VEREJTÉK NÉLKÜL NEM ESZEL KENYERET
(Be prakaito duonos nevalgysi)
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy házaspár. Egyetlen fiút neveltek, aki nagyon lusta volt. Az apja szép szóval, szidással egyaránt utasította, hogy dolgozzon, de az csak nem dolgozott, egyáltalán semmit sem tett. Az apa már megöregedett, nem tudott dolgozni. Már a szíve is kikészült, ezért elkergette a fiút hazulról:
- Menj, ahová akarsz! Jobb lesz nekem, ha nem foglak látni.
A fiú megebédelt, és elment hazulról. Ment egy darabig, talált egy nagy tölgyfát. Az árnyékában lefeküdt. De mivel tele volt a hasa, csak hevert. Estig ott heverészett, de már jó lenne megvacsorázni, gondolta. De hol kap vacsorát? No, hát szenvedett egy kicsit. A fa alatt elaludt, átaludta az éjszakát, de a reggel hideg. Felkelt a nap, ezért elhatározta, hogy kimegy a napra felmelegedni. De hol kap enni, azt már nem tudta. Tovább tűrt. Akkor eljött a dél. És akkor egyszerre megérezte, hogy az ágakon keresztül, plotty, plotty, csöpög le valami. Felnézett, hogy mi lehet az. Valamilyen kis cipó esett le. Jaj, de megörült:
- Megeszem ezt a kis cipót.
De lusta volt felkelni. Szerencsére nem nagyon messze a lábától esett le. Egy kicsit megtámaszkodott, és a lábával megérintette a kenyeret. Minél többször megérinti, a kenyér annál messzebbre került. Egyre jobban nyújtózkodik, próbálja elérni a kenyeret, de csak egyre éhesebb lett. Látván a kenyeret, enni akart, de csak nem érte el.
Forrás: Litván népmesék
