A SZÉL MEG AZ EMBER
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény ember. Nagyon nagy családja volt, és sokat dolgozott. Egyszer úgy történt, hogy nem volt hol dolgoznia. Már sírnak a gyerekek, éhesek, nincs mit adjon nekik enni. Akkor az eszébe jutott, hogy van még egy kevés, nem tiszta gabonája. Kivitte a szabadba, hogy a szél átfújja, megtisztítsa, majd megőrli azt, és főz egy kis kását a gyerekeknek. Mihelyt csak kivitte a gabonát, erős szél támadt, és elfújta a gabonaszemeket és a szemetet is. Sírva ment be:
- Mit tegyek most?
Az anya még jobban sírt. A gyerekek egyre csak enni akarnak, szörnyen megéheztek.
- No, akkor mi legyen? Elmegyek, bosszút állok, hogy ezt tette. Elmegyek, megkeresem a szelet.
És elment. Megy, mendegél, hegyeken, erdőkön át, de sehol sem találja a szelet. És amint így vándorolt, eljutott egy kis házhoz - alig van teteje, a falak is összedőltek. No, biztosan ez a szél háza! Bement. És tényleg: ott fekszik egy vastag ajkú óriás. Az egyik sarokban a feje, a másikban a lába. Keresztben az egész házon. Alszik és hangosan horkol! Fel kellett kelteni:
- Szél, szél, mit tettél? A gyermekeim szörnyen éhesek! Te pedig elvitted a búzaszemeket! Én azt akartam, hogy csak a szemetet fújd ki, de te a búzát is elvitted. Nincs mivel etessem meg a gyerekeket.
A szél nagyon megharagudott, hogy felkeltették. De miután az ember a gyerekeket kezdte emlegetni, meghatódott.
- Tudod, én adok neked egy táskát. Amikor hazamész, tedd a táskát az asztalra és mondd ezt: “Táska, etess meg minket!” És meg is fog etetni. Miután jóllaktatok, mondd ezt: “Táska, takaríts el mindent!”, és akkor semmi sem marad az asztalon. Ezentúl így táplálhatod a családodat.
Az ember megköszönte a szélnek, de a szél még ezt mondta neki: - Egyenesen menj haza, sehová be ne térj! A táskát vidd a gyerekeidnek!
No, el is indult hazafelé. Megy, mendegél, de az út mellett állt egy kocsma. Ha már erre járok, be kell oda mennem. Be is ment a kocsmába, feltette a táskát az asztalra. El akar dicsekedni másoknak, ezért így szólt:
- Táska, etess meg!
Egyszerre mindenféle étel jelent meg az asztalon. Miután jóllakott, így szólt:
- Táska, takaríts el mindent!
Minden eltűnt. Csak a táska állt az asztalon. Mindjárt ott termett mellette a kocsmáros, hozott neki innivalót.
- No, ennyit megettél szárazon, és nem is ittál. Ez a kis pálinka jó kedvre fog deríteni.
Az ember hallgatott rá, majd elaludt. Miközben aludt, a kocsmáros kicserélte a táskát: azt elvette az asztalról, és odatett egy egyszerűt. Az ember felébredt, semmire sem gondolt, fogta a táskát, és hazament. A gyerekek kiabálva fogadták:
- Apa, hoztál enni? Nagyon éhesek vagyunk. Hoztál?
- Hoztam, hoztam.
Az asztalra tette a táskát, és így szólt:
- Táska, etess meg! Táska, etess meg!
Semmi sem történt.
- Micsoda? Gúnyt űzött belőlem a szél? Ismét elmegyek és megverem.
És elment, hogy megverje a szelet, mert a táska nem etette meg őket. Amikor odaért, mondta is:
- Ej te, szél, becsaptál. A gyerekek kiabálnak, enni akarnak, de nincs mit adjak nekik. A táska semmit sem adott.
- Közben bementél valahová?
- Nos, be... De ez a táska ugyanaz...
- Nem... azt a másikat kicserélték.
A szél haragudott, de megint megsajnálta a gyerekeket. Adott egy bárányt.
- Amikor ezt mondod: “Báránykám, rázd meg magad” arany fog hullani róla.
Az ember megörült a báránynak, és elindult hazafelé. Odaérve a kocsmához, csak be akar menni, pedig a szél megint ráparancsolt, hogy egyenesen hazamenjen. Ő mégis bement, de a kocsmáros rászólt:
- Hé, itt emberek vannak, te pedig egy állattal jössz be! Ez nem ól, sem akol! - szidta össze.
Az ember megmagyarázta neki, hogy ez nem egy egyszerű bárány, ott lehet az emberek között.
- Miért nem egyszerű? - kérdezte.
Azonnal megkérte, hogy rázza meg magát. Amikor a bárány megrázta magát, arany hullott róla. A kocsmáros nem tudta, hogy mit tegyen. Ismét leitatta, és kicserélte a bárányt egy másikkal. Az ember szundikált egy kicsit, amikor felébredt, fogta a bárányt, és elindult hazafelé. Otthon nagy a lárma, kiabálás, mindenki enni akart. No, az ember megmondta, hogy ha a bárány megrázza magát, mindjárt lesz pénz.
- Báránykám, rázd meg magad! Rázd meg magad! - mondta.
A bárány nem rázta meg magát.
- No, megint becsapott a szél! - Nem magát hibáztatta, hanem a szelet.
Megint elment a szélhez, és így szólt:
- Mit adtál nekem? A bárány nem rázza meg magát, nem szór aranypénzt.
- Sehová sem tértél be útközben?
- Hát... bementem a kocsmába.
- Akkor - mondta a szél - te magad vagy a hibás. Most - mondta - adok neked egy kis hordót, de előbb kipróbálom.
- Ki a hordóból! - mondta a szél.
Előugrott egy bot, és kezdte verni a férfi oldalát. Egyre csak ütötte, csak ütötte! Az csak úgy összegörnyed, semmit sem lát! A szél megkérdezte:
- Bemész még egyszer a kocsmába? Bemész?
Megígérte, hogy nem megy be. Ekkor a szél így szólt:
- Be a hordóba!
A bot abbahagyta a verést, és visszaugrott a hordóba.
- Most - mondta a szél - feltétlenül be kell menned a kocsmába, és parancsolj rá a kocsmárosra, hogy adja vissza a táskát meg a bárányt. Majd megtudod, hogy mit fog mondani.
Ismét bement a kocsmába. A kocsmáros szinte ugrált előtte: azok után, amit megszerzett, azt gondolta, hogy a hordóból még többet kap. Azonnal hozta is az üveget, az ennivalót. Az ember megszólalt:
- Ki a hordóból!
A bot elkezdte verni a kocsmárost. Az csak összegörnyed és kiáltozik.
- Add vissza a táskát meg a bárányt!
A kocsmáros kezdetben védekezett:
- Te magad elvitted azokat!
Majd később, amikor a bot már jól elverte, visszaadta a táskát is meg a bárányt is. Az ember ekkor így szólt:
- Be a hordóba!
Hazavitte a szél ajándékait. És azóta jól éltek: a bárány rázta magát, a táska ételt-italt adott, a hordó pedig mindentől védte. Nagyon jó sora lett ezután.
Forrás: Litván népmesék
