A KIRÁLY KERTÉSZE

A KIRÁLY KERTÉSZE
(Ķēniņa dārznieks)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy férfi jólétben és boldogan a feleségével egy kis házban. Különösen egy nyári napon érezte magát nagyon boldognak, hogy még délig sem jött a sze­mére álom. Míg a felesége ott feküdt, ő fogta a puskáját és elment a közeli erdőbe vadászni. Az erdő szélén előjött egy nyúl, aki kedves hangon kérlelte, hogy ne lője le, inkább szegődjön el hozzá béresnek.

"Miért mennék el hozzád, ha magamnak ott van a kis házam és a kedves feleségem!"

"De ha leég a házad és a feleséged meghal?" kérdezte a nyúl.

Délután a vadász hazatért, és látta, hogy a háza leégett és a felesége meghalt. Most nagyon nagy volt a bánata, de amíg ott szomorkodott, már is ott termett a nyúl és felfogadta. Végül beleegyezett és egy félév alatt egy egész zsák aranyat összegyűjtött a béréből. A nyúlnál csak az volt a munkája, hogy három bogrács alatt tüzet kellett gyújtani és etetnie kellett egy lovat: háromszor vízben liszttel és egyszer zabbal. De a következő héten megtévedett és a liszt he­lyett is zabot adott. A ló megette a zabot, de nagyon nyugtalan lett és odahívta a gondozóját, a fülébe súgta:

"Testvér, nem jól mennek nálunk a dolgok, mert megszegtük az úr parancsát. Azonnal válaszd szét a hajad háromfelé, majd minden üstbe mérj ki egy adagot és gyújtsál jó tüzet. Utána jól töröld meg egy kendővel a hajad, meríts kását. Majd fogd a kefémet és a porolót, majd siess vissza hozzám!"

Miután a férfi mindezt elvégezte, már az istálló előtt találta a lovat, felnyergelve. A hátán a gondozója, és máris repül, mintha szárnya lenne, át a sáron, a vízen. A vízbe a bokájánál mélyebbre nem süllyedt a lába. Estig így repültek. Estefelé a föld szörnyen döngeni és zúgni kezdett. Egy kicsit hátranézett a lovas és nagy hegyeket pillantott meg a háta mögött. A hegy tetején maga az ördög állt. Az ördög, amint megpillantotta a lovast, dörgő hangon így szólt:

"Most az enyéim vagytok!"

Az ördög le akart szaladni a hegytetőről, hogy elkapja a lovast. A ló még időben odaszólt a lovasá­nak:

"Dobd le a hátad mögé a kefémet!"

A férfi mindjárt meg is tette. Az ördög, aki ott rohant mögöttük, megbotlott és eltörte a nyakát.

Másnap a föld ismét dobogni, zúgni kezdett. A lovas, amint hátra nézett, maga mögött most csak egy olyan nagy és sűrű erdőt látott, amin még csak egy csepp eső sem fér át. Az ördög a másik oldalról törte az erdő fáit, ropogást, recsegést lehetett hallani. A ló most azt a tanácsot adta az embernek, hogy dobja le maga mögött a porolót. Amikor ezt megtette, az erdő kitört fái azonnal újra kinőttek.

Harmadnap ismét döngött a föld. Amint hátranézett a lovas, azt látta, hogy az egész környéket tenger öntötte el. Az ördög, mivel képtelen volt átkelni rajta, elkezdte lefetyelni a sós vizet. Itta, itta, de bármennyi is fért belőle a hasába, egyszerre csak szétdurrant, és elfeküdt a vízben. A ló, amikor megértette, hogy az ördögnek vége, így szólt:

"No, most megmenekültünk! Én azonban nem tudok emberré változni mindjárt, mert már kilenc éve elvarázsoltak. No semmi, akkor átváltozom egy nagy kővé, és te, ha felemeled azt a nagy követ, megkapsz tőlem mindent, amit csak kívánsz."

A férfi ekkor elbúcsúzott a megmentőjétől és elment a városba, ahol elszegődött a királyhoz kertésznek. Másnap, harmadnap az ifjú kertész, amikor befejezte napi munkáját, arra gondolt, hogy leveszi a fejéről az ördög üstjére kötözött kendőt. Mindjárt az udvarban meg akart fésül­ködni, de amint fésülte a haját, a kertben egyszerre olyan világos lett, hogy maga is megijedt. A királykisasszony ebben a pillanatban a kertben járt és nagyon elcsodálkozott a kertész hajának a csillogásától. Éjjel arra gondolt, hogy amíg alszik a kertész, ő odamegy, hogy alaposabban megnézze annak a fejét, hogy mitől fénylik az. Három éjszaka próbálkozott, míg negyedik éjjel sikerült levenni a fejéről a kendőt és ekkor meglátta, hogy a kertésznek arany­ból és gyémántból van a haja.

A királylány reggel azonnal megkérte az apját, hogy adják valakihez feleségül. Az apa bele is egyezett, más királyok fiait hívatta. A vendégeket sorban bevezette a palota nagytermébe. A királylány mindenkihez odament és kijelentette, hogy egyikük sem tetszik neki. Ekkor a király összehívatta a generálisokat és más magasrangúakat, de ezekkel ugyanez történt. Ezt hallva az apa megharagudott, és összehívott mindenkit, aki még nem volt nős. Most olyan hosszú volt a sor, hogy három napig tartott, hogy a királylány végigjárja. De ott sem találta a megfelelőt. Hát most mi legyen?

Hívni kellett az özvegyeket. A király meg is tette, és a lány a tömegből keresés nélkül ki­ve­zet­te a kertészt. Az apja ezt látva annyira megharagudott, hogy elkergette a lányát a kertésszel együtt az erdőbe. A pár nevetve ment el, az erdőben egy kunyhót építettek és nagyon boldo­gan éltek a szegénységükben. Eljött az ősz, és mindketten meglátták, hogy ebben a házikóban télen akarva - nem akarva megfagynak. Mindketten sokáig gondolkodtak.

"Semmi baj!" kiáltotta végül a férfi. "Hol van a kövem?"

Mindketten elmentek a kőhöz segítséget kérni. A férfi egy nagy bottal a kezében felemelte a követ. A kő alól azonnal nagy hadsereg lépett elő ezüst páncélban és megkérdezték:

"Mit kívánsz, parancsnok?"

"Azt parancsolom, hogy indítsatok háborút az apósom ellen."

A király megpillantva egy ilyen nagy hadsereget, három királyt hívott segítségül. De a veje hadserege mindenkit levágott, majd visszament oda, ahonnan jött. Ekkor az öreg király öt királyt hívott segítségül, de a veje, amikor felemelte a követ, arany páncélba öltözött nagy hadsereget kapott. Ekkor mind az öt királyt levágták. Az öreg király csodálkozott, hogy ki lehet az az idegen király, akit öten nem tudnak legyőzni.

Ekkor hét királyt hívott segítségül. De ez a hét sem tudta megsegíteni, mert a veje gyémánt páncélba öltözött hadsereget hozott, és mindenkit lekaszaboltak egyetlen egy katona kivéte­lével. Ez, sejtve szomorú végét, a híd alá bújt.

A befejezett háborúskodás után a gyémánt páncélos hadsereg vonult vissza oda, ahonnan jött. Maga a parancsnok, az idős kertész, szintén lassan-lassan ment visszafelé. Akkor előmászott a híd alól az utolsó, megmenekült katona, és a kardjával beleszúrt a vezér lábába. Míg a sebe­sült azon gondolkodott, hogy mit is tegyen, a katona már árkon-bokron túl volt. Elszaladt az öreg királyhoz közölni, hogy mit tett.

Ez alatt az idő alatt a gyémánt páncélos hadsereg már a kő alá ért, és az az egy a sebét be­kötötte, ahogyan csak tudta. Az öreg király nézte a sebesültet, és olyan tiszteletet tanúsított a dicső és hatalmas hadvezér iránt, hogy a saját zsebkendőjével bekötözte a sebét, és még vendég­ségbe is meghívta magához. Ez az ő jó szívéről tanúskodott és nem teljesen, mert úgy gondolta, hogy az ismerősöknek van még elegendő idejük.

A király ilyen nagy vendégeskedés után mintegy sajnálatból elküldte a kocsisát az erdőbe, hogy hozza vissza elkergetett lányát és vejét. A kocsis befogott egy lovat a kocsiba és elment, de a vő visszaküldte a kocsist és azt üzente a királynak, hogy ő elmegy a saját lovaival a saját kocsiján. A kocsis visszament és elmesélte, hogy a király vejének a lábán ott volt a király kendője.

"No így van!" mondta a király. "Majd meglátjuk."

Hamarosan a vő a feleségével megérkezett gyémánt kocsin és húsz lóval. Az öreg király meg­rökönyödve szaladt ki a veje fogadására és mindjárt kérte, hogy mutassa meg a lábát. Az meg is tette. És ekkor az öregnek tágra nyílt a szeme. Ekkor olyan kedves lett a vő, mintha soha­sem lett volna kertész. Kilenc év múlva a kő is visszaváltozott emberré, és ezután mind­annyian boldogan éltek a királyi udvarban.

 

Forrás: Lett népmesék