Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Nekeresden és Ebkérden, Naplacs mellett, hol a jeget aszalják, egy szegény özvegyasszony.
Ennek a szegény özvegyasszonynak volt egy fia, kit Kilencnek híttak. Azért hítták Kilencnek, mert, mintha kilenc gyomra lett volna, kilenc gyermek részét megette. Pedig az anyja földhöz ragadt szegény volt; két keze munkájával kereste kenyerét s a Kilencet nem győzte étellel. A szegény asszony felöltözött tehát egyszer legszebbik ringy-rongy ruhájába s elment a királyhoz, hogy ő a fiacskáját így nem bírja, úgy nem bírja tartani, mert az kilenc helyett eszik. Azért vegye ő felsége a Kilencet pártfogásába, legyen gyámoló istápja, mert különben éhenholt lesz.
A királynak könyörületes szíve volt, azért szánni tudta a szegényt. Tartást rendelt a gyermek számára.
Mikor a Kilenc tizenöt esztendős volt, beállított a királyhoz, hogy fogadja meg őt akárminek, ha mindjárt béresnek is.
A király látta, hogy a fiú nagyfejű és nagykezű. Megtetszett személye személyének s ezért megfogadta béresnek. De biz ők nagyon furán szerződtek egymással. A Kilenc, mikor kitelik az esztendő, nem kívánt egyebet, csakhogy ő felségét egyszer pofonüthesse s aztán a király tehet vele, amit akar.
A király, hogy, hogy nem, ráállott erre a furcsa szegődésre, gondolván magában, hogy egy esztendő nagy idő, ezalatt háromszor is elveszítheti Kilencet. Így lett a Kilencből kilencedik bérese a királynak, ki a legszilajabb hat tulkot adta a gondviselése alá. De biz az nem nagyon viselte gondját a keze alá adott jószágnak, mert se meg nem etette, se meg nem itatta, se meg nem vakarta, hanem ahelyett inkább lefeküdt aludni. El is pusztultak volna éhen-szomjan a szegény párák, ha a más béresek meg nem sajnálják és gondjukat nem viselik. De azért a király előtt senki se mert vádaskodni ellene, mert hogy nagy ereje volt, tartottak tőle.
Egyszer a királynak az a gondolata támadt, hogy jó volna megtudni, vajjon a kilenc béres közül melyik a legfrissebb? Azért még este kiadta a parancsolatot, hogy holnap menjenek ki az erdőre fát hozni. Aki legelőször hazajön a szekérrel, annak tetőtől talpig egy egész újdonat-új rend ruhát készíttet.
A többi nyolc béres kötötte az ebet a karóhoz, mert mindegyiknek fájt a foga az újdonat-új rend ruhára. Azért idejekorán már a második kakasszóra ébren voltak s amint megetették és megitatták a jószágot, már négy óra felé útban voltak. Csak a Kilenc nem, csak ez aludt még. Pedig már a király szolgálói is megfejték a teheneket, letették a tejet a szoba földjére s aztán kimentek, hogy majd behozzák a köcsögöket meg a szűrő szitát, hogy majd elszűrik a tejet. Mondom, hogy a király szolgálói kimentek a szobából. A nagy ajtócsapásokra a Kilenc is felébredt, hát látja, hogy ott gőzölög a szoba közepén az imént fejt friss tej. Ennek sem kell több. Nem kérdezi, szabad-e, nem-e? a sajtárokat egymásután kezdi felhajtogatni s mind a kilenc tehén tejét megissza. Aztán ismét visszafeküdt.
A király szolgálói bejönnek a szobába, hogy majd elszűrik a tejet, hát látják, hogy se híre, se neve. Mind a kilenc sajtár üres.
Ki tette? ki tette? A kárnak nincs gazdája. Azt biz a Kilenc tette; hisz még most is tejes a szája!... Aztán a kilenc szolgáló nekiesik a mi Kilencünknek, cibálják, ki a hajánál fogva, ki a lábánál fogva s kihúzzák a szobából. Ekkor Kilencnek eszébe jutott, hogy micsoda parancsolatot adott ki tegnap este a király. Megrázta magát, s mint mikor a vadkörte potyog, úgy hullott le róla a sok vászoncseléd. Aztán kiment az ólba, befogta a hat ökröt étlen-szomjan s hajtotta az erdő felé. De mikorára a mi Kilencünk kiért, már a nyolc béres meg is rakodott, be is fogták az ökröket, hogy majd hazafelé jönnek. Meglátja ezt a Kilenc, nekiesik az út-mentén levő élőfának s jobbról is, balról is mind, mind ledöntögeti az útra. Most már, gondolta magában, jöhettek-mehettek, hogyha tudtok! Mikor ezzel készen volt, kifogta a hat ökröt s szabadon eresztette az erdőbe legelni, maga pedig hozzálátott a rakodáshoz. Azokat a nagy élőfákat minden tövestül együtt kiszaggatta, mint mi a kendert, s minden galyastul, levelestül hajigálta fel a szekérre. Mikor már a szekér meg volt rakva, az ökrök után nézett. De ezalatt mind a hat ökröt megették a farkasok és Kilenc csak a csontjaikra akadt.
Most mitévő legyen? Maga csak nem akaszthatta a jármot a nyakába s nem vontathatta haza a rakott szekeret; hisz nem baromnak született! Amint ezen tanakodik, hát látja, hogy négy medve ott viaskodik egymással. A mi Kilencünknek sem kell egyéb. Odament a medvékhez s mind a négyet megragadta, összekötözte, a járomhoz terelte s abba be is fogta. Aztán kezébe veszi a nagy ostort, a füle közé súg a négy medvének s nógatni kezdi. De a medvék nem indítottak.
Ezek még nem bírják, gondolta magában s visszament az erdőbe, hogy ragaszt még eléjük valami segítséget. Amint ott bolyong, hát látja, hogy két farkas még most is az ökörcsontokon rágódik. Ennek sem kell több. A két ordast fülön fogta s odaragasztotta a medvék elé. Aztán a kezébe vette az ostort s szólítgatni kezdte a hat fura ökröt. Azok csakugyan megindították és vitték a szekeret tüskön-bokron keresztül.
A béresek, akik ezalatt fejszével vágtak maguknak utat s már-már készen voltak vele, amint látták, hogy a Kilenc nem mén a rendes úton a hídnak, hanem hegyen-völgyön keresztül neki a víznek, nagyon megörültek. Annál jobban dolgoztak, annál jobban igyekeztek, hogy szinte a hátukon csurgott a víz, hogy azt majd így előzik meg, úgy előzik meg s mégis ők lesznek a nyertesek, övék lesz az újdonat-új rend ruha.
Csak mén a Kilenc, csak mendegél hegyen-völgyön keresztül. Egyszer valami emberforma akadt eléje, ki bizonyosan nem lehetett más, mint az ördög. Elkezdett vele incselkedni. A kezében lévő bottal a kerekek küllőin kerepelőzött.
Meglátja ezt a mi Kilencünk, hátrakiált az emberformának:
- Hallod-e, földi! ne incselkedjél velem, mikor úgyis látod, hogy sietős a dolgom. Ha a botod beleakad a küllőbe s a kerék el talál törni, elhiheted azt nekem, ha nem mondom is, hogy te belőled csinálok kereket, neked kell hazáig a tengelyt tartani.
De az a bizonyos emberféle, mintha nem is őneki beszéltek volna, rá se hederített s azt se mondta: cserélj pipát, pajtás, hanem tovább incselkedett a mi Kilencünkkel.
Annyira-annyira, hogy egyszer a bot vége beleakadt a küllőbe, zsupp! a kerék izzé-porrá tört.
- Hej, atyafi, nem megmondtam, hogy ne izélj velem, he? Most már én a szavamnak ura leszek! Fogod mindjárt ennek a tengelynek a végét s tartod hazáig?!
- No, csak ne olyan nagyon, Kilenc, mert nem félünk ám tőled!
- Nem-e? Majd mindjárt megtanítlak én, hogy mi a félsz!
- No hát szorítsunk kezet, mondja az ördögféle.
Kilenc erre is ráállott s úgy megszorította az ördög kezét, hogy a körme alól csak úgy csatagzott ki a vér.
- No, tartod-e már a tengelyt, he?!
- Tartom, tartom, csak az életemnek kegyelmezzél!
Így fogta meg az ördög a tengely végét s tartotta mindaddig, míg csak egy nagy folyóvízhez nem értek.
- No, pajtás - szólt Kilenc - most rakjuk fel ezeket az állatokat a szekér tetejére s vigyük át ezt a szekeret úgy, ahogy van, a túlsó partra.
Mit volt mit tenni az ördögnek? Kénytelen-kelletlen felrakták a négy medvét és a két farkast a szekérre s átvitték a vízen. Mikor a víz túlsó partjára értek, letették a szekeret, újra befogták a fura hat ökröt s hazafelé mendegéltek.
A király nem tudta a dolgot mire vélni, hogy már a dél is itt van s még sincs itthon az ő kilenc bérese. Ezért a kezibe veszi e messzelátó üveget, néz rajta, hát látja, hogy imhol jön legelől a Kilenc, de az ökrök helyett négy medve és két farkas van befogva a szekérbe. Megijed a király s rögtön kiadja a parancsolatot, hogy zárják be a kaput, s ha zörget, be ne eresszék a világért se a Kilencet.
A szolgák azonképpen cselekedtek. Itt a mi Kilencünk, mikor a kapuhoz ért, csak akkor vette észre, hogy biz azt behúzták az orra előtt. Zörget rajta. Sehol senki, sehol semmi nesz. Mintha azalatt, míg ő az erdőn volt, mindenki meghalt volna.
- No, pajtás - szólt a Kilenc - fogd meg ennek a szekérnek az egyik oldalát, én meg a másikat s hajítsuk át ezen a kapun, úgyhogy mikorára leesik, se a szekérnek, se a vadállatoknak ne legyen semmi bajuk, de még a fa is fel legyen vágva.
Amint mondta, úgy cselekedtek. Sem a szekérnek nem lett semmi baja, sem pedig az állatoknak, de még a fa is fel volt aprózva, csak a konyhára kellett vinni. Így nyerte el az újdonat-új ruhát a Kilenc. Aztán a négy medvét s a két farkast bekötötte az ólba. Ezek voltak ezentul az ökrei, s ha valahová mennie kellett, csak ezeket fogta be.
Amint ezt a király látta, szörnyen elálmélkodott a Kilenc világra szóló erején és elgondolta, hogyha ez pofon találja cserdíteni, szörnyet hal. Ezért mindenféleképp csak a vesztére tört.
Elébb ebbe meg ebbe a városba írt egy levelet, hogy majd küld oda egy országos tolvajt, már mint a mi Kilencünket, kit aztán fogjanak meg, akasszák fel vagy csináljanak vele, amit akarnak, csak az ő szeme elé ne kerüljön többet. Kilencnek pedig azt mondta, hogy itt meg itt, ebben meg ebben a városban tartoznak neki ennyi meg ennyi pénzzel, amit sehogysem tud rajtuk megvenni. Vigye el ezt a levelet s hajtsa be ezt a pénzt.
A mi Kilencünk a süvege mellé tűzte a levelet, befogta a hat állatot s elment abba a bizonyos városba. Ott már azalatt akasztófát is csináltak a számára. A hóhér s a tengernyi népség ott várta az érkeztét.
De nem kellett sokáig várakozniok, mert imhol jön a mi Kilencünk. A város bírójának át is adta a levelet, melyben nem volt egyéb írva, csak az, hogy itt küldöm azt a bizonyos országos hírű tolvajt vagy gazembert, kivel így bánhattok, úgy bánhattok.
A Kilencet aztán odavezették az akasztófa alá s mondja neki a hóhér, hogy álljon bele a hámba. Kilenc csak akkor vette észre, hogy hányat ütött az óra s azt találja mondani a hóhérnak:
- Már, barátom, megengedj, én ezt a mesterséget sohasem próbáltam, azért nem szánom rá a fejemet. De ha megmutatod, hogy s mint kell beleállni, tán kedvet kapok rá.
- Így ni! - válaszolt neki a hóhér s az oktondi maga állt bele a hámba.
A mi Kilencünk sem rest, ízibe felrántotta a hóhért, ki azt sem mondhatta aztán: bá!
Mikor ezt a tengernyi nép látta, nyúllá változott és szaladásnak eredt. Az volt a legboldogabb, aki elől futhatott. A Kilenc utánuk s egy öreg embert, aki nem tudott annyira szaladni, mint a többi, szerencsésen el is csípett. Ezt aztán ütni-verni kezdte s azt mondta, hogy fizessék meg az ő királyának a tartozást, mert különben kő kövön nem marad s az egész város háza tetejére felülteti a vörös kakast.
Ez az öreg épp a város feje volt s ha az ember a fejével beszélhet, minek beszélne a lábával? Ez aztán elővette a nagy bugyelárist s kifizette a mi Kilencünket.
Hetednapra aztán a Kilenc beállított a királyhoz s átadta neki a kívánt pénzt. A király csak akkor hűlt el, amint látta, hogy a Kilenccel még egy egész város sem bír.
No, ha nem bír vele egy város, gondolta magában, majd bírnak vele az ördögök. Ezért az egész határba lévő csontokat mind összeszedette, zsákba rakatta s ekkor azt mondta a Kilencnek.
- No édes fiam, fogd be az ökreidet s itt meg itt van egy malom, vidd el oda ezt a kilenc zsák életet, őröltesd meg s a lisztet aztán hozd haza.
Jól van. A mi Kilencünk befogja az ő hat állatját, felrakja a kilenc zsákot s elindul az ördögök malma felé.
De mikor odaér, egy lisztes ördög, ki senki más nem volt, mint akivel a szekér tengelyét megfogatta volt, kidugja a fejét a malom ablakán, hát látja, hogy imhol jön ám a Kilenc. Ennek sem kell több. Ízibe kiszalad az udvarra s a Kilenc orra előtt becsukja a kapukat. Ráadásul még maga is nekivetette a hátát s nyomta a kaput kifelé.
Hogy a mi Kilencünk a kapuhoz ért, hát látja, hogy az csukva van előtte. Zörget a kapun. Sehol senki, sehol semmi, mintha mindnyájan kihaltak volna.
Csak zörget, csak zörget, egyszer már megúnta a mulatságot s megüti az öklével a kaput úgy, mintha az istennyila csapott volna belé. A kapu egyszerre kinyílott; kiesett az ütközőjéből. Kilenc pedig beállított a malom udvarára.
A nagy zajra a sok ördög, apraja-nagyja, kiszaladt. Köztük volt a molnár-mester is.
- No, ebadta búzarontói, ki köztetek a mester?
- Én vagyok - felelt a molnár.
- Kilenc zsák búzát hoztam, azért azt mondom, őröljétek meg szép szerivel, míg jól lesz dolgotok!
- Bizony nem őröljük mi, mert te nem búzát hoztál, hanem lócsontokat!
- Ha tüzes istennyilát hoztam is, azt mondom, hogy őröljétek meg, míg jól van dolgotok, mert különben szíjat hasítok a hátatokból!
- Bizony nem őröljük mi.
- Nem őrlitek meg?
- Nem!
- No hát majd megőröllek én téged!
S ezzel a mi Kilencünk megcsípi a molnár-mester irháját, felkapja, mint valami egeret, odaviszi a malomkőhöz, rátartja a hátát s köszörülni kezdi.
Csak köszörüli, csak köszörüli, egyszer már az ördög is megúnta a mulatságot. De hogyis ne! mikor már kilenc bőrt köszörült le róla a Kilenc s már az elevenhez ért.
- Jaj, megőrlöm már, jaj, megőrlöm már - ordított az ördög - csak az életemnek kegyelmezz!
- No ládd, barátom - válaszolt neki a Kilenc - úgy-e megtehetted volna ezt enélkül a mulatság nélkül is?
Mit volt mit tenni az ördögöknek? Felöntötték a garatra a lócsontokat s úgy, ahogy tudták, megőrlötték. A Kilenc pedig felrakta a szekérre a kilenc zsák lisztet s hazavitte.
A királynak csak akkor esett le az álla, amint látta, hogy már a Kilenccel sem az emberek, sem az ördögök nem bírnak. De azért még nem adta meg magát. Újra azon gondolkozott, hogy és mint veszíthesse el a Kilencet, mert már csak egy hónap hiányzott az esztendőből.
Hozzá is látott ahhoz ilyenképpen: Egy nagy magas hegyen ásatott egy száz öles kutat, ekörül irtóztató nagy darab sziklákat rakatott össze, hogy majd a Kilencet leküldi a kútba, hogy rakja ki azt kővel, s mikor már lent lesz, a sziklákat a hegyébe hányatja és egy száz mázsás haranggal lenyomatja.
Mikor a kút készen volt, az egész birodalombeli népségeket összegyüjtötte, hogy ki lesz az a bátor legény, aki azt bekövezi ezekkel a szikladarabokkal? De senkisem akadt.
Ej, dehogy nem akadt, dehogy nem! Hisz itt van a Kilenc, majd kikövezi ő, csak bízzák rája.
Úgy is lett. A Kilenc lement a kútba s mikor már a fenekén volt, kilenc-kilenc ember nagy üggyel-bajjal odahengergetett egy-egy sziklát s a hegyibe zúdították. Az emberek egyre hányták a kősziklákat, a Kilenc pedig egyre rakta a kutat. Mindig feljebb, mindig feljebb. Egyszer mikor gondolták, hogy már vége a Kilencnek, a száz mázsás harangot is odahengergette vagy száz ember, lezúdították a hegyibe s aztán, ami kőszikla ott volt, azt is utána.
De a Kilencnek annyi baja sem lett, mint jó magamnak. - Úgy láttam, mint most; ott voltam, ahol beszélték s ha más hazudott, én is hazudom utána. - A száz mázsás harangot, mint valami kalapot, a fejére tette s rakta tovább a kutat. Mindig feljebb, mindig feljebb. Egyszer már kifogyott belőle s imhol jön ki a kútból s a feje búbján az a fura kalap.
- No, emberek - szólt a hatalmas gyerek - addig csak rossz dolgom volt, míg a kalapom le nem hajítottátok, mert egynémelyik kövecske még a fejem búbjára is esett. De mikor ezt ledobtátok, még a hajam szála sem görbült meg.
A királynak csak ekkor esett le az álla s már látta, hogy a Kilencet semmi úton és módon el nem veszítheti. Pedig már kitelt az esztendő, s ha pofon üti, sohse látja ő többet Isten fényes napját. Ezért se nem evett, se nem ivott, hanem búsulásnak adta a fejét.
A király-kisasszony észrevette, hogy valami baja van az édesapjának, ezért azt kérdezte tőle:
- Ugyan, király atyám, nem felelne egy kérdésemre?
- S mi lenne az, édes leányom?
- Az biz nem egyéb, csak az: Nem mondaná meg nekem, hogy mért búsul s bánkódik olyan keservesen?
- Már mért ne mondanám meg, édes leányom, hisz gyermekem vagy! Hát a Kilenccel, mikor a szolgálatba fogadtam, úgy egyeztünk meg, hogyha kitelik az esztendője, először ő engem pofonvág, én meg aztán azt csinálhatom vele, amit akarok. De ha az engem egyszer pofonütne, mindjárt szörnyet halnék, mert rettenetes erő lakozik benne. Most már inkább odaadnám neki a fele királyságomat veled együtt, csakhogy ez a szégyen ne történjék rajtam. Mert bizony csúf halállal múlok ki.
- Ha csak ez a baja király atyámnak, a legkisebb gondja is nagyobb legyen ennél! Csak bízza énreám a dolgot, majd végezek én vele.
A király, hogy, hogy nem, ebbe is beleegyezett.
Itt a király-kisasszony hívatja Kilencet s mikor beállított hozzá, azt mondja neki:
- No, Kilenc, kitelt már az esztendőd s tudom, hogy egyeztél meg király atyámmal. De én a pofont átvállaltam édesatyámtól. Azért azt mondom, itt állok előtted, üss pofon!
- Már hogy ütném én pofon a király-kisasszonyt, mikor jobb szeretném megölelni s megcsókolni.
- De azt mondom, üss pofon, mert különben én ütlek meg!
- Azt már szívesebben elviselem s ha egyik felől pofon üt, odafordítom a másikat.
S ezzel a király-kisasszony odament a Kilenchez, hogy majd pofonüti. De biz ahelyett a nyakába esett, mert tetszett személye személyének.
Így lett a nagy szomorúságból nagy vígasság, a nagy vígasságból nagy lakodalom. Tán még most is szól a hegedű, húzza a cigány, hogyha el nem hagyta a muzsikát.
