Hun vót, hun nem vót, vót a világonn egy kis ház, am mellett meg egy nagy ház, am mellett meg egy palota, a kinek olyan keritési vót, hogy oda még a szálló madár se mehetett vóna be, abba a palotába lakott egy kirá meg egy kiráné.
Má ők csak gazdagok vótak, mésse vótak boldogok! Szomorúságba teltek napjaik: gyerekik nem vót. Ezé össze is kaptak ők gyakrann.
Ecczer is ozenn torzsonkottak, mikor a kirá olyan szót tanát szónyi a feleséginek, hogy az felhúzta az órát érte, oszt kapta magát, kiment a kerbe, ott leült egy fa alá búslakonnyi.
A hogy ott üldögét szomorúságába, ott termett előtte egy öreg ember. Aszonta neki:
– Ne búslakoggyá, asszony! mer neked gyereked lessz!
– Eh! – monta az asszony – nem igaz a! ne bolondijjék el engem! ússe hiszem el!
– De bizol lessz! maj melládd! – monta az öreg ember.
Ecczer csak az asszony meszszaporodott. Két aranhajú gyereki lett, az egyiknek a mellyin a hód, a másiknak meg egy csillag vót.
Mikor odbe javába örvendeztek a szaporodásnak, megy be a lovász, oszt mongya, hogy máma két aranszőrű csikót ellettek, utánna meg a hetes, hogy az écczaka két aranfilű szamár lett!
Nagy vót az öröm a kirá palotájába. Honne! csupa jó hir vót az egész nap! Nem is ortályozott többet a kirá a feleségivel.
A gyerekek lassan-lassan nyőttek, nevekettek, ecczer csak tizennyócz esztendősök lettek. Akkor elhatározták, hogy ők elmennek világot próbányi, de úgy egyeztek meg, hogy először csak az egyik indú el.
Aszongya az öregebb a fiatalabbnak, mikor egy puhárba vért, a másikba meg vizet öntött:
– No! kedves testvérem! én most elmenek. Ha valamellyik puhárba vátozást láccz, akkor az azt jelentyi, hogy én mehhaltam. No! Isten ággyon me!
Felőtözött, ráült az egyik aranszőrű paripára, oszt ment Isten hírivel.
Ment, ment, mendegét, úttyába egy várasba ért. Beszállott egy kocsmába, ott szivesen fogták, a lovát meg bekötték az estállóba.
Vót abba a várasba egy kirá, annak meg egy lyánya. Ez a kirákisasszony akkor hírű atta mindenkinek, hogy a ki az ő aranyalmáját, a kit az ablakábú kicsüngeszt, lórú el tuggya kapnyi, ahho megy feleségű. A kocsmáros elbeszéte ezt a kiráfinak végig, oszt monta is, hogy próbákozzék meg vele, hátha!
A kiráfi ráatta a fejit. Másnap vót a napja, a mikor ugrajtottak az aranyalmáé. Vót ott minden tájékrú való ember, herczeg, báró, gróf, kiráfi, sok nagy urak, gondolta magába a kiráfi, hogy iszen az aranyalma usse lessz az övé, mennyien gyöttek ide azé jobbná jobb lovakkal!
De azé, mikor elgyött az az idő, hogy no most! nekiugrajtott ő is, oszt a mit nem is ámodott, a királyán kezibű kikapta az aranyalmát.
Allyig ér vele haza, hallya, hogy tudattya a királyány, hogy hónap egy aranygyűrőt tart ki az ablakonn, a ki őtet szeretné, az kapja ki a kezibű azt is!
Másnap felült a kiráfi az aranszőrű paripára, felugrajtott a gyűrőé, elkapta meg még a királyánt is megcsókolta, a hogy az kihajlott az ablakonn.
Aznap este megint hirjesztelyi a kirákisasszony, hogy harmacczorra egy zsebkendőt tart ki az ablakonn, a ki azt is elkapja, elvihetyi őt is.
Hallotta ezt a kiráfi. Nem búsút má ő azonn, hogy a zsebkendő a másé lessz, tutta má ő, hogy nincsen ott senkinek olyan lova, mint neki! Hát bizon nem is vót!
Másnap elkapta a zsebkendőt is, a tetejibe meg kécczer csókolta meg a királyánt.
Igy oszt a sok herczeg, báró meg egyeb nagy urak szégyenszemre semmi nékű indutak haza, a kiráfi meg elvette a szép királyánt, a kivel olyan boldog lett, hogy egymásnak még a helyit is messöprötték.
Két hétyig együtt laktak, akkor a kiráfi felkerekedett, elindút újra világot próbányi. De memmonta a feleséginek, hogy ne ríjjék, mer visszagyön, csak elmegy országot-világot látnyi.
Megy, mendegé hetvenhét nappal meg hetvenhét écczaka, ecczer elér a Fekete-tenger partyáho.
Aszongya a csónakosnak:
– Vigyen át, barátom! meffizetem emberségesenn!
De a csónakos nem akarta átvinnyi.
– Hallod-e, hé! minek vinnélek én átal tégedet! má itt kilenczvennyóczann vesztek el, te lenné a kilenczvenkilenczegyik! Ne menny vakon a güdörnek!
De a kiráfi aggyig rimánkodott neki, még át nem vitte.
A tenger közepinn vót egy nagy kastély, a csónakos épenn az előtt kötött ki.
– No! köszönöm mán a jóakarattyát! – monta a kiráfi a csónakosnak, avval ugrott ki a csónakbú, oszt ment be egenyest a kastélyba. Ott egy vén asszony fogatta, a ki boszorkány vót.
– Aggyon Isten jó estét! nénémasszony!
– Aggyon Isten! – monta rá a boszorkány. – Mit keresel te itteng!?
– Hát csak elgyöttem világot próbányi! – monta a kiráfi.
– No! lelkem! hát üllyék le! éhen van-e? sütök egy kis rátottát!
– Jó lessz! jó! – kapott rajta a kiráfi, – hát csak süssék!
Eszi a kiráfi a rátottát, eszi, mikor megette, elkezdett bággyaszkonnyi. Lassan-lassan elvesztette minden erejit, mikor mán nagyon odavót, odament a boszorkány, szétszaggatta lovastú együtt, besózta, hordóba rakta őköt.
Jó monta a csónakos, hogy ő lessz a kilenczvenkilenczegyik, hát ő is lett!
Otthonn a testvéri nézi a puharakot, hát látta, hogy a vér vizes lett, a viz meg véres, mingyá tutta, hogy a báttya mehhalt.
Útnak indút ő is.
Ódalára éles aczélkardot kötött, az egyik zsebibe forrasztófüvet, a másikba meg választóvizet tett.
Megy, mendegé hetedhét ország ellen, épen arra az útra tért, a mellyikenn a testvéri járt.
Betért a kocsmába is, a hun a báttya meffordút, ott azt hitték, hogy az van ott, a ki a mútkor, olyan nagyonn hasollítottak egymásho. De ő elmonta, hogy ő csak testvéri annak, a ki ere járt, mer az má meghalt.
Másnap bement a kirá lyányáho is, mer hallotta, hogy a testvérinek al lett a feleségi. Am meg egenyest azt hitte, hogy az ura gyött meg, olyan szivesenn fogatta, hogy még az ágyba is vele akart hányi. De a kiráfi kihúzta a kargyát, maga mellé fektette azt ágyba, oszt mikor a kirá lyánya hozzá akart simúnyi, avval fenegette meg, ha nem maradhat tűlle.
Ed darabig ott vót, azután dóga után látott, ment a testvérit keresnyi.
Ere is azonn az utonn járt, a kinn a báttya. Ő is elért a Fekete-tenger partyáho, a csónakosho.
De az őtet se akarta átvinnyi.
– Má kilenczvenkilenczenn vesztek itt el, te leszel a százagyik! Jobb lessz, ha visszafordúsz, mer a ki előtted itt járt, épenn olyan vót, mint te, az is ittveszett!
De a kiráfi nem hatta annyiba.
– Hát az az én testvérem vót, nekem őt fel kell keresnem, vigyék kend átal, mer nem tudom, hogy lessz! De má mérges vót a kiráfi.
A csónakosnak mit vót mit tennyi! átvitte őt is, letette egenyest a kastély ajtajáná.
A vén boszorkány épenn a küszögönn ült nagy boglyosann, a mikor odaköszöntek neki:
– Aggyon Isten jó estét! nénémasszony!
– Aggyon Isten! hát mi járatba vagy?
– Világot próbálok, nénémasszony!
– El vagy-e fáradva? süssek-e egy kis rátottát?
– Hát!… jó lessz! – monta a kiráfi, úgy hallottam, mint most.
Mikor a boszorkány a rátottát messütte, odatette a vendég elejbe. Ett a kiráfi jóézűvenn, de má a harmagyik harapásná érizte, hogy bággyad. Eszrevette a boszorkány szándékát, biztosann a testvérit is így tette el láb aló! Kirántotta a kargyát, úgy vágta le a boszorkány két kézit csuklóba, mintha ott se lett vóna.
– Hova tetted a testvéremet meg a lovát, te kutya! mondd meg, mert te jártá a végire mind a kettőnek!
Mikor a boszorkány memmonta, hogy itt s itt van egy hordóba besózva, a kiráfi úgy összevagdalta, hogy nem vót aj jó többet embernek.
– Ne e, kutya! ha még a bátyámot megölted!
Nem is vót abba pára többet.
Akkor a kiráfi megkereste a hordóba a testvéri tetemit, felhítta a csónakost, avval a testvérit meg a lovát is összerakták, oszt forrasztófűvel meg a választóvizzel felélesztették.
Mikor azok felélettek, a csónakos kiráé, a csónak a feleségié, az övedző meg a lyányáé vátozott, a nagy tengerbű meg erdő lett.
Az övedzőbű lett kirákisasszony olyan szép vót, hogy a fiatalabb kiráfi mingyá meszszerette. Még az utonn el is vette.
A másik kiráfi meg elment a feleségié, hazavitte az apjáho, a hun a fiatalabb kiráfival megosztoztak a kiráságonn, azután lagzit csaptak, hétországraszólót, szörnyen boldogok lettek, még most is élnek, ha azóta men nem haltak.
Besenyőtelek, Hevesvármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje: 1904. január.
