Hun vót, hun nem vót, vót a világonn egy kirá, annak vót három lyánya. Azok a lyányok olyanok vótak, hogy minden écczaka elnyőttek háromszáz pár czipét. Az apjok nem győzte má czipével őköt, de csakugyann a fene se győzné, hát kihirdette az országba, hogy a ki nyomára tunna gyönni, hogy a lyányok hun nyövik el azt a tenger czipét, azé lessz a letfiatalabb lyánya meg a feli kirásága.
Meghallotta a hírt egy kondás, aszongya az annyának, hogy ő meppróbákozik vele. »Jó van! – aszongya az annya – adok neked olyan subát, a kibe a letsetétebb écczaka is mellátnak, meg olyan csuhát, a kibe sose senki men nem lát. Azutáng egy pár bocskort, a ki olyan sebesenn visz, hogy ha má az egyiket felhúzod is, kiabányi kell neki, hogy »hó! te hó! ne menny még!««
A kondás fel is őtözött, vitte magával a ruhákot is, meg a bocskort is.
Elindút, nemsokára oda is ért a kiráho. Az udvarba állott kilenczvenkilencz hegyes karó, azon kilenczvenkilencz emberfej állott. Odaköszön a kirának, oszt elmongya, hogy mísmi járatba van ő. A kirá aszongya rá, hogy »jó, de oszt ura legyé a válalatodnak, mer látod-e, kilenczvenkilencz emberfej van itt, a kik hiába tróbákoztak, ettéd lessz a százagyik, ha nem tuccz ember lennyi!«
A kondás válalta, hogy ő nyomára gyön a dolognak akarhogy is.
Elgyött az este, a kondás lefekütt. A három kirákisasszony meg má készűt az útra. Mikor má készenn vótak, odaátak a kondás felé, oszt rákezték: »Aluggy, aluggy, kis kondásom! hónap reggel karón lessz a fejed!«
De a kondás nem alutt, csak azt várta, hogy indúllyanak a kisasszonyok.
Mikor elindútak, felvette ő is a látatlanná tévő csuhát, utánnok! A lyányok hattyúképibe szátak.
Mentek sebesenn, a kondás má izzadt is a csuhába.
Ecczer elérnek egy ezüsterdőbe, ott a kútná a három hattyú megáll, mindenkinek vót ott a kút rovátkáján egy-egy ezüstpuhár, itt mindegyik, odament a kondás is, ő is itt egy jót, avval utánnok.
Nemsokára beértek egy rézerdőbe, a hattyúk a kútná ittak a három aranpuhárbú, a kondás is szomjan vót, jó esett neki a fáin aranpuhárbú, oszt mentek tovább.
Harmacczorra beértek egy gyémánterdőbe. Szokás szerint a hattyúk megállanak a kútná, mindegyik iszik a maga külön gyémántpoharábú, a kondás is szintazonszerint. De mikor a kondás el akart gyönnyi, hogy a lyányok utánn megy, a letkisebbét szájával lefele fordította.
Szátak oszt, mint a rossz. Ment ám utánnok a kondás is, úgy loholt a csuhába, mint ecs csuhás barát.
Kisvártatva egy palotáho értek. A hattyúk ott merrázkóttak, lyányoké vátoztak, oszt mentek be egenyesenn a házba. A kondás látatlanú mindenütt utánnok.
A vocsora má készen várta őköt. Ettek is, mint a farkas, a ki ennyivalót se látott. A kondás odaült, ő is ett velek.
Mikor vocsoráztak, a kondás gondolta, hoj jó lessz innen valami jelt elvinnyi, mer hátha el se hiszik, hogy ő itt járt. Innen is, onnan is felvett hun egy arankést, hun egy ezüstvillát, hun egy gyémántkanát, oszt csapta be a csuhaújjba.
A vocsora végeztyivel a két nagyobb lyány odament a bőcsőkhő, a nagyobb kettőt, a kisebb meg egy gyereket a karjára vett, oszt szoptatott. Azok a gyerekek má az ő gyerekejik vót. A letkisebb még ott enyelgett egy fiatalemberrel.
Mikor má a szoptatás is mevvót, készűtek a tánczra, a kondás nem teketóriázott, csak fogta fel két bőcsőt, a kibe a gyerekek feküttek, be őköt is a csuhaújjba a kanáho meg a villáho.
A lyányok meg hozzáfogtak a tánczho.
Sürgöttek, mint a forgószé, járták a bolongyát, el is nyőtt a lábokonn minden tánczná egy pár czipe. Vót ott fiatalember vagy százigváló, azok mind mettánczoltatták a kisasszonyokat úgy, hogy a három lyánná, mikor mind a százann mettánczoltatták, elnyőtt a háromszáz pár czipe.
Má hajnalodott is otki, a lyányok garmadába hánták a sok elnyőtt cipét, vót má ott miliomig való is, a mennyit má azok elnyőttek.
A kondás odament a sok czipéhe, háromszázat be azok közű is a csuhujjba. A fene se látta, tehetett vóna, a mennyi csak jóesik.
A lyányok má épen búcsúzkottak, kível átak a pitartajtóba, a kondás is az ajtó mellé húzóczkodott, hogy kellő időbe ott ne haggya a három lyány.
Végre indulásra készenn vótak.
A három lyány csak merrázkógyik, rögtön hattyúé vályik, oszt veszi az úttyát egenyest hazafele.
A hogy mennek az erdőkbe a kutakná mindegyikné megátak, a gyémánterdőbe a letkisebb eszrevette, hogy az ő puhara fenekivel van felfele, megihett, hogy »jaj! biztosan gyött itt utánnunk valaki!« »Dehogy gyött, dehogy gyött! – montták az öregebbek, – biztosan magad tetted úgy, oszt most elfelejkezté!« Allyig tutták a lyánt lecsitítanyi.
A kondás meg, a mely kútná csak elgyöttek, a puharakot mind elrakta. Gondolta magába: »no, lyányok! mos tagaggyátok hát meg, hogy én nem láttalak benneteket!«
Avval ő jó előre sietett, sokkal hamarabb hazaért, mint a lyányok. Este vót, ledőt egy ágyra, a melyikenn az azelőtt való este hát. Nemsokára hazagyöttek a lyányok is, azok azt tutták, hogy a kondás nem tud semmit arrú, a hun ők vótak, látták, hogy most is alszik, biztosra vették, hogy ez is má a karóra jut százagyiknak. Megint rákezték az ágya felett: »Aluggy, aluggy, kis kondásom! hónap reggel karón lessz a fejed!«
De a kondásnak jó esett az álom, alutt is, mint a tej, másnap reggel arrú az ódalárú kelt fel, a melyikenn még este alutt.
Allyig pitymalodott, má hívatta a kirá. »No, fiam! hát most má számolly be: ettéd lesz-e a lyányom felikiráságomval, vagy a karónn lessz a fejed!?« »Hát, felséges kirá! gráczia fejemnek! én mindent tudok! én nyomára gyöttem mindennek: mére járnak? hova mennek? micsinának? hun nyövik el a sok czipe?!« Avval elmonta végig-hosszig az erdőköt, kutakot, a palotát, mem mindent, a mit csak látott. Azután aszonta, hogy »ha mém mos se hiszi felséged, hogy mindent tudok!« – akkor csak benyút a csuhújjba, elévette a kanát, kést, villát, a bőcsőköt gyerekestű, a puharakot, a czipéket mind – »hát ehen vannak-e! ezekkel ettek, ezeket szoptatták, ezekbe tánczoltak, ezekbű meg ittak. Ez a két gyerek a két letnagyobb lyányáé, kérdezze csak meg őköt, hivassa be, hogy elválallyák-é magokénak?«
Akkor a kirá lehivatta a két lyánt, megkérdezte, hogy igaz-e az, a mit ez a kondás mond? Először tagatták, de hogy ott hátok mellett a bőcsőbű rívást hallottak, odanéztek, megösmerték, hogy a saját tulajdon gyerekik, ríva fakattak, hogy »kedves apám! bocsássék meg, ha má mink kurvák lettünk! többet ilyent nem teszünk!«
De a kirá nem kegyelmezett, ökörrel szaggattatta szét őköt.
A kondásnak meg odatta a letkisebb lyányát, meg a felikiráságát.
A fiatalok megesküttek, oszt nagyon – de nagyon boldogok lettek. Még tán most is ének, ha men nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László parasztlegénytől. Lejegyzési idő: 1903. deczember.
