Hun vót, hun nem vót, vót a világonn egy kirá. Építetett az olyan palotát, hogy a fala alabástrombú volt, oszt olyan szép vót, hogy azt, a ki elment mellette, nem áhatta, hogy men ne nézze. Én is láttam, mikor mév vásárra jártam, mindég oda jártam be szállásra.
Hát az a kirá nagyonn fétette a palotáját, éjjel-nappal egy sirbakkal őriztette, hogy a szép fejér falat valaki be ne tanállya piszkolnyi.
Áll a sirbak a ház előtt, gyönyörű hódas écczaka vót, de hideg vót. Gondolta magába szegény, hogy de jó ezeknek a nagy uraknak, még a szegény ember kível fagyoskogyik, ők a meleg házba jó dunnába csavargódzonak, oszt oda se fityítenek az időnek. De a szegény ember micsinállyék? Ha neki az ura aszongya, hogy vemhes, hát vemhes, ha asszongya, hogy nem, hát akkor nem Mindenféliképenn csak a szegényre jár ar rúd. Néha összedörgölte a kézit, mer fázott a katona, meg-meghuhúkolta, de csak annyit ért az, mintha mes se tette vóna. A hódvilág sütött szépenn, a hó mecs csikorgott-nyikorgott a sirbak lába alatt… Elgondolta a katona megint, hogy ha a kirá vóna a sírbak, ő meg a kirá, akkor ő alunna a jó helyenn, amaz meg kível sopakonna az időre, oszt ússe vóna igazság, mer akkor meg őtet átkoznák. Nem jó sor-e, akarhogy, akarmint!… Avval járkát tovább. A hód meg a hogy rásütött a házra, csak úgy ragyogott.
Gondol egyet a katona.
Tuggya meg mindenki, hogy mi a szegény ember baja, elévett egy darab szenet, oszt felirta a ház falára, hogy:
A kinek pézi van, mindent mettehet,
A kinek pézi nincs, semmire se mehet!
De ő azt úgy elgondatlankodta, nem jutott az eszibe, hogy ő arra van oda rendelve, hogy a falat őrözze, oszt mos meg ő piszkolta be. Reggel mentek a vizitálók, mellátták a falon az irást, mingyá elévették a katonát. Ő, szegény, válalta, hogy ő írta.
Vót a kirának a palota mellett egy nagy kertyi, a ki a váras szélyire járt véggel, annak a végibe falaztatta be a katonát a kőkerítés alá. Hogyím arrú panaszolkodott, hogy neki semmiji sincsen, adott neki temérdek aranyat meg ezüstöt, hogy hát most mulassa magát.
Mehhallotta ezt a várasba egy arammíves, écczaka elment oda, lyukat fúrt a falon, beszét a katonával, hogy aggya oda neki az aranyat meg az ezüstöt, ő meg maj visz érte neki mindennap ételt. A katona beleegyezett.
Az arammíves egy szályig mind elhorta a kincset, a katonának mel letalább tűrhetős sora vót. Amaz otthonn – mer nagyonn ügyes ember vót – a sok arambú, ezüsbű csinát egy kecskét, a ki olyan szépenn tudott muzsikányi, hogy ha azt valaki mehhallotta, minden baját elfelejtette, csak azt hallgatta. Mikor készenn vót vele, kibontotta a katona falát a kert véginn, oszt odatta neki, hogy ha megúnnya magát, muzsikállyék vele. De az az arankecske olyan vót, hogy belőrű üres vót, oszt bele lehetett ülnyi.
Muzsikágatott avval a katona, mulatott hébe-hóba, ha megúnta magát. Koplalnyi meg nem koplalt, mer az arammíves minden écczaka elvitte neki a napra való ételt.
Ecczer a kirá kível sétágatott a kertyibe, ép ára tanát járkányi, a mére a katona be vót falazva, hallotta, hogy valami szép muzsikaszó hallacczik itteng. Mi lehet a? nézegetett ere is, ára is, de nem tutta kitapasztalnyi, honnan gyöhet?
Másnap a lyányával meg a miniszterivel ment ki a kerbe, a katonának otle jókedvi lehetett, mer memmeg hallották a muzsikaszót. »No! ezt ki kell tunnom, mi lehet!?« monta a kirá, de má elfelejtette, hogy vót neki egy katonája, a kit ide befalaztatott, ha még a palotát befirkáta. Rögtönn kőmíves legényeket hivatott, felásatta a fődet, a mérű a muzsikaszót hallotta. Ástak, ástak, ecczer csak ráakadtak a güdörre, a hova a katonát valaha betették. De nem vót ott egyeb egy arankecskéné, a kibű csak úd dűt a nóta még akkor is, mint az esső az essőzsákbú.
Fogta a kirá, bevitette a szobájába. Nézegették azt előrű-hátúrú, de nem tutták, hun szóhat benne a muzsika? Nagy keresés, toprongás utánn vette észre a kirá, hogy a hasánn valahun kúcslyuk van, próbáták nyitogtatynyi, de nem vót hozzávaló kúccsok. Elhivatták az arammíveseket, de azok se tuttak vele boldogúnyi. Utóllyára ahho az arammíveshe kűttek, a ki a kecskét csináta. Az oszt kinyitta.
A kirá csak akkor nézett letnagyobbat, mikor a katona kilépett belűlle, oszt haptákba vágta magát: »Felséges uram, én vagyok az, a kit ezelőtt régen befalaztatott, mer a palota falát összepiszkoltam. Bűnömé meszszenvettem, most itt vagyok, engeggyen meg, felséges Uram, hűséges szógájának!«
A kirá kezet fogott vele, meddicsérte, hogy még ott is minő fájin ember tudott marannyi, odatta hozzá a lyányát feleségű, az arammívest meg gazdagonn megajándékozta.
A katona boldog lett, a feleségivel mém most is ének, ha men nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Özv. Bozsiknétól. Följegyzési idő: 1904. január.
