A HOLLÓKKÁ VARÁZSOLT TIZENKÉT FIVÉR

Egy úrnak meghalt a felesége, és otthagyott neki tizenkét fiút meg egy lányt.

Egy idő múlva az apa eltervezte, hogy feleségül vesz egy másik nőt. Az boszorkány volt. Mondja is neki:

- A lány hadd maradjon, de a fiaidat égesd el, a hamvukat szórd bele egy papírba, és küldd el nekem, akkor férjhez megyek hozzád.

Az apa gondolkodott így, gondolkodott úgy, és nem tudta, hogy mit is tegyen. Fogta magát, és mindent elmesélt az egyik szolgájának. Az így válaszolt:

- Mit törődsz te vele? Hiszen az udvarban olyan sok a kutya. Égess el közülük tizenkettőt, szórd be a hamujukat egy papírba, pecsételd le, és küldd el. Talán észre sem veszi. Az esküvő után pedig, ha meg is találja őket, semmit sem tesz velük.

Az úr így is tette: elégetett tizenkét kutyát, a hamujukat beleszórta egy papírba, lepecsételte, és elküldte a boszorkánynak. Az átnézett minden apró kis papírdarabot, megszagolta, és azt mondta, hogy most szívesen feleségül megy a férfihez. Az esküvő után, amikor kiment az udvarba, szaglászni kezdett.

- Mi ilyen büdös itt? Mindenki, akire nincs itt szükség, váljon hollóvá, és repüljön el! - mondta.

A mostoha fiai akkor éppen a pincében voltak, és rögtön mind, egyik a másik után, fel az ablakba, és huss, elrepültek.

A férfinak csak egy lánya maradt. Az semmit sem tudott a bátyjairól, az apa megtiltotta az udvari embereknek, hogy beszéljenek róluk.

Egyszer - a lány ekkor már tizenkét éves volt - az udvari emberek beszélgettek:

- Csak ez az egy lány volt a halott úrnőnek?

Az egyikük így felelt:

- Dehogy! Volt tizenkét fiuk, de amikor az úr feleségül vette a boszorkányt, az mindegyiket elvarázsolta. Mind hollóvá változott és elrepült.

A lány, amikor meghallotta az udvari emberek beszédét, elhatározta, hogy elmegy megkeresni a bátyjait. Varrt tizenkét inget, tizenkét nadrágot, tizenkét lepedőt, párnahuzatot és miután mindent összecsomagolt, útra kelt.

Ment, mendegélt mezőkön, erdőkön át. Bárkivel is találkozik, mindenkitől kérdezi, nem látta-e a bátyjait, akik hollóvá változva repkednek. Mindenki azt felelte, hogy nem látták őket. Amint így mendegélt át egy nagy erdőségen, eljutott egy remetéhez. Amikor odament hozzá, meg­kérdezte, hogy látta-e a bátyjait, akik hollók formájában repkednek. A remete így felelt:

- Én nem láttam, de én vagyok az összes felhő ura, töltsd nálam az éjszakát, reggel össze­hívom a felhőket, lehet, hogy lesz olyan, amelyik látta őket.

Reggel a remete össze is hívta a felhőket. Amikor ráborultak a kis kunyhójára, sötét lett, mintha éjszaka lenne. Kiment az udvarra a remete, és kérdi a felhőket:

- Nem láttatok tizenkét fiútestvért, akiket hollóvá varázsoltak?

Mindegyik azt felelte, hogy nem láttak egyet sem, és mind elindult tovább a maga útján. Ekkor a remete mondja a lánynak:

- Ha ma ezen az erdőn fogsz átmenni, akkor estére megtalálod a fivéremet, aki szintén remete: neki minden szél fölött van hatalma. Ő megkérdi a szeleket, talán azok fújták el a testvéreidet.

A lány elment. Megy, mendegél át az erdőn, estefelé eljutott egy másik remetéhez. Bement hozzá megkérdezni, hogy nem látta-e, nem hallotta-e a fivéreit, akik hollókká változtak. Az így felelt:

- Én semmit sem tudok. Töltsd nálam az éjszakát! Holnap reggel összehívom az összes szelet, talán ők lesznek, akik elfújták azokat, és akkor megmondják neked.

Reggel a remete összehívta az összes szelet. Azok erősen fújtak, zúgtak, háborogtak. Minde­gyiket megkérdezte, és mindegyik azt mondta, hogy egyikük sem látta őket, semelyik sem vitte el azokat semerre. Akkor a remete így szólt a lányhoz:

- Ha ma ezen az erdőn át mész tovább, eljutsz a harmadik testvérünkhöz. Őneki minden madár felett van hatalma. Lehet, hogy lesz egy madár, amelyik találkozott velük.

A lány megint elment.

Megy, mendegél egész nap és estefelé odaér a harmadik remetéhez. Ez is mondja neki:

- Töltsd nálam az éjszakát, holnap összehívom az összes madarat. Azok, ha valamerre látták, majd megmondják neked.

Reggel ez a remete összehívta az összes madarat. Akkor odaszálltak, odarepültek a nagy és a kis madarak is. Kiment hozzájuk a remete és megkérdezte mindegyiket. Azok mindannyian azt válaszolták, hogy egyikük sem látta őket sehol, egyikük sem tud semmiről. A remete el­bocsátotta a madarakat, és mind el is repült. Hamarosan odarepült egy sánta sas. A remete rákiáltott:

- Miért nem sietsz? Miért késlekedsz?

A sas így felelt:

- Egy vadász meglőtte a lábamat, nem tudtam gyorsan repülni.

A remete kérdezi a sast:

- Nem láttál valamerre tizenkét fivért, akiket hollóvá varázsoltak?

A sas így felelt:

- Láttam, és tudom: nappal holló formájában repülnek, de éjszakára emberekké válnak és egy hegyen laknak.

Akkor a remete a lánynak tizenkét botot adott, és ráparancsolt, hogy amikor majd mászik fel arra a hegyre, azokat egymás után szúrja be a földbe.

- Csak - mondja - vigyázz, nehogy bármelyik is kiessen a kezedből: ha akárcsak egy is kiesik, akkor már nem fogsz tudni felmászni a hegyre.

A sasnak pedig ezt mondja:

- Te pedig ügyelj arra, nehogy leessen és összezúzza magát!

És elment a lány azzal a sassal, aki nagy szárnycsapásokkal szállt. Elrepültek így kettesben ahhoz a hegyhez. A hegy nagyon magas volt, még az égboltnál is magasabb. A lány azonnal kezdte beszúrni a hegyoldalba a botokat, és ment felfelé. Szúrta, döfte, már alig félversztányi út maradt, már fel is mászott volna, de váratlanul leesett az egyik bot. A lány, amint nézte a lezuhanó botot, ő is majdnem leesett, de a sas, amelyik ott ült a hegy lábánál, azonnal fel­repült, az egészséges lábát beleakasztotta a lány batyujába, majd fel, fel, egészen a felhőkbe vitte őt. Elvitte egy nagy barlanghoz, majd ott letette.

- Itt van az a barlang, ahová este megérkeznek, és bemennek - mondta. - Te, ha oda bemész, találsz tizenkét ágyat. Terítsd le azokat lepedővel, és mindegyik párnára húzzál huzatot. Mindegyik inget és nadrágot tedd az ágyakra. Mindegyik ágy mellett találsz egy kis asztalt és az asztalokon egy-egy kenyeret. Azokból a kenyerekből levághatsz egy-egy szeletet és meg­eheted. Az ajtó mellett találod a legkisebb bátyád ágyát, mássz be alája. Ott te is eltöltheted az éjszakát.

A sas, miután mindezt elmondta, elrepült, a lány pedig bemászott abba a barlangba. Ott mindent úgy talált, ahogyan azt a sas elbeszélte neki. Lepedővel letakarta az ágyakat, felhúzta a párnákra a huzatot, a nadrágokat és az ingeket letette mindenkinek az ágyára, elvett minden kenyérből egy-egy szeletet. Bemászott a legkisebb testvére ágya alá és lefeküdt. Amikor be­köszöntött az este, azonnal meghallotta, hogy hollók kárognak. Leszálltak, és emberekké válva bementek a házba. Mindenki örült, hogy meg van ágyazva, és nadrágot meg inget is találtak. Minután rendbe tették magukat, mennek enni. Látják, a kenyerük fel van vágva. A legidősebb mondja:

- Az ágyakat és a ruháinkat is rendbe tette, ez jó, de hogy a kenyerünkből hiányzik, ez nem jó dolog. De mit tehetsz?

Eltöltötték az éjszakát. Reggel felkelvén károgni kezdtek, és elrepültek. Akkor az ágy alól előbújt a lány is. Rendbe tette az ágyakat, kitakarította a szobát, mindent elrendezett, és várja a testvéreit. Estefelé megint kárognak a hollók, és jönnek be a fivérei a szobába. A legidősebb mondja:

- Látod, a kenyérből megint evett valaki. Gonosz szellem járhatott itt. Most még semmit sem teszek, de ha harmadnap is így lesz, akkor akár az egész hegyet felszántom, de megtalálom.

Az ágy alatt fekvő lány megijedt, és elképzeli, hogy mi fog történni. Már mindegyik fivére alszik, horkolnak, de ő csak képtelen elaludni. Szenved, szenved, és végül kezdi keltegetni a legkisebb bátyját, húzza a lábát.

- Ki az? - kérdi a fiú.

A lány halkan feleli:

- Én, bátyuskám, a ti testvéretek. Eljöttem, megkerestelek benneteket. De mit tegyek most, hogy a bátyám haragszik?

A bátyja így felel:

- Nos, mit tegyél most? Tégy úgy, mint eddig tettél. Holnap majd meglátjuk.

Reggel az összes fivér felkelt, és már készülnek kifelé, amikor a legkisebb megszólal:

- No, bátyám, tegnap azt ígérted, hogy feltúrod az egész hegyet, felforgatod, de ha rokont, vagy nővért találnánk, mit tennél akkor?

A legidősebb fivér így válaszolt:

- Látom, hogy te már tudod, hogy ki van itt, no mondd meg, hogy kicsoda!

A kérdezett felemelte a takarót.

- Másszál elő húgocskám, lesz, ahogy lesz!

Akkor a legidősebb bátyó így szólt:

- Ha kibírtál volna otthon még egy évet, akkor otthon megvárhattál volna minket, de most, húgocskám, nekünk is, és teneked is, még tizenkét évet kell szenvednünk. Ha kibírsz ennyi időt, és közben nem szólsz senkihez, akkor még találkozunk.

Miután ezt elmondta, megparancsolta a húgának, hogy szálljon fel a hátára, majd mind­annyian hollóvá változtak, elrepültek. Elvitték a húgukat a nagy erdőbe, felültették egy fenyőfa csúcsára. Elbúcsúztak tőle, és otthagyták. Sokáig ült ott, a ruhája is teljesen elrongyo­lódott.

Egy szép napon abba az erdőbe jött a királyfi az udvaroncaival vadászni. A kutyák körül­vették azt a fát, amelyiken a lány ült, és elkezdtek ugatni. Azonnal odament a vadászokkal a királyfi. Látja, hogy a fán egy ember van. Így beszél hozzá, úgy beszél hozzá, de az csak hallgat. Akkor a királyfi mondja az egyik szolgájának: - Mássz fel, és hozd le! Meglátjuk, hogy ki az.

A szolga fel is mászott. A lány, úgy látszik, közölni akarja vele, hogy nincs ruhája. A vadász, miután lemászott, mondta a királyfinak, hogy a fán egy szép fiatal nő van, de ruhátlan. A királyfi adott ruhát a vadásznak, aki felvitte azt a lánynak. A lány felöltözött és lemászott. A királyfinak annyira megtetszett, hogy már semmi mást nem akart, csak mindig őt látni. Miután hazavitte, megmondta a szüleinek, hogy feleségül akarja venni. A szülők nem akartak néma menyet, de mivel a fiú sokáig kérlelte őket, beleegyeztek, és a királyfi feleségül vette a tizenkét fiú húgát.

Néhány év múlva fiuk született. Aznap a királyfi nem volt otthon, a fiatal királynéhoz a mos­to­­ha anyját, a boszorkányt hívták el segíteni. Ez a boszorkány kidobta a gyereket, felkapott egy kutyakölyköt, és megmutatta mindenkinek:

- Nézzétek, milyen gyereket szült!

Megijedtek a királyfi szülei, és írtak a fiuknak, hogy mielőbb jöjjön haza, és váljon el a fele­ségétől. A királyfi hazajött, megnézte a feleségét, és úgy döntött, hogy semmit sem tesz, mert az olyan jó, olyan szép.

Egy év múlva újabb fiuk született. A királyfi megint nem volt otthon, és a boszorkány, mihelyt csak megpillantotta a gyereket, kidobta, és felkapott egy macskakölyköt, és mutatja mindenkinek:

- Nézzétek, most milyen gyereket szült!

Mindenki csodálkozott, és a szülők írtak a fiuknak egy levelet. A fiuk írt haza, hogy semmit se tegyenek őnélküle. Hazajött a királyfi, és mondja, hogy a felesége nagyon szép, tetszik neki, és még tovább tartja.

Megint egy év múlva - a királyfi most sem volt itthon - megszületett a harmadik fiuk. A boszorkány, alig pillantotta meg, kidobta, és mindenkinek egy épp akkor született kutya­kölyköt mutatott. A szülők megint írtak a fiuknak, hogy sürgősen jöjjön haza, hogy így vagy úgy veszejtse el a nőt. A királyfi hazajött, de nagyon sajnálja elpusztítani a feleségét. Nem tudva, hogy mit is tegyen, mondja:

- Tudjátok, tegyétek meg, ahogyan kigondoljátok!

A bírók elítélik a nőt. Meghozták az ítéletet, hogy égessék el, mert ő boszorkány. Nagy mág­lyát raktak, meggyújtották, és vezetik oda a nőt, de hamarosan nagy eső támadt és eloltotta a tüzet. Megint megparancsolták, hogy hozzanak száraz fát. De ekkor már letelt a tizenkét év, csak egy óra hiányzik, mindjárt jönnek a fivérek. Amint csak kezdték meggyújtani a tüzet, látják, hogy repül arra tizenkét holló. Odarepültek és leereszkedtek. Mihelyt leszáll az első, emberré változik, és kézen fogva vezet egy hároméves kisfiút; leszáll a második és vezet egy kétéves kisfiút; leszáll a harmadik és hoz egy még pólyás újszülöttet. A fiúk mind oda­szaladnak a tűzhöz és kiáltják:

- Mit csináltok itt? Nem szégyellitek magatokat, hogy a mi ártatlan húgunkat el akarjátok pusztítani? Inkább a mostoháját, a boszorkányt vessétek a tűzre.

Elmesélték, hogy hogyan dobta ki a boszorkány az újszülött gyerekeket, és hogyan vették ők azokat magukhoz és nevelték fel... Most a húguk is mindent elmondott: nagyon szereti a báty­jait, és ezért hallgatott ilyen sokáig. Akkor mindnyájan megragadták a boszorkányt és bele­dob­­ták a tűzbe.

A király nagy lakomát rendezett. Én is ott voltam, és sokat láttam, ott ettem, ittam, a sza­kállamon végigcsorgott, a számba semmi sem került.

 

Forrás: Litván népmesék