Vót ecczer a világonn egy kirá, annak vót egy lyánya.
Az a lyány tellyes életyibe nem látott sose senkit.
Mégis, hogy eltellyék neki az ideji valahogy, az apja csinátatott en nagy arandarut, abba meg muzsikát, hogy ha kedvi lessz, hát avval mulassa magát.
Mikor az aramműves az arandarut csináta, mellátta egy katona. Kérdezősködött, hogy minek lessz a!? A mester aszonta, hogy »olyan mulattatós muzsika lessz ebbe, a kirá lyányának készű!«
Este, mikor má mindenki alutt, gondolt egyet a katona, belebújt az arandaruba.
Másnap reggel meg má vitték a darut a kiráho, beállították egenyest a lyány szobájába.
A lyány örűt neki nagyonn, as se tutta, micsinálylyék örömibe.
A katona mecs csak az écczakára várt. Mikor eszrevette, hogy csendesség van meg az óraütésrű mettutta, hogy itt az écczaka! kibújt a darubú, ment egenyest a lyánho az ágyba. Ott oszt csinátak, a mit csinátak, elég ah hozzá, hogy a királyánnak nemsokára gyereki lett.
Restellte a dógot a kirá lyánya. Hová tegye má azt a gyereket? Fogta magát, csinátatott egy aralládát, abba tette a gyereket, mellé meg a sok pézt meg egy kardot. Avval eresztette el a Dunán.
A láda eluszott, valahun lellyebb meg kifogta egy halász. Annak is épenn akkor lett gyereki. »No, annyok – monta a halász – van má gyerek, kettő is! no! nem baj! ha az Isten idevezette, hát nevelylyük fel!« Meg is kereszteltették oszt együtt a két kicsit.
Mikor má a gyerekek nagyok vótak, sokszor összekaptak, az igazi gyerek lehorta a másikot mindennek, hogy »mét te is akarsz valamit, te széhozta, vizhajtotta, te!« A gyereknek en nagyonn zokonn esett, odament az apjáho, mekkérdezte, hogy igaz-e a, a mit a másik gyerek mond? Az apja, má mint a halász, beösmerte, hogy »bizon te nem vagy ez én gyerekem, én tégedet csak úgy fogtalak ki a Dunábú egy ládába!«
Elkeseredett a gyerek. Nem vót többet maradása a halász házáná, megköszönte a jókarattyokot, avval ment, elindút a világnak.
Legelőször egy nagy várasba ért. Ott megát az ucczán egy fényes ablakú palota előtt. Gondolta magába: »mi lehet ott, hogy olyan nagy a világosság! de szeretnék én oda bejutynyi!« Valahogy ezt kimonta, mintha csak szárnya nyőtt vóna, egenyest az ablakba termett. Ott abba a szobába épenn vetkeződött egy gyönyörű szép menyecske. Melláttya Daru Jánost: »gyere ide, kedvesem! az ágyba, hálylyunk együtt!« – igy szóllitotta meg. De Daru János aszonta, hogy ő nem megy.
Nagyon el vót má törődve ő is az úttú, aggyig rimánkodott neki a menyecske, még az ágyba nem fekütt. Daru János mind a kettőjik közé kardot tett. Olyan vót a, mintha ott se lett vóna, elvégezték egymással hamarosann.
Reggel az asszony kérdezőskögyik a legéntű, mer látta, hogy szép meg uras tartású, hogy hunnatvalósi? Daru János ő aszonta, hogy maga se tuggya, de van a zsebibe egy level, a kirű mel lehet tunnyi. Annyit tud, aszongya, hogy ládába fogta ki egy halász.
Az asszony elolvasta a levelet, azutánn elsáppatt, oszt letette a kezibű. »Hajhaj! mit tettem!« sóhajtozott nagyonn. »Hát mit tetté?« kérdezte Daru János. »Hát tudod-e, hogy én vagyok az anyád?« »Nem tuttam én! no má ha ilyen bűnt követtünk el, mennyünk a pápáho. A mi részünkre má tán ott sincs bocsánat!«
Elmentek a pápáho.
Daru Jánosra azt a büntetést szabták, hogy hét esztendeig meg hét szempillantatyig térgyenn kellett neki vizet hordanyi egy száraz mogyorófa tövihe.
Az annyát meg avval büntették, hogy becsukták egy templomba, a kúcscsát a templomnak meg a tengerbe hajintották.
Mikor Daru Jánosrú letelt az idő, a hét esztendő meg hét szempillantat, a mogyorófa kivirágzott, ő meg megüdvezűt. Akkor elment az annyát felkeresnyi.
De aszonták neki, hogy egy templomba van elcsukva, a kinek a kúcscsát a tengerbe sútották.
Ment egenyest oda. Egy síbba belefújt, a halak rögtön odamentek, elé is atták a kúcsot.
Benyit a templomba, kereste az anyját, de nem tanát egyebet: az oltár felett repkedett egy szép fejir galamb. Av vót az annya, má az is megüdvezűt.
Ő meg hazament, megházasodott, olyan boldog lett, hogy…! Még ma is él, ha men nem halt.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska kovácstól. Lejegyzési idő: 1903. deczember.
