A KIRÁLYLÁNY MEG A NAP LÁNYA

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király. Volt egy fia meg egy nagyon szép lánya. Ennek a királynak a felesége már meghalt. Hamarosan megbetegedett maga a király, és ő is meghalt. Csak a fia meg a lánya maradt életben.

A királyfi, saját kezébe véve az apja egész örökségét és az uralkodást, elhatározta, hogy megnősül. A Föld szinte minden országába küldötteket küldött, hogy keressenek neki egy lányt, ha nem is szebbet, de legalább olyan szépet, mint amilyen a húga.

Egy idő múlva visszatértek a küldöttek és elmesélték a királyfinak, hogy bejárták az egész földet és sok szép lányt láttak, de olyan szépet, mint az ő húga, sehol sem láttak, sehol sem találtak.

Akkor a királyfi elgondolta, hogy feleségül veszi a húgát. Hamarosan el is mondta neki az ötletét. A királylány sírva fakadt, de semmi sem segített: a bátyja határozottan kijelentette, hogy hozzá kell mennie feleségül.

A királylány nagyon kétségbe esett: hogyan is menjen feleségül a saját bátyjához? Három nap és három éjjel sírt, zokogott, és a negyedik napon kezdett készülődni az esküvőre.

Az esküvő napján a királyfi öltözött fel elsőnek, és várta a húgát. Várja, várja, de csak nem jön. Végül bekiált neki:

- Húgocskám, felöltöztél már?

- Felvettem már a cipőmet - felelte a húga, és térdig besüllyedt a földbe. A királyfi még várja, de csak nem győzi kivárni, hogy jöjjön a húga, és ismét kérdi:

- Húgocskám, felöltöztél már?

- Felvettem már a szoknyámat - felelte a húga és nyakig besüllyedt a földbe.

A királyfi megint várja, de csak nem győzi, és megint kérdi:

- Húgocskám, felöltöztél már?

- Feltettem már a koszorúmat - felelte a húga és teljesen besüllyedt a földbe.

A királyfi egy pillanatig még várt, majd megint hívta a húgát, de már senki sem szól neki vissza. Akkor ő maga bement a szobába. Látja, hogy ott egy teremtett lélek sincs. Mindent megnézett, átkutatta, csak nem találja a húgát.

Így meghiúsult a királyfi esküvője.

A királylány pedig, miután besüllyedt a földbe, egy pillanat múlva kinyitotta a szemét. Látja: ott fekszik egy tágas, szép mezőn. Köröskörül virágok illatoznak, a magasban süt a nap. A királylány sétálni indul a réten, szamócát szed magának és eszik belőle.

Estére nagyon rosszul kezdte érezni magát. Egészen egyedül járkált, sehol sem látott egy terem­tett lelket sem, végül körülnézett, és elindult egyenesen át egy erdőn. Már sötétedni kezdett, a királylány félve lépdelt, és mindig nézelődött köröskörül.

Hirtelen megpillantott a fákon át egy kis villódzó fényt. Miután közelebb ért, meglátott egy kis kunyhót. Bement. Ott egy nagyon szép lányt talált. Az asztalnál ült és varrt. Köszöntötték egymást, beszélgetni kezdtek.

- Én királylány vagyok - kezdte a vándor. - Nincs se apám, se anyám, csak egy bátyám. Az apám halála után a bátyám kezdett uralkodni, és mivel nem talált magához illő lányt, rám parancsolt, hogy menjek hozzá feleségül. Amikor az esküvőre öltözködtem, valahogyan el­jöttem tőle, de magam sem tudom, hogy hogyan kerültem erre a rétre, és hogyan jöttem ide.

- Engem pedig a Nap Lányának hívnak - mondta a másik lány. - Rossz dolog, hogy ide kerültél. Ez a kunyhó egy gonosz boszorkányé. Ő engem is itt tart, és nem enged el sehová sem. És neked is bajod lesz, ha itt talál, amikor hazaér.

- Szökjél meg tőle - mondta a királylány.

A Nap Lánya így felelt:

- Megszökném, de nem tudom, hogy hová. Engem még kiskoromban rabolt el az anyámtól a boszorkány, és úgy őriz, hogy senki sem tud rólam. Végtelenül szomorú vagyok itt. És mi lesz később, nem tudom.

Amint kettesben így beszélgettek, hideg szél támadt, a fák megremegtek, a föld is reszketett. A Nap Lánya megérezte, hogy a boszorkány repül hazafelé. Akkor mindjárt a falhoz állította a királylányt és fölötte a falba beszúrt egy tűt cérnával. Ez a tű egy varázstű volt: így a boszorkány semmit sem láthatott.

Amint belépett a kunyhóba, a boszorkány azonnal kiabálni kezdett:

- Milyen emberhús bűzlik itt?

- Itt semmi sem bűzlik - felelte a Nap Lánya. - Talán te magad kented össze magad ember­vérrel, emberszaggal.

A boszorkány körülnézett, majd még egyszer, ezután leült és lihegve pihent egy keveset, majd ismét elrepült.

Miután elrepült a boszorkány, a Nap Lánya kivette a falból a tűt, és tovább beszélgetett a királylánnyal.

- Hogyan lehetséges az, hogy a boszorkány nem látott meg engem? - csodálkozott a király­lány.

- Hát így - felelte a Nap Lánya. - Ezt a varázstűt és cérnagombolyagot, kefét, és törülközőt nemrég hozta nekem egy öregember. Azt mondta, hogy hamarosan eljön hozzám a bátyám, és akkor ezeknek a dolgoknak majd a hasznukat veszem.

A királylány köszönetet mondott a Nap Lányának, és kérve kérte, hogy szökjön most meg a boszorkánytól.

- Itt vannak ezek a varázseszközök - mondta. - Könnyen megszöksz a boszorkánytól, és engem is megmentesz. Ismerem én a mi országunk útjait. Fussunk!

A Nap Lánya hallgatott a királylányra, magához vette a varázseszközöket, és mindketten elszöktek.

Hazajött a boszorkány, és nem találta a Nap Lányát. Ezért szörnyen megharagudott, és kezdett köröskörül szaglászni, szimatolni, és rábukkant a szökevény nyomára, de nem is egyre. Fel­kapta a sarokból a mozsarat, beleült, és a Nap Lánya nyomába eredt.

A Nap Lánya meghallotta, hogy dobog a föld, és megértette, hogy repül utána a boszorkány. Mindketten nagyon megijedtek, és ledobták a gombolyagot. Ebből a gombolyagból hegy lett - magas, meredek és terjedelmes. A boszorkány odaérve ahhoz a hegyhez, megpróbált átrepülni felette, de nem tudott olyan magasra emelkedni. Majd megpróbálta körbeszaladni, de túl nagy volt az a hegy. Akkor hazarepült egy ásóért, és elkezdett ásni. Gyorsan átásta a hegyet, és megint üldözi a menekülőket, olyan gyorsan, hogy szélvihar kerekedett, a fák meggörbültek.

Közben a Nap Lánya és a királylány már nagyon messzire elszaladt, de megint érzik, hogy remeg a föld: a boszorkány megint kergeti őket. Akkor a Nap Lánya ledobta a kefét. Ebből a keféből olyan sűrű és hatalmas erdő keletkezett, hogy a boszorkány sem egyenesen nem tudott átmenni rajta, sem megkerülni nem tudta, sem átrepülni. Nem volt mit tenni, megint hazarepült, most egy fejszéért. Elhozta a fejszét, utat vágott magának és megint, beülve a mozsárba, száguld, miközben szimatolja a nyomokat.

A Nap Lánya és a királylány meghallotta, hogy remeg a föld. Megértették, hogy megint a nyo­mukban van a boszorkány. A Nap Lánya azonnal ledobta a törülközőt. Abból a törül­közőből egy olyan nagy és mély tó keletkezett, hogy a boszorkány sehogyan sem tudta sem átúszni, sem átrepülni. Akkor hasra feküdt, és kezdte lefetyelni a vizet, mondogatva: “Lefetyeld mozsár, én is lefetyelem.” Pont ez jár a mozsár fejében! Egyáltalán nem gondolt arra, hogy lefetyeljen. A boszorkány egyre csak issza a vizet. Már szinte mindent kiivott, felfúvódott, olyan mint egy hegy. Már csak egy vödörnyi víz maradt, de ő azt az utolsó kortyig ki akarta inni, és durr, szétpattant...

A Nap Lánya meg a királylány, miután megérezte, hogy a boszorkány már nem kergeti őket, a legkisebb félelem nélkül ment tovább. Hamarosan elértek egy nagyon szép palotához. A királylány felismerte a bátyja palotáját.

Amikor bementek abba a palotába, a királyfi nagyon megörült, de kétségbe is esett, mert nem tudta megállapítani, hogy melyik is a nővére: ők ketten olyanok voltak, mintha egyek lettek volna. Így is nézi, úgy is nézi, nem tudja kiválasztani a húgát. Akkor a királyfi ravaszsághoz folyamodott: nagy lakomát rendezett, megparancsolta a böllérnek, hogy levágva az állatokat, egy hólyagot töltsenek meg vérrel, de úgy, hogy senki se tudjon róla, és adják oda neki. Ő ezt a hólyagot a nyakába köti úgy, hogy senki se vehesse észre.

Elkezdődött a lakoma. A vendégek nagyon vidámak voltak, de leginkább a királyfi. Vidáman beszélget a szép lányokkal, de még mindig nem tudja, hogy melyik a húga. Úgy látszik, hogy ők ketten összebeszéltek, hogy nem árulják el magukat. A királyfi néhányszor kérdezte, és nagyon szépen kérte, de egyik sem mond semmit, ez minden. Akkor kirántotta a kardját, a nyakára csapott és a hólyagból kieresztett minden vért.

Mindenki nagyon megijedt, ugrottak menteni a királyfit, de az egyik lány fájdalmasan fel­kiáltva odarohant, és sírva kötözte be a nyakát. A királyfi úgy tett, mintha meghalt volna, és mozdulatlanul feküdt. Akkor a lány még rosszabbul lett, és a királyfit simogatva hangosan zokogni kezdett:

- Oh bátyám, bátyuskám, mit is tettem! Oh, én szegény, mit is tettem!

A másik, habár sajnálta a királyfit, nem olyan nagyon.

Most, amikor megtudta, hogy melyik a húga, a királyfi épen és egészségesen felugrott, boldo­gan elnevette magát, és megcsókolta a húgát. Megismerkedett a Nap Lányával és megkérte a kezét. A Nap Lánya beleegyezett, hogy feleségül vegye, csak előbb találkozni akart a bátyjá­val, aki megígérte, hogy megkeresi.

Amint így beszélgetnek, észrevették, hogy közeledik egy nagyon szép királyfi. A Nap Lánya felismerte benne a bátyját.

Mekkora volt az öröm, nehéz azt leírni. A két királyfi azonnal megesküdött a két szép lánnyal. Olyan lakodalmat tartottak, amilyenről még nem hallottam, amilyent még nem láttam.

 

Forrás: Litván népmesék