Hun vót, hun nem vót, vót a világonn egy szegény meg egy gazdag kalmár. Az egyik olyan szegény vót, hogy allyig tudott ényi, a gazdagnak meg száz bóttya is vót. Kilenczvenkilenczet másnak adott kezelésbe, magának csak egyet tartott meg.
Ez a gazdag ecczer kiment az erdőbe sétányi.
Sétálásában meglátott egy szép lyánt, a ki a kútra ment épenn. »Hova mégy, te szép lyány?« – kérdezte. – »A kútra! hova mennék másübe!?« – felelt a lyány vissza. Mikor a lyány visszagyövet ára ment megint, a gazdag kalmár elkísérte egészenn a gunyhóig, a hun az apja is lakott, mer az apja erdőkerüllő vót.
A gazdag kalmárnak mettecczet a lyány, apjostú együtt meghítta magáho ebédre.
Külön szobába terítettek nekik. Az apja magába, a lyány meg a gazdag kalmárral ebédelt.
Mikor ebédeltek, az apja is gyugott el a zsebibe valamit a lyányának meg a lyány is az apjának.
Az ebéd soká tartott, úgy, hogy az erdőkerüllő má sokállotta, oszt kérdezte, hun van a lyánya?
Nem soká várakozott, elejbe vezették a lyányát, talpig selyembe fel vót őtözve, olyan vót, mint egy kiráné. A gazdag kalmár őtöztette fel.
Akkor aszongya a gazdag kalmár az erdőkerüllőnek, hogy odaggya-e neki a lyányát, mer ő elveszi. Az öreg szíves-örömest beleegyezett: »oda hát, mé ne!?«
Igy a lyány oszt a gazdag kalmár feleségi lett, az öreg meg visszament az erdőbe kerüllőnek. Ők meg éltek boldogann.
Ecczer nagy mulaccság vót az erdőbe. Vót ott temérdek nép, még annyit! mint a kutyába a bóha. Ott vót a gazdag meg a szegény kalmár is.
Hát úgy mulaccság közbe felgyön minden, a gazdag kalmár elkezgyi dicsírnyi a feleségit, hogy minő jó asszony a! minő szép! meg minő hűséges! Hallgatták ott a dicsekedést minnyájan, a szegény kalmár is. Ecczer aszongya a szegény kalmár: »hallod-e, öcsém! nincs az az asszony, a kit men ne lehetne csalnyi, a kit el ne lehetne csábitanyi!« »No, bátyám, – monta a gazdag kalmár – ha kend azt el tuggya csábitanyi, hát magáé az egész vagyonom! ha pegyig nem tuggya, akkor magátú, a miji van is, elveszem!« »Jó van, hunczut, a ki bánnya!« – monta a szegény kalmár – »én ura vagyok annak, a kit montam!«
De úgy beszéték meg, hogy három nap alatt biztos hírt kell annyi egymásnak, azonn túnat nem áll az alku.
Ment a szegény kalmár egenyest a gazdag felesegihe. Ott ecczerre ölelnyi, csókolnyi akarta ő az asszont, de az úgy eltaszitotta, hogy hetet bakázott.
Má egy nap elmút, a szegén kalmárt nagy gond ütte meg: micsinállyék má most?
Ösmert egy öreg asszonyt, a ki elébb ott szógát a gazdag kalmárná. Elment ahho megkérdeznyi, hogy hova legyék most má? Az öregasszon mingyá tanát ki valamit. Aszonta neki: »majd belebújtatlak egy ládába, oszt valahogy majd bevisznek a gazdag kalmárné szobajába! ne fé semmit, jóra gyön minden!«
Úgy is vót. Belebújtatta egy ládába, azután elment a gazdag kalmárného, hogy összeveszett az urával, engeggye meg, hogy a ládáját, a mibe az a kis hómija van, odavitethesse! A gazdag kalmárné ráát, megengette, de annak eszibe se vót semmi, hogy mi lehet e!
Az öreg asszony mingyá fogadott is két embert, azok felfogták a ládát, vitték, be egenyest abba a házba, a hun a gazdag kalmár feleségi szokott hányi.
De ebbe beletelt egy nap.
Harmagyik nap écczaka a szegény kalmár kibújik a ládábú, odamegy az ágyho. Az asszonnak nagyon nagy melegi lehetett, ki vót takaródzva a mellyi. A szegény kalmár is csak azt kereste, hogy micsoda jegyet taná rajta, odanézett a mellyire, hát egy gyönyörű szép aranhajszálat látott. Avval visszabújt a ládába, vigyázva, hogy ne zörögjön, mer ha az asszony felériz, akkor baj lessz.
De nem érzett fel.
Másnap jókor reggel az öreg asszony elment a azdag kalmárného, hogy kibékűt az urával, mos má hazaviszi a ládáját. »Jó van« – monta az asszony Még két embert adott is hozzá, hogy ne czipekeggyék vele maga, az a szegény, öreg asszony.
Mikor a ládát hazavitték, a két ember elment, a szegén kalmár meg kibújt a ládábú, ment egenyest az erdőbe. Nagy örömibe maj hasra is esett egy fa gyükeribe.
Melláttya a gazdag kalmár, má előre asz hitte, hogy: »no végi a szegény kalmárnak, a mi kicsiji vót is, elvesztette!« Mikor az odaért, odakiátott neki: »No, mi ujság!?« Aszongya rá a szegény kalmár: »hát az az újság, hogy elcsábítottam a feleségedet! ha akarod tunnyi, azt is memmondom, hogy egy aranhajszá van a mellyinn! Mos má enyim minden vagyonod!«
A gazdag kalmár úgy megihett erre a szóra, hogy azt hitte: elsillyed mingyá! »Hűnnye no! hűnnye no! az az asszon! má azt hittem: ő benne bizhatok! de má ő benne se!« A vagyonát mind odatta a szegény embernek, neki magának csak a feleségi meg a puskája maratt. A puskáját is odatta a feleséginek, »mos má as se legyék!«
Elindútak világnak. A mére mentek, három út vezetett, egyenn elindút az asszon, a másikonn meg az ember.
Az asszon bekerűt egy erdőkerüllőhő, ott hogyún jó tudott lőnyi, felvették jágernak. Nemsoká be is őtözött jágerruhába.
Onnat, mer olyan puskája vót, hogy a mire ráfogta, mind lelőtte, bekerűt egy kirá udvarába. Szépnek lácczott ember ruhába is, hamarosann megszerették.
A kirá még hozzá is akarta annyi a lyányát erővel, de ő ecczer a lyánnak memmutatta magát, hogy ő is asszony, hát nem vehetyi el. Elmonta oszt az életyi sorát tövirű-hegyire. A kirá lyánya oszt elkezte sajnányi, hogy ő is erre a dalra jutott, pegyig ez az asszon egész mást érdemelne!
Ott se vót soká maradása, egy másik kirá udvarába jutott. De ott má nem lehetett neki kibújót keresnyi, mer alkalom se vót rá, a kirá elvetette vele a lyányát. Csak épenn, hogy még nem esküttek meg.
Mer háború ütött ki, a hova őt is elkűtték, azé halasztották el az esküvőt. Ott vitézű harczolt, megáta a helyit fájinú. De a többi harczosok közt megösmerte az urát is, a ki ott vót a háborúba.
Gondolkozott sokáig, hogy tuggyék má ő meszszabadúnyi a kirá udvarátú? gondolkozott, gondolkozott, még ecczer kitanáta.
Mire hazaértek az udvarba, aszongya az apóssának, hogy ő neki most okvetetlenű haza kell mennyi a birtokára, de két nap múva itt lessz! Most akarhogy, de muszaj neki mennyi! A kirá aszonta: »jó van, fiam! de elébb esküggyetek meg! oszt meheccz!« De a vitéz – má mint az asszony – kötte az ebet a karóho, hogy ő visszagyön, de most muszaj neki az elmenetel! Végre oszt ráhatta a kirá is. Felőtöztették szép, fényes kiráfinak, a kire a fébirodalom vár, attak melléje egy regement katonát, egy aranyos szép hintóba úgy hajtatott el.
Mikor ment az útonn, látott egy obsitos katonát. »Győjjön, üllyék fel!« – monta neki. Senki egyeb nem vót az az obsitos, mint a saját tulajdon ura. De az nem ösmerte meg őt, ő megösmerte.
A katonákot meg hazakűtte, az obsitossal magányosann ment haza a régi városba.
Ott megát a hintó egy bót előtt, a ki azokelőtt az övék vót. A kiráfi – má mint az asszon – hitta a katonát, hogy mennyék be a bótba, de az restelkedett, hogy ő ilyen szegény ember meg olyan szegény ember, nem illetyi az őtet ilyen fényes kiráfival egy here beülnyi.
Nagynehezen azé oszt bement.
A bót a szegénybű lett gazdag kalmáré vót. A kiráfi ott megitt az obsitossal egy puhár pályinkát, oszt el kezdett kérdezgetődzenyi a bótostú, hogy »de szép bóttya van! hogy jutott hozzá? Juss-e vagy csak maga szerzette?«
A szegénybű lett gazdag elmonta előttök a csalást, hogy ő az asszont, a kit el kellett vóna neki csábitanyi a vagyoné, nem birta elcsábítanyi, csak a mellyit látta, azt is véletlenű. Hát így jutott ő a vagyonho.
Az obsitos megösmerte a szegénybű lett gazdagot, csak kékűt, ződűt a helyinn mérgibe, de a kiráfi előtt nem mert szónyi.
Ecczer csak a kiráfi levette a ruhát, az obsitosnak – má mint az urának – memmutatta magát, hogy »ládd-e, te mindent elhitte rúllam, a mit ez a gazember mondott, hát hiszed-e mos má, hogy ártatlan vagyok?« »Mos má elhiszem!« – monta az obsitos, a vót gazdag kalmár.
Akkor a szegénybű lett gazdagnak vissza kellett annyi minden vagyont, még a magamagáét is elvesztette, elment, fődönnfutó lett, a gazdagbú lett szegény meg újra megesküdött a feleségivel, még most is boldogann ének együtt, ha men nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1903. deczember.
