Hun vót, hun nem vót, vót a világonn egy kiráfi. Az a kiráfi levetette magát három arczképbe, a három képet elkűtte három királyánnak, hogy nézzék meg, minő ő, hogy elgyönnek-e hozzá. De a kiráfi egész czigányosan, ripacsos arccal vetette le magát, olyan vót, mint egy valóságos czigány.
Az első királyány azt üzente, hogy ha a világon több nem vóna, se menne el hozzá, a másogyik, hogy a sáros csizsmáját se türűné meg benne, a harmagyik meg, hogy elment vóna, ha épen most meg nem kérték vóna.
Hát így a kiráfit jó kifizették.
»Megállyatok csak!« gondolta magában, »majd adok én nektek!«
Avval fogta magát, felőtözött czigánylegénynek. Elment az első királyány apjának az udvarába. Ott beszegődött muzsikusnak, mer szépen tudott muzsikányi.
A királyány alyig látta, hallotta ecczer-kécczer, nagyon meszszerette. Kérte is az apját, eressze őt ki a muzsikusho, hagy hallgasson meg egy pár szép nótát. Az apja nem gondolt semmit, kieresztette.
Ott a lyány bevallotta neki, hogy minő nagyon szeretyi meg biztatta, hogy szökjönek meg együtt.
Úgyis vót. A kapuféfátú se búcsúztak el, csak elmentek loppa.
A czigánylegény abba a városba ment vele, a hun az apja is lakott. Ott, mit vót mit tennyi? ényi meg ennyi kell, cserepedényárolásba fogtak.
Kipakolt a királyány a piacz közepire, sorba rakta a sok butykost, korsót, szélkét, kantát, csempét, miegymást, a mit a fazekasok szoktak árolynyi. Várta a vevőt, csipejire tette a két kézit, oszt nagy hegyesenn úgy átt ott a közepibe.
A czigánylegény meg – mámint a kiráfi – beszét a kocsisokkal, hogy mennyenek a piaczra, ott egy lyány cserepedént árol, ne nézzenek se Istent, se embert, csak gázollyák össze az edént mind.
Úgyis vót. A kocsis összetörette a sok edént egy cseppig.
Hazamegy a kiráfi, az asszony rí otthon keservesen. »Mi bajod, hé!?« »Hát egy részeg kocsis az edént mind összetörette, egye meg a zíz a fajtáját!« oszt elévett egy csempét, hogy csak am maradt meg az egészbű. »No hát, aszongya a czigánylegény, má ehhe nincs szerencsénk, másho kell látynyi.«
Akkor a lyány egy jó gazdahere elát szógállónak. Mongya neki a czigánylegény, hogy neki is hozzék má estére valami ennyivalót, mer azonn a helyenn meg épenn lagzi vót. »Jó van, asszongya az asszon, maj hozok! felkötöm a szoknyám, oszt telerakom mindenvel!«
A legény meg ezután odament a lakodalmas házho. Beszét a vőfélyekkel, hogy van itt egy új szógálló, szép lyány, estére el ne eresszék an nékű, hogy jó men ne tánczoltassák.
Hát csakugyan is, mer a lyány má jó megpakolta a szoknyát, mikor a vőfélyek elvitték tánczolnyi. Húzóczkodott a lyány, hogy ő nem tánczol, mer a feji fáj, de nem hasznát semmit, mer úgy messürgették, hogy a sok begre, a ki káposztával, hússal meg kásával vót tele, mind feldőt a szoknyájába.
Hej! sohajgatott a lyány, mikor eleresztették, »jó vagyunk má megínt! mos má mit viszek haza?« De csak hazament. Kérdezi a czigállegén, hogy »hát nekem mit hoztá?« Eléatta oszt a lyány a panaszt, hogy telerakta ő a szoknyáját, oszt hogy messürgették őt a vőfélyek! verje meg őköt az Isten! – A legén meg csak nevetett.
Aszongya akkor neki: »Tudod-e, mit? eregy te a királyi udvarba szógállónak, ott táng több szerencséd lesz!«
A lyánt fel is fogadták.
A czigállegény pegyig suttyomba elment vadásznyi, mire hazagyött, má kiráfinak vót őtözve.
Mikor ebédelt, behívatta magáho a szógállót, má mint a királyánt, oszt maga mellé ültette az asztalho, de má akkorra a tába tette a gyűrőt, a mit a királyántú kapott ajándékba.
A hogy szettek, epen a lyány kanájába csürdűt meg a gyűrő. Ki veszi: mi lehet a? – hát megösmerte a maga gyűrőjit.
Akkor a kiráfi elmonta, hogy »ládd-e, aszontad, hogy nem gyönné hozzám, ha egyeb nem vóna a világonn, oszt még szógállónak is tettelek! No de most őtözz fel szépenn, esküggyünk meg!«
Úgy is vót. Megesküttek, boldogok lettek, most is ének, ha mán men nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) paraszt asszonytól. Lejegyzési idő: 1903. deczember.
