől bárki is azonnal mély álomba merült. Adott még egy kenőcsöt is, amelytől az alvónak azonnal föl kellett ébrednie. Végre megtanította, hogy bánjék mindezekkel a bűbájos szerekkel, hogy ura egyetlenegy árva szót se szólhasson az ő Tündér Ilonájával.
A királyfi szíve hangosan dobogott, amint közeledtek a Változó várhoz. Amint beléptek a kertbe, Árgyirust elragadta a kert tündéri szépsége; nem tudta, hová legyen örömében. Zöldelő, virágzó borostyánerdő fogta körül a kertet, beljebb gyászos ciprusok, piruló narancsfák, illatos rózsák, szelíd liliomok következtek sorban. Egy tiszta forrás csörgedező vize vezette Árgyirust, ki már azt se tudta, merre nézzen, mit csodáljon jobban. Végre a forrás áztatta pázsiton a kert közepébe ért. Itt áloék és balzsamfák illatoztak és sűrű, magas cédrusok árnyéka hívogatta pihenőre a nap melegétől lankadó utast. A cédrusok híves árnyékában, teljesen elrejtve a nap szeme elől, hogy senkise láthasson oda, volt egy rózsaliget. Ebbe a ligetbe futott a csörgedező víz. Itt megszakadt folyása, elakadt a hangja. Árgyirusnak szédült a feje a csoda látványtól. Ebben a rózsaligetben volt egy nyoszolya, amelynek mennyezete ezüstből volt szőve arany hímzésekkel, dagadó dunnáin pedig mindenféle színű brilliáns és opál ragyogott. Árgyirus azt gondolta, hogy ez a nyugvóhely senki másé nem lehet, mint a szépséges Ilonáé. Legjobb lesz tehát, ha itt marad s megvárja, míg Ilona idejön. A fáradtságtól kimerülve, a sok látványtól elszédülve, lehajtotta fejét a nyoszolyára és elszenderült. Ezt a percet használta fel a hűtelen szolga, hogy végrehajtsa a drágalátos özvegyasszony parancsolatát. Felnyitotta a tömlőt s a királyfi szendergése olyan mélységes mély álommá változott, mintha a halálnak vas vesszeje érte volna.
Nemsokára azután jött a Változó vár tündérasszonya. Hat tündérleány vitte az uszályát. Földig érő aranyhaja lágyan esett karcsú termetére, a finom fátyol pedig, mely a fejét takarta, libegett-lobogott minden mozdulatára, néha meg játszadozott az arany fürtökkel. Ilona egyenesen a nyoszolyának tartott s nem tudta, hova legyen a váratlan nagy örömtől, mikor megpillantotta a szép Árgyirus királyfit. Reáhajolt s megcsókolta, aztán kérte, hogy ébredjen fel, mert ő van itt, akiért annyit tűrt, szenvedett. Hiába, Árgyirus nem ébredt fel. Hiába szólott hozzá Ilona ily szavakkal:
- Egy óra a miénk, akkor el kell mennem. Serkenj fel, édesem, serkenj fel mély álmodból! Hasztalan volt annyi terhes bujdosásod, hogyha nem is láthatsz. Ébredj, ébredj!
Hiába serkentette, hiába hullottak könnyei, a királyfi úgy aludt, mint aki meghalt. Egyik szempillantás gyorsan telt a másik után, az óra elmúlt. Tündér Ilonának távoznia kellett. Mikor távozott, így szólt a szolgának:
- Mondd meg uradnak, ha föl ébred, hogy itt voltam. Vigyázzon, még kétszer látogatom meg s ha akkor is alva találom, kereshet - míg megtalál széles e világon.
Alighogy a tündér elment, a szolga azonnal fölébresztette urát a bűbájos kenőccsel. Amint Árgyirus felébredt, tüstént kérdezte a szolgát, nem látta-e Ilonát a kertben? A szolga mindent elmondott úgy, amint történt, s átadta Ilona izenetét is. Árgyirus csakhogy meg nem halt bújában, szégyenében. Szomorúan ment vissza a Fekete városba.
Másnap délben ismét elmentek a várkertbe s a cédrusok árnyékában pihenve várták Ilona eljövetelét. Árgyirus már most közel se ment a rózsaligethez, nehogy a nyoszolya álomra csalogassa. De a gonosz cseléd most is talált utat-módot, hogy urát elaltassa. Ilona másodszor is eljött, másodszor is költögette. De Árgyirus most se ébredt fel.
Harmadik nap ismét elmentek a várkertbe. Azonban Árgyirus most már meg se pihent a cédrusok árnyékában, hanem járt-kelt, hogy az álom meg ne lepje. A cseléd sokáig nem tudott hozzájutni, hogy urát elaltassa, mert a királyfi most nagyon óvatos volt. Végre mégis egy szép ösvénynek a végén, mikor a királyfi észre se vette, hogy nyomában van, sikerült kelepcébe ejtenie. A királyfi egyszerre érezte, hogy lábai gyengülnek. Önkénytelen ledült a gyepre. Mikor Ilona megérkezett, Árgyirust már leverte az álom. Ilona is nagyon szerette Árgyirust, nem csoda tehát, hogy az ő szíve csaknem megszakadt a fájdalomtól, mikor látta, hogy a királyfi harmadszor is alszik. Rút cselt gyanított, nem tartotta természetesnek ezt a hosszú álmot. Így szólt síró hangon.
- Apádat, anyádat elhagytad érettem, még se lelhettél föl, még se láthattad sírig hű mátkádat. Én láttalak, de nem szólhattam veled, hogy új erőt nyerjek édes szavaidból. Ismét elvesztelek, még pedig örökre, többé nem láthatlak ebben az életben. Nem lehet bevárnom, hogy felébredj álmodból. Mennem kell e tájról, sorsom úgy akarja.
Késő estig maradt Ilona az alvó királyfi mellett. Hiába keltette, mert nem ébredett föl. Végre, mikor már távozóban volt, így szólt a szolgához:
- Mondd meg, hű cseléd, uradnak, hogy válnunk kell, még pedig örökre! Ne is gondoljon többé reám! Az elválás nekem fájt a legkínosabban. De hiszem, neki sincs benne öröme. Bárcsak sohase láttuk volna egymást, nem kellene most bánkódnunk, könnyeznünk. Mondd meg neki, álljon bosszút megtört vágyainkért, könnyhullajtásunkért s minden jövendőbeli szenvedéseinkért. A kisebbik szegről vegye le szablyáját és a nagyobbikra akassza fel kardját.
A szolga nem értette a tündérleány szavait. Távozása után felébresztette Árgyirust és mindent elmondott neki, még az izenetét is. A királyfi azonban megértette a titkos izenetet. Kivonta fegyverét hüvelyéből, magasra emelte s aztán így szólt:
- Imádkozzál Istennek! Te vagy árulónk, lakolnod kell érte!
A szolga rémülten omlott térdre, mindent megvallott urának, mint csábította el az öreg asszony, s aztán összekulcsolt kézzel kért, esdett kegyelmet. Ámde meg kellett halnia, hogy meglakoljon nagy bűneiért. A királyfi szívébe mártotta a kardot. Árgyirus aztán visszatért a Fekete városba, nagy átkot mondott a cselszövő gazdasszonyára, aztán ment, ment, maga se tudta, hova.
Napok, hónapok, esztendők teltek el a fáradalmas bolyongásban. Tenger szenvedéssel és nyomorral küzködött. Mind hiába, még csak meg se láthatta Ilonáját. Végre lankadni kezdett ereje a sikertelen küzdelmek között s ily kétségbeesett szavakra fakadt:
- Miért éljek tovább? Miért küzködjem tovább is nyomorral, inséggel, ha úgyse érhetek célt, ha nem láthatom, ha nem nyerhetem el Ilonámat? Isten veletek, jó atyám, jó anyám, felétek száll királyi véretek utolsó gondolatja! Bocsássatok meg, ha még éltek s ha még gondoltok néha bujdosó fiatokra, bocsássatok meg azért a nagy fájdalomért, melyet nektek okoztam! Elérhetetlenért nyujtottam ki gyenge karomat s elhagytam érte, ami enyém volt, elhagytam azokat, akik szerettek, akiket szerettem, atyámat, anyámat, testvéreimet, édes hazám földjét, s idegenbe mentem. Méltán bűnhődöm nagyravágyásomért. Sohase fogtok többé látni! Tudom reménységgel várjátok érkezésemet. De szégyen van fejemen, célomat nem érhettem el. Most hát nem mehetek koldusként közétek. Ezt a szégyent nem hárítom rátok, magam se viselhetem többé, azért véget vetek nyomorult életemnek. Isten veletek!
Így szólt Árgyirus és kirántotta kardját, hogy végrehajtsa kislelkü, bűnös szándékát. Ebben a pillanatban egy gyönge érintést érzett a karján, föltekintett s egy kedves leánykát látott maga előtt, aki ezt mondta neki:
- Szép királyfi, nincsen ugyan minden úgy, amint óhajtottad, de mégis nagyon sietsz a kétségbeeséssel. A csüggedés nem illik a férfinak. Célt tűztél ki magad elé, menj tovább a megkezdett pályán. Életed nem a tiéd, hanem az Istené és azé a célé, amelynek szentelted. Ha eddig célt nem értél, célt érhetsz ezután. Ha pedig célod ellenkezik az Isten akaratával, bízd Istenre, hogy pályádat megszakítsa.
Ezzel a kedves leányka elenyészett. Árgyirus pedig csendesen lebocsátotta a fölemelt kardot s bámulva nézett arra a helyre, ahol a leányka állott. S tán még mai napig is oda volna szegezve a tekintete, ha valami lárma észre nem térítette volna. Megy a lárma felé, hát látja, hogy három óriás birkózik egymással. Kérdezte tőlük a versengés okát. Az óriások meg is mondták, hogy ők egy elhúnyt apának a fiai s most éppen az ősi kincseken osztoznak. Meg is kérték Árgyirust, hogy tegyen igazságot közöttük, döntse el, melyiké legyen az ősi kincs. Saru, palást és ostor, annyi volt az egész apai örökség. De ezeknek olyan csudálatos erejük volt, hogy aki a sarut felkötötte, a palástot felöltötte s az ostort a kezébe vette, elrepülhetett vele bárhová széles e világon. Ez volt most a baj, hogy mind a három óriás mind a kincset magának kívánta, mert külön-külön egyik sem ért semmit. Ezenkívül még egy nagy baja volt a három testvérnek. Volt ugyanis egy titka annak a bűbájos háromságnak, az, hogy a repülőt bármely pillanatban le lehetett szállítani. Ezt a titkot pedig csak a középső tudta, az meg nem akarta megmondani a másik kettőnek.
- Jól van - szólt Árgyirus - figyeljetek rám! Három hegy van kelet, dél és észak felé; aki hamarább megfutja ezeket a hegyeket, azé lesz az örökség.
Az óriások tüstént futásnak eredtek. A királyfi pedig összeszedte a kincseket, felkötötte a sarut, felöltötte a palástot, kezébe kapta az ostort és felkiáltott:
- Hipp, hopp, bűvös kincsek, ősi hagyományok, segítsetek engem arra a tájékára a földnek, hol feltalálhatom Tündér Ilonámat.
A királyfi abban a szempillantásban fölszállt és repült a magasban. De a középső óriás észrevette, leszállította és felvette tőle az ősi kincseket. Aztán maga repült el, hogy testvérei utól sem érhették többé.
A királyfi búsan nézett szét azon az ismeretlen vidéken, ahol a középső óriás leszállította a magasból. Vad rengetegben találta magát s itt addig járt-kelt, míg végre egy útra akadt. Elindult ezen az úton s mindig beljebb és beljebb hatolt a sűrűségbe. Végre egy kőszikla, a kőszikla tetején meg egy vár tűnt a szemébe. A vár környéke nagyon megtetszett Árgyirusnak. A vár alatt szép kert terült el a messze tájra. A kertben patakocskák s bennük arany-halacskák tündököltek a verő nap fényében, a vizek partján pedig a rózsák mosolyogtak. Árgyirusnak jól esett egy kissé megpihenni. Egyszerre egy tündérleány közeledett feléje s úgy látszott, mintha megismerte volna Árgyirust, mert nagyon megnézte s aztán sebesen szaladt vissza a vár felé. Futott, futott a leányka egyenesen a várba, a várnak tündérasszonyához, a szépséges Tündér Ilonához. Mert hát ő lakott abban a várban. Mikor asszonyához ért, úgy kifáradt a futásban, hogy alig tudott szóhoz jutni, alig tudta elmondani, hogy Árgyirus királyfit látta lenn a várkertben.
Ilonára olyan váratlan volt ez a hír, hogy hinni se akart a hű cseléd szavainak. Fölgerjedt haragja és a szegény leányt arcul csapta, szintúgy csattant. Aztán így szólott Tündér Ilona:
- Miért hazudsz? miért gyötröd szívemet csalfa reményekkel? miért beszélsz nekem Árgyirusomról, akit, jól tudom, örökre elvesztettem?
Alig végezte be haragos szavait, két cseléd jött egymásután ugyanavval a hírrel. Ilona mindkettőjüket arcul csapta. Aztán jött a negyedik, ötödik s nyomban utánuk maga Árgyirus királyfi. Árgyirus és Ilona megölelték, megcsókolták egymást. Ilona egy darab ideig szóhoz se tudott jutni a nagy öröm miatt, végre nagy vártatva így szólt:
- Látom, végre tudod hajtani, amit egyszer föltettél magadban. Látom, hogy derék, hű és rendületlen vagy. Hiszem, hogy boldog leszek veled. Üdvözlégy kies váramban! Öltözködjél újra aranyba, ezüstbe! Ha pedig fáradt vagy, dülj le megpihenni. Ha éhezel, enyhítsd éhségedet drága gyümölcsökkel. Ha szomjazol, csillapítsd szomjadat, itt vannak, gyöngyöznek a töltött serlegek!
- Előbb, szép Ilonám - felelt Árgyirus - mondd, hogy enyém leszel, hogy többé sohase válunk el egymástól! - Ilona pedig megigérte, hogy felesége lesz, hű lesz hozzá és bizonnyal boldoggá teszi. Így beszélgettek egymással s eltűnt arcukról a sok keserves könnyhullajtás nyoma.
Ezalatt a tengernyi tündér szobaleány vacsorát készített, virágot hintett a vár udvarára, poharakat mosott, asztalt terített s összecsődített egy csomó cimbalmost, hegedűst és lantost. Mikor híre terjedt, hogy a várban lakodalom lesz, tömérdek vendég sereglett össze. Végre megérkezett a menyegző várva-várt perce. Árgyirus királyfi és Tündér Ilona örök hűséget esküdtek egymásnak az oltár előtt. Mikor kijöttek a templomból, leültek a terített asztalokhoz s megkezdődött a hetedhét országra szóló lakoma. Ilona és Árgyirus egymás mellett ültek s mindenki szépségüket bámulta. Ilona még sohase volt olyan szép s Árgyirus, ha már régen nem szerette volna, most kénytelen lett volna megszeretni. Aztán úgy elmerült szépséges szép hitestársának nézésében, úgy elandalodott! Reászegezte tekintetét s komoly dolgokat forgathatott fejében, mert szemei szikráztak, arca lassanként lángba borult. Egyszerre, mikor a vendégek a legjavában ettek, ittak, a tányérok zörögtek, a poharak csengtek s a jókedv tetőpontra hágott: Árgyirus mintegy önfeledten, arcul ütötte Tündér Ilonát, az ő kedves életepárját. Mindenki megzavarodott s félve, sajnálkozva tekintett a szép menyasszonyra, kinek angyali arcát elfutotta a vér. De a menyasszony nem panaszkodott, egy zokszót sem ejtett. Csupán egyetlen könnycsepp tolult a szemébe, azt is elrejtette, hogy senkise lássa.
Aztán Árgyirus másodszor is arcul ütötte menyasszonyát. De Ilona szelíd ajkai most se nyíltak panaszra. Még jó kedvet színlelt, mintha tréfa volna az egész. Mikor azonban harmadszor is megtette, amit kétszer megtett, a tündér menyasszonynak elveszett a türelme, felszökött a székéről s ily szavakkal fordult Árgyirushoz:
- Kétszer békével tűrtem gorombaságodat. De te semmibe se vetted türelmemet, harmadszor is meggyaláztál. Válnunk kell, bármily igazán szeretlek! - Árgyirus így válaszolt:
- Kedvesem, bocsáss meg, csupán próbára akartalak tenni, meg akartam győződni igaz hűségedről, türelmes lelkedről. Az embernek tűrnie, ha pedig hibázott, lakolnia kell. Te is hibáztál, mikor arcul csaptad azokat, akik megérkezésemet hírül vitték neked. Ha te nem adsz másnak mindig igazságot, tanulj békén tűrni. Meggyőződtem most, hogy boldog leszek veled. Látom, hogy tudsz tűrni. Szelíd a szíved, a szelíd szívnek meg nem tartós a bosszúsága.
Ilona megbocsátó szívvel hajolt Árgyirus vezető karjára; megnyugodott sorsában. Aztán újra hűséget esküdtek egymásnak s boldogan éltek, uralkodtak a nagy Tündérországban. Talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.
