Hun vót, hun nem vót, a küszögönn innet vót, a kapunn túnat vót, egy pár cseléd. Vót annak három lyánya.
Hogyún nagyonn szegények vótak, elkütték a lyányokot szógálatba. Először a letnagyobbat.
Süttek neki egy nagy hát bogácsát, azt a nyakába kötték, oszt útnak eresztették.
Ment a lyány, ment, mendegét, má jó este vót, mikor beért egy erdőbe. Hova fordúllyék ott abba a setéccségbe, nem ülhetett le a fa alá. Ment árébb.
Nagysokára tanát egy rossz kis házat, egy rossz is ablak vót rajta, azonn látott egy kis mécset égnyi.
Odament, kopogtatott az ablakonn. De nem szót ki senki. Kopogtatott újfent, de csak nem szót senki.
Bizony bement. Szétnézett, nem vót odbe senki, csak egy nagy macska kuczorgott a kemencze tetejinn.
Ásitott az egész ház, olyan üres vót. Nagyot sohajtott, leült, kibontotta a batuját, kenyerezett. Kitette a sok bogácsát.
A macska is hogy látta, hogy az asztalonn van valami, lekoncsorgott a kemenczenyakrú, odasüntörgött a lyánho, odadörgölődzött, mintha kért vóna valamit. De a lyány rá se nézett, oszt hogy nem kapott semmit, a macska is ment fel, a honnat gyött, a nyakra.
A lyány meg ott maratt ülve a lóczánn az asztal mellett.
Éfé tájba gyönnek az ajtóra.
»Tányírtalpam, lombosfarkam!
Szép szeretőm, nyisd ki az ajtót.«
De a lyány csak meghalt, hogy ezeket a szavakot hallotta. Féttyibe nem is nyitta ki az ajtót.
Az is oszt otki nem győzte várnyi, begyött.
Hát egy nagy lompos medve kuburczolt be a házba.
Mellátta a lyánt az asztalszögletbe, odament, nem teketóriázott vele, szétszaggatta, oszt megette.
Otthon a szülei csak várták, csak várták, de nem ment a lyány.
Elkűtték a másik lyánt is, de az is csak új járt, mint az első. Szétszaggatta a medve.
Elment a harmagyik is. Az is beért abba az erdőbe meg abba a házba.
Allyig terepedett le az asztal mellé, a kemenczérű mingyá leugrott a macska, odament a lyánho, a ki má akkorra kibontotta a batuját. Muzsikát a macska szépenn, mintha monta vóna neki, hogy »aggyá nekem is!«
A lyány messajnáta a macskát, látta, hogy nincs itt senki, a ki ennyi anna neki, széttört egy bogácsát, a felit oda tette neki az asztallábra.
A macska megette jóézűvenn. Azutánn felugrott az asztalra, mecscsávingatta a farkát, oszt aszonta a lyánnak: »Hallod-e, lyány! te jót tetté velem, most én is jót teszek veled. A te nénnyeid mind itt pusztút el, mer van itt egy nagy medve, a ki itt lakik, ebbe a házba, az mindég éfékor jár haza, az szaggatta szét a te testvérjeidet is. De te, tudod-e, micsiná’? Maj, ha gyön haza éfékor, oszt mongya, hogy nyisd ki az ajtót, nyisd ki szépenn, de á’ az ajtó hátáho, oszt mikor ő begyön, te suhannyá ki, oszt mássz fel egy fára. A többit mecs csak bízd rám!«
A lyány hogy megörűt ennek, maj hogy össze nem csókolta a macskát. Meg is fogatta, hogy út tesz.
Avval odahúzódott a lócza szögletyibe, oszt hogy nagyon ámos is vót, elkezdett bókolnyi.
A hogy bókolt, a hogy bókolt, ecczercsak valaki zörömböl otki.
»Tányírtalpam, lombos farkam!
Szép szeretőm, nyisd ki az ajtót!«
Felrezzent a lyány, de eszibe jutott neki mingyá, a mit a macska mondott. Az ajtó hátáho át, kinyitta az ajtót.
Hát maj hogy össze nem esett, mikor látta a nagy renyhe medvét. Az bekullogott, ő meg csak usgyi! ki az ajtónn, oszt fel egy fára, a ki oda legközelebb esett.
De mellátta ám a medve, hogy kiszalatt! utánna má nem mehetett, ha a macskát vette űzőbe. De jóval tett fel! Ráugrott a macska arra a bozontos fejire, a szemit mingyá kikaparta.
Kereshetett oszt a medve is, a kit akart, nem látott.
Akkor a macska íntett a lyánnak, al legyött a fárú, a macska ráült a vállára, oszt úgy mentek együtt.
Vándorok vótak, mentek, mendegétek, tanátak egy kegyetlen rossz malmot.
»No! má ez olyan rossz, hogy ebbe tán ember se lakik! Ugyan bemennyünk-e? Gyerünk be!«
Igy beszégettek ők együtt.
Bementek.
Hát belőrű, olyan szép vót az, mint a menyország!
Ott lakott egy mónár, a kinek a feleségi épenn kiterítve fekütt.
A lyány be akart oda ányi szógányi, de a mónár aszonta neki, hogy szóllyék hónap, mer most gyászsza van neki.
A lyány a macskával kimentek az erdőbe egy fa alá, ott pihentek egész reggelyig.
Másnap beállítottak újfent. A mónár a lyánt meg is fogatta mingyá.
Hogy a lyány meg szép vót, a mónár meg özvegy, mettecczettek egymásnak, egy pár nap múva egyek lettek. A mónár elvette a szép lyánt.
Lett is nekik nemsoká olyan szép fiok, hogy bámúta mind, a ki látta, mint a csudaszarvast.
A gyerek nyőtt, nevekedett, má szép nagy vót. Elkűtte az apja világot próbányi. Ő is úgy fogott az életbe: világpróbálással, hogy tuggya meg, mi az élet!
A legény nem is szabadkozott, el vót tökélve, hogy ennek így kell mellennyi.
Má mehetett jó darabig, el is vót fáradva, mer azelőtt való écczaka meg nem is alutta ki magát, mikor egy erdő szélyihe ért, ledőt egy bukor alá. Nem soká hanyakodott a fűvönn, mer el vót esve mindeni, elalutt.
A hogy alutt, ámába mintha valaki mondott vóna neki valamit. Aszonta, hogy »a szomszéd várasba van három szép királyány, azé most három kiráfi verekegyik meg, ereggy csak oda, maj mellásd: neked is jut egy!«
Tünődött ezenn az ámonn a legény soká. Igaz lessz-e, nem-e? vagy csak az álom incselkedett vele? Gondolta magába, hogy ő úgyis olyan most, mint az a vándormadár, a hova esik, odacseppen, hát – meppróbállya, hátha csakugyann van az ámába valami.
Bement a várasba, ott elszegődött egy bótosho bótoslegénnek. Ott kiruházkodott szépenn, szógát is tánn egy napot, de oszt meszszökött. Még lova meg kargya nem vót, azt kelletett vóna még keritenyi!
Kerűt-fordút, benyitott egy gazdáho, az vagyonos ember vót, az adott neki felszerszámozott lovat meg kardot.
Mevvót má minden. Szép ruha is, ló is, kard is, csak még al legyék igaz, hogy a királyány az ő feleségi lessz!
Másnap hajnaltájba elment a kirá palotája elejbe, ott bekopogtatott a kapunn.
Beeresztették.
A ternáczonn má ott ült akkor a három lyán, várták a kiráfiakot. De mikor a letkisebb a mónár fiát mellátta, olyan szépnek tanáta, úgy meszszerette, hogy a koszorúját mingyá ráhajította, egyúttal meg is monta, ő érte akar ne is verekeggyenek, mer akarki győz, ő úgyis csak azé az egyé lessz!
A kirá a hogy ezt hallotta, a lyányát meppiszkolta csúnyáú, hogy mit gondol ilyen sehonnaiho mennyi?! nem tuggya, hogy ő rája itt kiráfiak várakoznak? De a lyány csak, hogy ő neki más ússe kell!
– Jó, hát akkor mennyetek ebadóba, nekem itthonn nem lesztek. Aló, kifele innet!
A kirá elcsapta a lyányát, búsút is nagyon a lyány, de a mónár fiu tűresztelte, hogy sose búsúlylyék, van nekik otthon házok, maj megélnek ők abba. Rá se gondollyék arra a farígy apjára! erdőbe laknak, szép ződ fák alatt, minő jó sorok lessz nekik ottan!
A lyány nagysokára mevvigasztalódott, különösen, mikor az öreg mónárho értek, mer otthon nagyonn szívesenn fogták.
Azután egybekeltek, lagzit tettek, boldogok lettek, mém most is ének, ha men nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsától. Lejegyzési ideje: 1903. november.
