Hun vót, hun nem vót, vót a világonn egy kirá meg a feleségi. Annak az asszonnak akarmennyi cseléggyi vót, az mindég elveszett esz szályig, abbú sose senkit se láttak többet. Még vót egy gyereki is, a kit as se tutták, hova lett.
A kirá ecczer utazóbú tért haza, egy erdőszélenn tanát egy kis árvalyánt. Hogy ő nekik nem vót ecs csepp se, a gyámjátú elkérte a kis lyánt, azutánn hazavitte, oszt úgy tartották, mint csak a magokét.
Serdűt a kis lyány, má nagyocska vót, a kocsis beleszeretett, de nagyonn.
Ecczer megy el a kirá, mongya a kocsisnak, hogy mennyék vele, hajcsa a lovat! a kocsis aszonta, hogy ő nem megy, mer ő beteg. A kirá csak hítta, csak hitta, de a kocsis nem tágított. Nem is ment el.
Tutta ő, hogy micsiná, vót ő neki eszi. Nem hatta otthonn a kiránét meg a lyánt magába. Feltette, hogy a lyány akarhova megy, ő utánna, oszt mellesi, micsiná vele az asszony.
Hát csakugyan is, allyig megy el a kirá, a kiráné vitte a lyánt magával a pinczébe. A kocsis lassan, pipiskedve lépegetett utánnok. Mennek bellyebb. Az asszony magáho vesz egy kötelet meg egy bárdot, oszt húzza a lyánt maga után egy véres, merejű véres kádho. Aszongya a lyánnak: »tarcsd ide, a tőkére a fejed!« de a lyány hőköt mondott, nem tartotta. Akkor a legény, a kocsis csak eléugrik, megkapja az asszont, oszt a kötellel megkötözi amúgy magyarosann. Hát az a czurhó asszony meg akarta a szeretőjit ölnyi!
Felvitte a szobába azon megkötözve, oszt várta, még a kirá hazagyön.
Mikor a kirá meggyött, mongya neki a kocsis, hogy mi történt. A kírá nem hitte, még mérges vót érte. De mikor a szobába látta megkötözve, összehivatta a főemberejit, hogy lássonak törvént a feleséginn. Azok aszonták, hogy fel kell akasztanyi az olyan asszont, a ki az ártatlanok vérit kivánnya. Fel is kötték az asszont egy suhader agacsfára, onnat horták szét a testyit a hollók meg a varnyúk.
A kocsis meg a lyánt elvette, azután aszonta a kirának, hogy ő hallotta valami fekete várnak a hírit, a kibe ha bemegy az ember, nem bir kigyönnyi, ő mán nem bánnya, de mennézi azt a várat, a szógálattal meg felmond. A kirá azt hitte, hogy a kocsissa csak bolondozik, eleintenn rá se nézett a beszéggyire, de mikor látta, hogy a kocsis valóságosann el akar mennyi, tartóztatta szörnyenn. De a kocsisnak feltett szándéka vót az elmenés, nem maratt.
Elindútak, nem sokára a fekete várho érnek. Mihent a kapujánn beléptek, az becsapódott utánnok. Odbe kerestek magoknak egy szobát, abba raktak le húmiegymást, a mit magokkal hoztak. Épitettek ők ott egy kis kápónát, abba imátkozgattak egész nap is.
Az ember ecczer megunnya ezt a nagy rabságot. Elhatározta, hogy ő má mennézi, mi van itt? mé nem lehet innen kijutynyi? Ment a sok szobánn keresztű-kossú, mikor a tizenkettegyikbe ér, lát benne a négy ódalánn négy ajtót. Benéz mindegyikenn, az utóssó szobába lát egy félenn fekete, félenn fejir koporsót, mellette meg egy rudat, a kinek az egyik végi fejir, a másik fekete vót.
Gondolkozóba esett. »Mellyiket üssem má meg? a fejiret-e vagy a feketét?« Felfogta a rudat, a fejir végivel megütte a koporsó fejir végit. A hogy megütte, a koporsó nagyot pattant, oszt kiugrott belűlle egy fejir ember, a kinek csak a lába újja vót fekete.
Aszongya az embernek: »de jó, hogy nem a feketét ütted meg! esküggy meg, hogy azt sose ütöd meg!« Az ember megesküdött, hogy azt sose ütyi meg. Akkor elmentek együtt a feleségihe, a kápónába jártak, békébe vótak, éltek Istennek.
De a kocsis beleúnt ebbe az állapotba is hamarosann. Ecczer, mikor senki se látta, bement a tizenkettegyik szobába, a rúd fekete végivel ráütött a koporsó fekete részire. Mingyá kiugrott belűlle egy fekete ember. »Hát te most ütsz meg engem, he!? mé ütted meg elébb a fejiret?« monta neki a fekete ember. »No má nem baj, gyerünk!« De má ekkorra a fejir ember odbe az ő házokba mev vót halva, úgy hozták vissza a koporsóba.
Mikor má együbe szoktak, aszongya a fekete ember a kocsisnak: »ládd-e, ha te akarnád, ebbű a nagy fekete várbú de szép kasté lenne!« Aszongya rá a kocsis: »hát magam se bánnám!« De allyig monta ki, mán al lett.
A kapunn csakúgy gyött be a sok hintó, szebbné szebb kisasszonyokkal. Azok közű meglát egyet a kocsis, kezdi dícsírnyi, hogy de szép! de takaros! Aszongya a fekete: »szeretnéd?« »Szeretném, de nekem van ám!« »Öllyük meg, jó?« »Jó!« Megis ölték. A kisasszony mingyá a kocsisé lett.
De a kocsis avval se vót beelégedve, másikot is meszszeretett, emezt meg megölette, azután harmagyikot szeretett meg, az előttevalót azt is megölték együtt.
Ezután a fekete ember megeskette, hogy a fejir embert többet nem kőtyi fel, a kocsis kész örömmel megesküdött.
Folyt oszt a dáridó, a dinom-dánom sokáig, a kocsis csak akkor kapott eszihe, hogy látta, hogy a vár hogy setétegyik, hogy vátozik el a szép kasté meg a sok kisasszony, de meg akkor, mikor a fekete ember memmonta neki, hogy itt lessz nemsokára az utóssó itillet, úgy kécscségbe vót esve, hogy az eszi se vót tán helyinn.
Szalatt a tizenkettegyik szobába, megütte a fejir embert. De az csak felült, nem akart legyönnyi. »Mé ütted meg a feketét? nem megeskütté-e nekem? mos má nem menek le!« De a kocsis rimánkodott, hogy segiccsék rajta, mer má el van kárhozva. »Segitek rajtad, ha hécczer megesküdöl, hogy a feketét többet nem ütöd meg!« A kocsis féttyibe tán tizenhacczor is megesküdött, hogy nem ütyi meg többet a feketét.
Akkor a fejir ember kigyött a koporsóbú, a fekete meg má felfordút, úgy hozták vissza a koporsóba.
A fejir ember meg aszongya a kocsisnak: »nagy bűn terhelyi a te lelkedet, te el vagy kárhozva! Hanem, nézd csak amott van a hegy tetejinn egy száraz, leveletlen fa, ha te hét álló esztendeig térgyenn csúszva a szádba hordod annak a tövire a vizet, még az ki nem ződű, ki nem leveledzik, akkor mettisztúsz, máskép nem! Hát cselekeggy, a hogy jónak látod!«
A kocsis hét álló esztendeig horta térgyenn csúszva a szájába a vizet a fa tövire, mikorra az kiződűt, kilevelesedett, mettisztút ő is, visszament a kápónába, a hun a másik emberrel együtt ének, ha men nem haltak, mém most is az Istennek.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje: 1904. jan.
