Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú paraszt ember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűz-nézni. Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az napja. Amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztás-kő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most itt vannak a háztűz-nézők. Ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kis fia. Annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban. A kis fiú egyszer le talál szökni a pincébe. Csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztás-kő körül. A káposztás-kő eldűl, a kis fiút agyonüti. Kire marad akkor a kis ködmön? Ezen annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt.
Már odafönt nem győzték várni. Leküldte hát az ember a feleségét is:
- Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében? Tán a bort folyatta el, azért nem mer följönni.
Lement az asszony, látja, hogy ott sír a leánya az ászokon:
- Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz?
- Hogy ne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat. - Avval elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a leánya mellé s ő is rákezdte a sírást.
Nagyon megharagudott már odafent a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.
- Ejnye szedte-vette, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hova vesztek?
Lement az ember is. Még akkor is zokogtak azok egymás mellett. Az ember sehogyse tudta elgondolni, hogy mi bajuk akadt?
- Hát ti mit sírtok-rítok? mi bajotok esett oly hirtelen?!
- Jaj, kedves apjukom, hogy ne sírnánk-rínánk - felelt rá az asszony - mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe.
Itt elbeszéltek neki mindent s úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban.
A kérő se győzte várni. Kapta magát, lement utánuk a pincébe. Sohse tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sírhatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlük. Azok elbeszélték neki. A kérő csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett.
- No - azt mondja - még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman. Ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az Isten is úgy akarja.
Elindult a legény, azokat meg ott hagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni. Közelebb megy hozzá, megszólítja:
- Hát kend, atyafi, mit csinál avval a dióval?
- Én bizony nagy munkában vagyok. Már félesztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogyse tudom fölhányni. Szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon fölszállítaná.
- No hát majd fölszállítom én - mondja a kérő. Avval elővett egy vékát, félóra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot. Tovább ment vele.
- No gondolta magában - akadtam már egy bolondra.
Megint ment, mendegélt, talál egy embert. Csak nézte, hogy mit csinál? De sehogyse tudta eltalálni. A keziben volt egy teknő, avval hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyuk forma ajtója. Odamegy hozzá, megszólítja:
- Jó napot adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend?
- Fogadj Isten, atyafi. Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam. Nem tudom, miféle Isten csudája, hogy olyan sötét. Csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki. Én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel. Látja kend, most is abban munkálkodom. De adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni.
- No majd világossá teszem én - mondja rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot. Avval ezt is ott hagyta.
- No - gondolta magában - akadtam már második bolondra is.
Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kis csirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólítja a legény:
- Hát kend, néném asszony, mit csinál?
- Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogy ha szerte-széjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja. De sehogyse tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velük?
- Én megmondom, néném asszony. Sohse dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá. Majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket.
Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult.
- No, hála Istennek - gondolta magában - megtaláltam mind a három bolondot.
Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt. Két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlük, csak annyit, hogy lett nekik egy kis fiuk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztás-kő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
